Emlékszilánk

A demencia napjaink talán leggyakoribb időskori betegsége, kezelésére azonban egyelőre nem született hatékony módszer.

Anthony (Anthony Hopkins) úgy érzi, összeesküvés áldozata lett Fotó: Sony Pictures Classics

A demencia napjaink talán leggyakoribb időskori betegsége, kezelésére azonban egyelőre nem született hatékony módszer. Aktualitása és drámaisága miatt egyre több filmben dolgozzák fel az elme leépülését, láthattunk megható ­melodrámát (Megmaradt Alice-nek) és rea­lista szenvedéspornót (Szerelem), ám Az apa formabontó, kreatív megoldásaival kiemelkedik ezek közül.

Florian Zeller francia drámaíró első nagyjátékfilmjében saját, leépülésről szóló színdarabját vitte vászonra, Az apa című tragikomédiát egyébként nálunk is játsszák, Kern András főszereplésével. A 83 éves Anthony (a 83 éves Antho­ny­­ Hopkins alakításában) egyedül él londoni lakásában. Úgy érzi, kiválóan boldogul, ezért hallani sem akar arról, hogy segítséget fogadjon. Lánya, Anne (Olivia Colman) viszont aggódik egészségéért, ezért gondozót keres számára. Az idős férfi mindenkit elüldöz, ám szép lassan rádöbben, hogy valami talán még sincs rendben. Az események, személyek és elhangzott szavak összekuszálódnak a fejében, amiért egy darabig a környezetét okolja, méghozzá olyan hihetően, hogy a néző is elgondolkodik azon, nem Antho­ny lett-e a körülmények áldozata.

Anthony (Anthony Hopkins) úgy érzi, összeesküvés áldozata lett. Fotó: Sony Pictures Classics

Az efféle leépüléstörténetekben közös pont, hogy a kórfolyamat külső szemlélőinek perspektívájából mutatják be az eseményeket, Az apa cselekménye viszont teljes egészében Antho­ny perspektívájához igazodik. A megbízhatatlan elbeszélő az egyik legravaszabb szerzői trükk az irodalomban és mozgóképen is: a néző kétely nélkül elfogadja, amit lát, még ha menet közben gyanús is kicsit. Legtöbbször bűnügyi történetekben vagy pszichothrillerekben használják ezt az eszközt, ilyen csavarokat láthattunk például a Harcosok klubjában vagy a Mementóban, Florian Zeller viszont egy betegség érzékletes ábrázolása kedvéért mossa el a határt az elme működése és az objektív valóság között. Klausztrofób módon, belülről ragadja meg a hétköznapi tragédiát, eszköze pedig az elbizonytalanítás: nem lehetünk egészen biztosak abban, mi igaz és mi a zavarodott tudat képzelgése. A néző sem tudja megkülönböztetni a családtagokat az idegenektől, mivel a karaktereket játszó színészek is egyik pillanatról a másikra változnak – ahogyan az időskori demencia esetében nem ritka, hogy valaki már a szeretteit sem ismeri fel.

Nem mindig sül el jól, ha egy színdarabot a mozivászonra adaptálnak, gondoljunk csak a Macskákra, Az öldöklés istenére vagy akár az idei Ma Rainey: A blues nagyasszonyára. Érződhet a végeredmény statikusnak, tele színpadias, élettelen párbeszédekkel, ám az első filmes Zeller remekül vette az akadályt. Vizuális eszközöket is bevet, hogy még jobban érzékeltesse főhőse állapotát, játszik a terekkel: sokszor mi sem tudjuk, hogy akkor most Anthony lakásában vagyunk, a lányáéban, esetleg egy rendelőben vagy idősek otthonában. Bekerülünk Anthony fejébe, a különböző emlékszilánkok és képzelgések összecsúsztatása pedig bravúros.

Egy kevés szereplős, belső terekben játszódó, kamaradráma-szerű alkotás nem működne kiemelkedő színészek nélkül.

A rendező olyannyira ragaszkodott Anthony Hopkinshoz, hogy Az apa francia közegben forgott volna, ha a színész nem bólint rá, ám miután igent mondott, az egész stábot brit szereplőkből válogatták össze, a helyszín pedig London lett. Hopkins bemutatja a színészmesterség magasiskoláját, jutalomjátékában az érzelmek teljes palettáját felvonultatja. Egyik pillanatról a másikra változik sármos, habókos idős férfiból kiállhatatlan, követelőző alakká, szigorú apóssá, majd kétségbeesett, megtört öregemberré. Sokadszorra bizonyítja be, hogy korunk egyik legnagyobb színésze, aki 83 évesen is elképesztő dolgokra képes. Senki nem fogja sajnálni, ha a tragikusan fiatalon elhunyt Chadwick Boseman megkapja a posztumusz Oscar-díjat, de az év férfialakítása Hopkinsé. Partnereinek ennél jóval kisebb feladat jut, a szintén nagyszerű Olivia Colmané (A korona, A kedvenc) viszont hálás szerep: a hajthatatlan, de végső soron tehetetlen Anne-nel mélységesen együtt lehet érezni.

Az apa radikális és érzékeny mű, beférkőzik az agyunkba, elbizonytalanít, majd összetör.

Nem ad pontos látleletet a demenciáról, de nem is ez a célja: szubjektivitásának köszönhetően szinte megfogható élményként mutatja be, milyen is az, ha lassú kínhalálra ítél minket a saját testünk. Vakon vezet a vágás nélküli, szívszaggató fináléig, hogy aztán ott végleg eleressze a kezünket.

(Az apa – angol–francia dráma, 97 perc. Rendező: Florian Zeller. Várható mozipremier: április)