Gyűrődések

Megkezdte működését az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ Angyalföldön, a 2006-ban bezárt Szabolcs utcai kórház helyén. A decemberi átadást követően nem túlzás kijelenteni, hogy jelen pillanatban Magyarország rendelkezik Európa egyik legkorszerűbb műtárgyvédelmi centrumával.

A legmodernebb diagnosztikai eszközök állnak a restaurátorok rendelkezésére. Meztelen igazság Fotó: Markovics Gábor Forrás: Markovics Gábor/Ripost

A legmodernebb diagnosztikai eszközök állnak a restaurátorok rendelkezésére. Meztelen igazság
Fotó: Markovics Gábor/Ripost

A komplexum legnagyobb és legfontosabb egysége az új épület, amely négy felszín alatti és három felszín feletti szintből, a felszínen négy szárnyból áll. Ez foglalja magába a raktárakat, a mélygarázst és a restaurátori munkához kapcsolódó, tágas és világos konzerváló- és fotódiagnosztikai műhelyeket, laboratóriumokat és irodákat. A másik két rekonstruált történelmi épület megmaradása szinte a véletlenen múlott.

A sokszor át- és ráépített kórházi pavilonok nem élveztek műemléki védettséget, ezért rossz­ állapotukat figyelembe véve talán egyszerűbb lett volna ezeket is lebontani, és az egészet zöldmezős beruházásként kezelni. Örökségvédelmi és esztétikai megfontolásból azonban mégis a rendbehozataluk mellett döntöttek, mert e házak szerves részei a városrész múltjának.

Az angyalföldi Szabolcs utcával párhuzamosan álló, klinkertégla burkolatú épület 1889-ben Bródy Zsigmond lapszerkesztő adományából, a felesége emlékére alapított Bródy Adél Gyermekkórház számára épült az első pesti izraelita kórház kiegészítéseként. A kórházegyüttest 1950-ben államosították, 1954-től Orvostovábbképző Intézet működött itt. A hetvenes években a kórház további, építészetileg jelentéktelen épületekkel egészült ki, majd 2006-os bezárását követően évekig lakatlanul pusztult.

A Bródy-kórházat és a mögötte álló pavilonszerű épületet – eredeti tervrajzok hiányában – a századfordulós Budapestet dokumentáló fotográfus, Klösz György felvételei alapján sikerült műemlékes szemlélettel rekonstruálni.

A nagyobbik, emeletes épületben többek között az a Közép-európai Művészettörténeti ­Kutatóintézet kapott helyet, amely a Klaniczay Júlia és Galántai György által létrehozott Artpool gyűjteményt (azaz a hetvenes évektől gyűjtött, a Kádár-korszak tűrt és tiltott művészetére vonatkozó 650 folyóméternyi anyagot), valamint a 2012-ben megszűnt Képző- és Iparművészeti Lektorátus iratanyagát is kezeli.

Megrepedt Munkácsy

A kisebbik mentett ingatlan eredetileg felvételi épületnek épült, közepén állt egykor Bródy Adél – időközben nyomtalanul eltűnt – szobra is. Később izraelita imaházként, szülészetként, hematológiaként, kazánházként, irattárként használták, mostantól fogadóépületként és rendezvényhelyszínként funkcionál.

Biztonsági kameráktól kísérve, két sorompón keresztül lehet eljutni a föld alá rejtett teremgarázsig. Itt semmi sem utal arra, hogy mellette húzódik, mégpedig lefelé négy szinten az a hatalmas műtárgyraktár, ahol az ország képzőművészeti és néprajzi kincsének jelentős részét fogják őrizni. Az öt évre becsült költöztetés mikéntje biztonsági okokból hétpecsétes titok, de elejtett megjegyzésekből tudjuk, hogy a biztonsági szint Putyin elnök látogatásáéhoz mérhető. A többszörös zsiliprendszer csak meghatározott személyeket enged át, ami egyébként az egész épületegyüttesre igaz, hiszen még az itt dolgozók is csak a helyiségek meghatározott részébe léphetnek be kártya, számkód és ujjlenyomat együttes azonosítása után.

Engedély nélkül még Kónya Béla, a Szépművészeti Múzeum – OMRRK Restaurátori Főosztály vezetője sem jogosult átmenni például a Néprajzi Múzeum épületrészébe, ezért van az, hogy csak az általa vezetett tíz festő-, a faszobor- és a keret­restaurátor-műhelyeken, illetve egy sor speciális feladatra szakosodott műhelyen tud végigkalauzolni minket. Elsőként a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) festő-restaurátoraihoz kísér, akik tágas, napfényes teremben dolgoznak. A patikatisztaságú közös termen belül minden restaurátornak megvan a maga munkaterülete a hatalmas ablakok mentén. A helyiségben szavatolt az állandó 20-22 Celsius-fok és az ötvenszázalékos páratartalom. A mennyezetet klímacsövek hálózzák be, de a vegyszerek és az erősebb szagú anyagok elszívására fentről leágazó karos elszívók gondoskodnak. Mint megtudjuk a főosztályvezetőtől, odalenn, a raktárakban többféle klímazóna van aszerint, hogy milyen anyagból készültek az adott helyiségben tárolt tárgyak.

A restaurátorok közül ebben a műteremben jelenleg csak hárman végzik aktuális munkájukat, kollégáik egy része még a régi műhelyekben dolgozik azon, hogy a költöző műtárgyakat szállítható állapotba hozzák.

– Alapvető követelmény, hogy a mozgatással járó sérülés kockázata minimális legyen – bocsátja előre a hozzánk csatlakozó Kovács Krisztián, az MNG restaurátorosztály-vezetője, aki a kortárs műalkotások restaurátora. Elmondja, hogy a szállíthatóvá minősített műtárgyakról indulás előtt fotódokumentáció készül, majd geo­textilhez hasonló lélegző anyaggal borítják be őket, erre kerül a légpárnás fólia. Megérkezéskor ismét állapotfelmérés következik, majd ellátják a tárgyakat a digitális azonosítást szolgáló QR-kóddal, ezzel együtt kerülnek a megfelelő raktárrészbe. Természetesen előtte gondoskodni kell arról is, hogy a keretek, az évszázados szárnyas oltárok, a faszobrok is mentesek legyenek a kártevőktől. A fakonzerváló műhely többek között éppen erre szolgál.

Az angyalföldi komplexum. Előképek nélküli épületnek kellett összerakni a programját

A műtárgyvédelem csapatmunka. Miután a művészettörténészek eldöntötték, hogy az adott kiállításra a gyűjtemény mely képeit kell bemutathatóvá tenni, akárcsak egy kórházban az orvosok, itt is szakmai konzílium dönt a beavatkozások mértékéről és mikéntjéről. Első lépésként a képet kiemelik a díszkeretből, amely éppoly sérülékeny, mint maga a mű, így az a keretrestaurátorokhoz kerül. A vásznak és táblaképek állapotfelméréséhez és a munkafázisok dokumentálásához többféle fotómódszert alkalmaznak.

A hátsó falon, fémrácson lógnak azok a XVI–XIX. századi festmények, amelyek restaurálásra várnak. Mindegyiknek megvan a maga kalandos története. Egy mitológiai nőalakot ábrázoló barokk mű szemlátomást olyan rossz állapotban van, mint amilyenbe háborús időszakban, például menekítés közben szoktak kerülni műtárgyak. Berta Éva restaurátor munkaállomásához érünk.

Három festmény áll a széke előtti állványokon. Két vadászjelenetet ábrázoló kép restaurálásával a nemzetközi vadászati kiállítás idejére kell elkészülnie. A Lieder Frigyes festette egyik vásznon szemlélteti, hogy az UV-felvétel lila képe milyen pontosan mutatja meg számára a korábbi restaurálások helyeit. Alapszabály ugyanis, hogy a restaurátor által felvitt festék és beavatkozás bármikor visszaoldható vagy visszafordítható legyen anélkül, hogy a művész által felvitt eredeti anyag sérülne. Ez szaknyelven úgy hangzik: biztosítani kell a reverzibilitást. Az etikusan eljáró restau­rátor nem tehet hozzá a műalkotáshoz, és nem vehet el belőle, ő csak az eredetihez legközelebb álló látvány helyreállítására jogosult.

A szakember egy vadászkutya fejénél hiányzó félkörömnyi folton mutatja be, hogy először akvarellt használ a visszaoldhatóság érdekében, majd csak utána az eredetihez hasonló olajfestéket, amelyet sokszor nagyító alatt visz fel tűhegyes ecsettel. Természetesen minden egyes munkafázist írásban és fényképpel kell dokumentálnia. Egy-egy kép restaurálása a száradási idők miatt hónapokat vesz igénybe, Berta Éva ezért foglalkozik párhuzamosan három képpel is, köztük jelen esetben Szinyei Merse Pálnak a nővérét, Ninont ábrázoló híres portréjával, amellyel a 2021-re tervezett Szinyei-kiállításra kell elkészülnie.

Középen asztalon fekszik Munkácsy Mihály Poros út I. című hatalmas táblaképe, amely jó példája annak, hogy olykor milyen problémákkal kell megküzdeniük a restaurátoroknak. Az MNB Értéktár Programja keretében Pákh Imre New Yorkban élő műgyűjtőtől 2019-ben félmilliárd forintért megvásárolt, mahagóni deszkalapokra festett mű szerkezeti hibából adódóan látványosan megrepedt, egy festékhiányos vonallal éppen kettészelve a fókuszban lévő szekeret.

Láthatatlan haláltusa

– Már a kiváltó probléma meghatározása is komoly feladat volt – meséli Gőgös Ágota festő-restaurátor, az állományvédelmi munkacsoport tagja, de megnyugtat: megtalálták az okát és a megoldást, rövidesen indul a restaurálás. Mint mondja, táblaképeknél gyakori veszély, hogy a levegő nedvességtartalmának változása miatt a fahordozó mozgásba kezd, ilyenkor akár le is vetheti magáról a festéket. Ez történt annál a tenyérnyi XVIII. századi táblaképnél is, amelynek megmentését eddigi munkássága csúcspontjának érzi.

A kép félcentis festékdarabokban vált le, de miután megvoltak a töredékek, puzzle-szerűen sikerült az eredeti kép nyolcvan százalékát helyreállítania, a maradékot pedig restaurátorként hozzáfestenie. A női portréban gyönyörködő laikus szemlélő mit sem sejt a kép korábbi haláltusájáról.

A restaurátorok, valamint az OMRRK főosztályvezetője, Kónya Béla innen átkísér minket a faszobor-restaurátorok műhelyébe, ahol most csak egy barokk faszobortorzó árválkodik. Az OMRRK-ban egyébként kő-, fém- és üveg-, sőt műanyag tárgyak restaurálásával is foglalkoznak. Kónya Béla megmutatja azt a széles folyosóra nyíló, öt tonna teherbírású és tanteremméretű liftet, amellyel extrém nagy műtárgyakat is el lehet juttatni a restaurátorokhoz. Néhány nehéz tűzzáró ajtón átbirkózva magunkat benézünk a még üres röntgenlaborba, majd a dublírozóműhelybe, amelynek közepén hatalmas, egyenletesen melegíthető alumíniumasztal terpeszkedik. Ezt akkor használják, amikor a kép eredeti vászna szorul megerősítésre, és a hátuljára új vásznat kell erősíteni vákuum segítségével.

Az etikusan eljáró restaurátor nem tehet hozzá a műalkotáshoz, és nem vehet el belőle
Fotó: Kurucz Árpád

Diana és a puttó

Útközben kérdésünkre a főosztályvezető elmondja, hogy ma még csak állami tulajdonú műtárgyak restaurálásával tudnak foglalkozni, de már vizsgálják a lehetőségét annak, hogy magántulajdonú, esetleg külföldi tulajdonú alkotások helyreállítását is elvállalhassa az intézmény.

Végezetül betérünk a Szépművészeti Múzeum restaurátorainak műhelyébe, ahol többedmagával találjuk Fáy András osztályvezető restaurátort, aki épp egy XVII. századi németalföldi festő, Franciscus Haagen frissen dublírozott, ezért dobhoz hasonlóan feszülő és általa restaurált vászon előtt áll – áhítattal. A képen a vadászat istennője, az Ovidius által megénekelt Dia­na ül egy kerti csobogó peremén néhány vadászkutya, egy nyíltegez és egy puttó társaságában. Fáy András festőrestaurátorból szinte árad a lelkesedés és a szakmaszeretet, ahogy mesél a képről: a modell alighanem maga a megrendelő, egy előkelő holland hölgy, ez a finoman idea­lizált portrészerűségből és a drága ékszerekből sejthető. Fáy dicséri a festőt, aki amilyen páratlan aprólékossággal festette meg modellje ruházatának minden gyűrődését, olyan nagyvonalúan bánt a táj és a mellékalakok ábrázolásával. Állítja, hogy az antik szerzők és a korabeli művészeti eszközök ismerete nélkül nem lehetne restaurálni, de még csak értelmezni sem a képet.

– Ha belegondolunk abba, hogy mi minden pusztult el négy évszázad alatt… és akkor itt van ez a vászon rajta néhány mikronnyi vastagságú festékkel, amelyben benne van egy kor érzése, gondolkodása, műveltsége, a festő tudása – ez önmagában egy csoda. Ennek a csodának a későbbi nemzedékek számára való megmentésével foglalkozni nem egyszerűen felelősség számomra. Ez kiváltság!