Gyerekkor az őskorban

A kutatók az összegyűlt leletek alapján már nagy biztonsággal rekonstruálni tudják, hogy néztek ki és miként fejlődtek a Neander-völgyi gyerekek, akik a születésük után még jó ideig anatómiailag alig különböztek a maiaktól. Az anyák mintegy fél évig szoptattak, aztán fokozatosan tértek át a szilárdabb táplálékra.

A kutatási eredmények cáfolják azt az elméletet, amely szerint hosszabb volt a szoptatási periódus, ami megtoldotta volna az elválasztás utáni meddőség idejét, ezzel – legalábbis részben – okozva a Neander-völgyiek kipusztulását. E teória szerint a Homo sapiens asszonyai képesek voltak nagyobb populáció létrehozására, túlszülve az „unokatestvéreket”. Mivel azonban a két faj (a Neander-völgyi és a Homo sapiens) azonos módon nevelte gyermekét, ez az elképzelés tarthatatlan – mutatott rá Stefano Benazzi, a Bolognai Egyetem professzora egy a CNN amerikai hírtelevíziónak adott interjúban.

Miközben a Neander-völgyi és a mai csecsemők antropológiai fejlődése között egy ideig nincs különbség, később már markánsabbak az eltérések. Az ősgyerekek koponyája valamivel gyorsabban nőtt s nyúltabb lett több kiálló csontdudorral, míg a Homo sapiens esetében lapos(abb) arc alakult ki. Ennek az az oka, hogy a két faj újszülöttjeinek elinduló csontlerakódása egy ponton elválik: a Neander-völgyiek esetében a lerakódás akár tizenéves korban is folytatódott, a Homo sapiensnél viszont a folyamat korán abbamaradt reszorpció (sejtfelszívódás) miatt. A két agy fejlődése ugyanakkor megegyezik. Ez azt jelenti, hogy a Neander-völgyi bébik is nagy valószínűséggel már képesek voltak mosolyogni, mászni, járni, nagyjából ugyanabban az időszakban. Ha a két faj együtt élne, a gyerekeik akár játszhatnának is egymással – állítják kutatók a BBC szerint. Viszont egy Neander-völgyi bébit nem lehetett volna megcsiklandozni az álla alatt az áll­csúcs hiánya miatt.

Egy gyermek korai életének legizgatottabban várt mozzanata, hogy mikor szólal meg. De tudtak-e a Neander-völgyiek beszélni? Egy sor anatómiai bizonyíték arra utal, hogy bizonyos szintű mindennapi vokális kommunikáció létezett közöttük. Egy ritkán fennmaradó lelet, a nyelvcsont segítségével rekonstruálták a toldalékcsövet, azaz azt a hangképző szerveknek a hangszalagok fölötti részétől az ajkakig terjedő üreget, amely a gégefőben létrehozott hangot megszűri és megformálja. Mindezek révén pedig a Neander-völgyiek csaknem azonos magánhangzókat tudtak produkálni, mint a mai emberek. S bár a fül belső felépítésében akad némi eltérés, őskuzinjaink hallószerve ugyanazokra a frekvenciákra volt hangolva, amelyek a beszédhangokat továbbítják.

Noha a legtöbb Neander-völgyi gyermeket a mainál lassabb ütemben választották el a szopástól, mégis ez az időszak egészségügyileg nehéz időszaknak bizonyult számukra. A fogzománc bizonyos törései, elváltozásai súlyos betegségekre, fertőzésre vagy szegényes táplálkozásra utalnak, ilyeneket főként három-öt éves gyerekeknél tapasztaltak. Az utóbbi évek megfigyelései és kutatásai mindazonáltal megállapították, hogy a fogzománc egységének megbomlása a Neander-völgyi csemeték esetében nem okozott jelentősen nagyobb stresszt, mint a korai Homo sapiens népességeknél. A gyenge egészség mindazonáltal a létezés tényszerű kísérője volt. A maradványok egy sor betegségről és fertőzésről tanúskodnak, s ezek egyike-másika bizony fájdalommal és megpróbáltatásokkal teli élethez vezethetett. Egy öregembernek a franciaországi La Ferrassie-ból előkerült csontváza több traumára is utal: nemcsak a kulcscsontja tört el, hanem combnyaktörést is szenvedett, valószínűleg egy súlyos esés következtében, drasztikusan korlátozva a mozgását. Ennek ellenére még évtizedekig életben maradt a baleset után.

Borítókép: spanyol nő Neander-völgyi asszony rekonstrukciójával El Sidronban, ahol egykor a faj élt. Fotó: Getty Images.