A demencia napjaink talán leggyakoribb időskori betegsége, kezelésére azonban egyelőre nem született hatékony módszer. Aktualitása és drámaisága miatt egyre több filmben dolgozzák fel az elme leépülését, láthattunk megható melodrámát (Megmaradt Alice-nek) és realista szenvedéspornót (Szerelem), ám Az apa formabontó, kreatív megoldásaival kiemelkedik ezek közül.
Florian Zeller francia drámaíró első nagyjátékfilmjében saját, leépülésről szóló színdarabját vitte vászonra, Az apa című tragikomédiát egyébként nálunk is játsszák, Kern András főszereplésével. A 83 éves Anthony (a 83 éves Anthony Hopkins alakításában) egyedül él londoni lakásában. Úgy érzi, kiválóan boldogul, ezért hallani sem akar arról, hogy segítséget fogadjon. Lánya, Anne (Olivia Colman) viszont aggódik egészségéért, ezért gondozót keres számára. Az idős férfi mindenkit elüldöz, ám szép lassan rádöbben, hogy valami talán még sincs rendben. Az események, személyek és elhangzott szavak összekuszálódnak a fejében, amiért egy darabig a környezetét okolja, méghozzá olyan hihetően, hogy a néző is elgondolkodik azon, nem Anthony lett-e a körülmények áldozata.
Az efféle leépüléstörténetekben közös pont, hogy a kórfolyamat külső szemlélőinek perspektívájából mutatják be az eseményeket, Az apa cselekménye viszont teljes egészében Anthony perspektívájához igazodik. A megbízhatatlan elbeszélő az egyik legravaszabb szerzői trükk az irodalomban és mozgóképen is: a néző kétely nélkül elfogadja, amit lát, még ha menet közben gyanús is kicsit. Legtöbbször bűnügyi történetekben vagy pszichothrillerekben használják ezt az eszközt, ilyen csavarokat láthattunk például a Harcosok klubjában vagy a Mementóban, Florian Zeller viszont egy betegség érzékletes ábrázolása kedvéért mossa el a határt az elme működése és az objektív valóság között. Klausztrofób módon, belülről ragadja meg a hétköznapi tragédiát, eszköze pedig az elbizonytalanítás: nem lehetünk egészen biztosak abban, mi igaz és mi a zavarodott tudat képzelgése. A néző sem tudja megkülönböztetni a családtagokat az idegenektől, mivel a karaktereket játszó színészek is egyik pillanatról a másikra változnak – ahogyan az időskori demencia esetében nem ritka, hogy valaki már a szeretteit sem ismeri fel.
