A kilencvenes-kétezres évek táján a millenniumi generációt kirázta a hideg a nagymama sezlonjától, a politúrozott bútoroktól és a csipkés nippekkel díszített felületektől.
A 2010-es években viszont a Z generációval karöltve rájöttek, hogy a nagymamánál nem lógott dán dizájnlámpa Poul Henningsentől, és a székeket sem Arne Jacobsen tervezte, a nagymamának nem volt lehetősége különleges, egyedi vagy iparművészeti darabokkal berendezni a kilencedik emeleti panelt vagy a takaros Kádár-kockát, hanem a hiánygazdaságban azt vette, amit éppen kapott. Ugyanazt mindenki, kommersz végeredményt kapva. Mikor néhány évvel ezelőtt Magyarországra is betört a lakberendezési retróláz, a nagymama is felfedezte, hogy az a legkevésbé sem unalmas, hanem humoros, vidám és lendületes stílus, amely a színek játékával felpörget és ironizál, a forma és használat egységével pedig segíti a mindennapokat. Az Amerikából indult őrület külföldön leginkább a hatvanas éveket jeleníti meg modern formában, ezáltal szimbolizálva az űrkorszak hurráoptimizmusát. Magyarországon az ötvenes-nyolcvanas éveket idézi, amelyben a Good bye, Lenin! mintájára egyszerre jelennek meg a kommunizmus évtizedeinek keserédes emlékei és a csillogó amerikai retró.
A múlt iránti nosztalgia nem újdonság, már a XVII–XVIII. században foglalkoztak a jelenséggel, igaz, akkor a honvágyhoz kapcsolódó betegségnek tartották.
Még a XX. század folyamán is pszichológiai rendellenességnek tekintették, mi több, a század közepén kényszerbetegségnek vélték a depresszióval és a szorongással összefüggésben. A kilencvenes évekre viszont egyértelművé vált, hogy kellemes emlékeink felidézése örömet szerez, tehát létezik a nosztalgia pozitív oldala is.
A retró rajongói a kétezres évek előtti tárgyakat sokszor a digitalizációs robbanás előtti lassabb információáramlással, az emberközelibb élettel kötik össze. A tárgyak az állandó készültségi állapot hiányát testesítik meg.
A pandémia során ezért is lendült fel a régi lemezek, kazetták piaca, mert az emberek rájöttek, hogy a streaming- és zenelejátszó szolgáltatók bármikor letörölhetik kedvenc műsorukat, így megvan annak a bája, ha az ember kézzelfogható gyűjteményt hoz létre kedvenc dalaiból vagy filmjeiből.
Már 2019-ben is mutatta a brit YouGov felmérése, hogy a britek többsége szívesebben élne a múltban, mint a jelenben, és kevesebb mint harmaduk választotta csak a jövőt.
A kilencvenes évek a legnépszerűbb évtized a nosztalgiázók között, de a nyolcvanas és a hatvanas évek is kedvelt. 2020-ban pedig a brit adatok azt mutatták, hogy 156 ezer magnókazetta fogyott, vagyis az eladások a világjárványnak köszönhetően 2003 óta először lépték át a százezres határt. Így felmerül a kérdés: vajon a kazettáknak is akkora reneszánszuk várható, mint a bakelitlemezeknek?