Sakk-matt

Pilinszky János halálának negyvenedik évfordulójára emlékezünk május­ 27-én, mindeközben centenáriumot is ünnepelünk, a költő kerek születésnapját. A Kertész Imre Intézet jövő csütörtöktől számos rendezvénnyel kapcsolódik a Pilinszky-emlékévhez. A Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésé­ben Juhász Anna kéthetente jelentkező online beszélgetéssorozata szintén megidézi a költőt.

Pilinszky János Jutta Scherrerrel a hetvenes években. Mint Adynak Léda Fotó: Vattay Elemér

A Kertész Imre Intézet többek között Pilinszky János hagyatékrészeit is kezeli. A publikálástól eltiltott, majd a „tűrt kategóriába” száműzött költő életműve több ponton is érintkezik a Nobel-díjas író diktatúrára vonatkozó kérdésfeltevéseivel.

– Pilinszky nem raboskodott ugyan koncentrációs táborokban, de katonaként találkozott a lágerek lakóival, és utóbb ő sem volt hajlandó a háború borzalmait a hatalmi ideológiák szemszögéből vizsgálni. Kívülálló volt és maradt, megvesztegethetetlenül járta a maga külön útját, amelyhez katolikus hite kétségkívül nagy erőt szolgáltatott – mondja Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója.

Pilinszky János 1945 őszén került haza a hadifogságból, 1946-ban Trapéz és korlát címmel megjelent első verseskötete, a rákövetkező évben megkapta a Baumgarten-díjat, 1947–48 telén a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként Olaszországban töltött néhány hónapot, Németh­ László barátságával tüntette ki… Ezt az ígéretesen induló pályát megszakította a kommunista hatalomátvétel. A legendás folyóiratot, az Újholdat is betiltották, és Pilinszky számára is évekre megszűnt a publikálási lehetőség. A Szépirodalmi Könyvkiadó külső korrektoraként tudott csak elhelyezkedni, mindig attól tartva, ha az ideológiai művek korrigálásában hibát ejt, azt szabotázsnak tekintik. Mindeközben 1949-re már készen állt új kötete, amelynek megjelenésére tíz évet kellett várnia. Domokos Mátyás Egy kis Pilinszky-filológia című tanulmányában feleleveníti: Bóka László irodalomtörténész maga dicsekedett el azzal, hogy még államtitkárként a negyvenes évek végén ő állíttatta le, tiltotta be Pilinszky második kötetének megjelenését.

– A szűk szakma hamar felfigyelt Pilinszkyre, aki ott, azon a ponton indította verseit, ahol elődei rendszerint befejezték volna. Már a korai műveiben is kevés az epikus elem, „sakk-matt helyzetetekből” szólal meg

– magyarázza Hafner Zoltán.

– Meghatározó élménye, hogy egyik anyai nagynénje, Baitz Erzsébet (a családban Tete) alapítója volt a magyarországi szervita rend női ágának, ezért gyerekkorában Pilinszky sok időt töltött a rákospalotai zárdában árva vagy prostitúcióra kényszerített fiatal lányok közelében.

Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója
Fotó: Bach Máté

A veszélyeztetett sorsú lányok játszottak vele, Pilinszky általuk is megtapasztalta a „nyelv alatti” kommunikáció, az érintések, ölelések szavaknál erősebb intenzitását. És épp azoktól, akik maguk is szeretethiánytól szenvedtek, kitaszítottak voltak, és a társadalom perifériájára szorultak.

Ha a nyelv túlhalad rajtunk

A másik anyai nagynéni, Bébi az otthoni háztartásban segített. Családja német anyanyelvű volt, és gyerekkori baleset miatt szellemileg visszamaradt. Pilinszky 1975-ös, költői hitvallását firtató beszélgetésben így emlékezik vissza rá: „Mi az ars poeticám? – Tehát a legbensőségesebb kapcsolatom a nénémmel alakult ki, aki gyerekkorában a fejére esett, és gyengeelméjűvé vált. Beszélni nagy megerőltetést jelentett számára. Ötéves voltam, amikor beszélni tanítottam… Látott egy fát, de még nem tudta, hogy azt egy szó: a fa jelöli. […] Végtelenül boldog volt, amikor rátalált erre a szóra: fa. Én pedig, aki talán nem vagyok gyengeelméjű, teljes egészében egyetértek nénémmel, s ma is azt vallom, hogy a nyelv túlhalad rajtam.” Hafner Zoltán úgy értelmezi, hogy ennek a fajta nyelvi szegénységnek a tapasztalata Pilinszky költészetének egyik legfőbb alakítója. Külső leírásokat nem használ, jelzőket is alig, helyette a létezés egészével való kapcsolatfelvétel foglalkoztatja.

Öregek és halottak beszéde

Naplójegyzetében így fogalmaz a költő: „A gyerekkor tapasztalatlanságában először és utoljára vagyunk az univerzum gyermekei. Rácsodálkozunk egy fára és elbeszélgetünk vele anélkül, hogy bármiféle összefüggésben elhelyeznénk. A tiszta léttel társalgunk ily módon, a nyelv kifejezhetetlen, nyelv előtti és nyelv utáni szintjén.” Pilinszky számára az írás előfeltétele volt a „belső kiüresedés”, minden előzetes tudás kiiktatása, hogy újra a keletkezés pillanatában ragadhassa meg a dolgokat. Vagy a végponton: „Elutasítva minden föltűnést, minden »beöltözködést«: a művészetben valójában a tökéletes igénytelenség érdekel, a gyerekek, az öregek és a halottak beszéde. […] Úgy szeretnék írni is, mintha tulajdonképpen hallgatnék. Talán innét tökéletes formai igénytelenségem. Illendőségből és tapintatból. Elfogultan szólalok meg, s ezt az elfogultságot sose fogom tudni levetkőzni. Ilyen értelemben megrekedtem a gyerekkorban.”

– Pilinszky úgy látta, a háború is annak következménye, hogy megszakadt az Isten és ember közötti párbeszéd. Ebben az erkölcsi alapállásban már tetten érhető a jézusi attitűd, a bűnök magunkra vétele

– mutat rá Hafner Zoltán.

– Mivel a kapcsolat hiánya hétköznapi szinten is megmutatkozik, Pilinszky úgynevezett „evangéliumi esztétikájának” alapja lesz a jóvátehetetlen jóvátétele, a megváltatlan bűn megváltására irányuló szándék.

A háborúból erős élménye az az egy hónapon át tartó vonatút, amikor a könyveit sorra kidobálta a vagonból, mert úgy érezte, minden könyv, tudás és bölcselet anakronisztikussá vált. Egyet kivéve: „az Evangélium viszont valami csodálatos átváltozáson ment keresztül. Azt merném mondani, nem is könyv volt, hanem egy hűséges kutya. Szóval nem nagy tanácsadó, hanem valami meleg hűség. Olyan emberi volt, amilyen csak egy kutya tud lenni, vagy egy Isten.” Pilinszky művészete erre a szintézisre törekszik. Esszencia. Minden megtalálható benne, ami fontos. De csak az és csak annyi. A lényegről tesz tanúbizonyságot.

Az olvasók az elmúlt harminc évben Hafner Zoltán szerkesztésében megismerhették Pilinszky János számos munkáját, beszélgetéseit, levelezését, naplófeljegyzéseit, publicisztikáját. A kutató a leletmentést, a magántulajdonban lévő anyagok összegyűjtését tartja jelenleg a legfontosabb feladatnak a Kertész Imre Intézetben.

– Külön ajándéka az életemnek, hogy Jutta Scherrer a bizalmába fogadott, és rám bízta Pilinszkytől kapott leveleit – mondja.

Pilinszky János Jutta Scherrerrel a hetvenes években. Mint Adynak Léda
Fotó: Vattay Elemér

– A költő 1970 októberében nemzetközi konferencián ismerkedett meg a német származású, Párizsban élő, ma már nemzetközi hírű szlavista tanárral. Amikor nem együtt laktak, szinte napi rendszerességgel leveleztek éveken át. Felbecsülhetetlen értéket képvisel az a mintegy hétszáz levél, amelyet korábban az elkallódás veszélye fenyegetett. A levelezés és a hozzákapcsolódó versek, tárgyi emlékek jelentőségéről azt gondolom, hogy Pilinszky életében olyasféle fontossága volt Juttának, mint amilyen fontos volt Ady életében Léda.

Ez az időszak ráadásul a szerző utolsó költői korszaka volt, mert 1975 után már a próza foglalkoztatta. A Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója szerint a

naplófeljegyzések arról tanúskodnak, hogy Pilinszky periódusokban gondolkodott, mintha csak beosztotta volna, hogy a vers után a színház, majd a próza következzék.

A prózát kihívásnak tartotta. Hafner Zoltán a fényképpel mint hasonlattal szemlélteti ezt.

Felnagyított pillanat

– A fénykép a pillanat művészete: Pilinszky korai művei állóképbe sűrűsödnek. Második költői korszakában a háborús versek elbeszélője ráközelít a fényképre, azonosulni kíván a rajta szereplő áldozattal, hogy mintegy életre keltse, és ebbe mindig belebukik. A harmadik költői periódus a Jutta-féle kapcsolat idejére esik, amikor Pilinszky konkrétan is ír fényképekről, de már mindig egyes szám első személyben, a képen szereplő áldozat pozíciójából. A pillanat jelen idejűvé tétele és megélése után Pilinszkyt már a pillanat kitágítása, a próza foglalkoztatja. Megpróbálja részleteiben tagolni, „felnagyítani” a pillanatot, és a bűn mikroszkopikus mélységeibe hatolni. Nem a hagyományos értelemben vett történetmesélés foglalkoztatja tehát – az Önéletrajzaim című regénytervezete valójában novellafüzér, amelyből mindössze néhány fejezet készült el, lassan és kínkeservesen. Módszerével azonban egyre közelebb jutott az esendőhöz, a kiszolgáltatotthoz és a bűnöshöz. Már kései versei is leginkább gyónásként, vallomásként vagy naplóként olvashatók.

Az élet problémái nem megoldhatók – magyarázta Pilinszky egyszer Popper Péternek, aki 2005-ben felidézte a költő hozzá intézett szavait: „Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Az irgalmas szamaritánus prózai szövegeiben is felbukkan: „A keresztény művész nem mesteri ábrázolója akar lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény meztelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.”