Gyerekkor az őskorban

A kutatók az összegyűlt leletek alapján már nagy biztonsággal rekonstruálni tudják, hogy néztek ki és miként fejlődtek a Neander-völgyi gyerekek, akik a születésük után még jó ideig anatómiailag alig különböztek a maiaktól. Az anyák mintegy fél évig szoptattak, aztán fokozatosan tértek át a szilárdabb táplálékra.

Még tavaly történt, hogy érdekes – szó szerint – őskori nyomokra bukkantak kutatók Spanyolországban, az andalúziai Huelva tartomány híres, mintegy húsz kilométer hosszan elnyúló, homokkal borított tengerparti strandján, a Playa de la Castillán. A felkapott, ám a Covid-járvány miatt szinte kihalt fürdőző­hely a Doñana természetvédelmi terület és Matalascañas üdülőtelepülés között található. 2020 tavaszán hatalmas vihar és hullámverés pusztított a strandon, s egészen az alapjukig letarolta a húszméteres dűnéket, aminek következtében mintegy hatezer négyzetméternyi sziklafelület vált láthatóvá. Két arra bóklászó biológus – María Dolores Cobo és Ana Mateos – a kicsipkézett felszínbe mélyedő nyomokat vett észre, mégpedig vonuló állatokéit. Ezektől azonban jól elkülönültek más nyomok is, amelyeket emberek hagytak maguk után. A bemélyedések későbbi elemzéséből kiderült, hogy 80–120 ezer évvel ezelőtt keletkeztek az akkor még mocsaras vidéken, így csak Neander-völgyi ősemberektől származhatnak. S mivel a nyolcvanhét lenyomat között az átlagos méretűek sokkal kisebb nyomokkal is keveredtek, egyértelművé vált, hogy a csoportban gyerekek is voltak.

Az utóbbi két-három évtizedig még többnyire homály fedte a Neander-völgyi gyermekek életét, ám azóta az archeológia forradalmi változásokon ment át, és a régészek sorra fedezték fel a legkisebbek leleteit, fellebbentve a titkot a részletekről. Matalascañasban drónok és fotogrammetria (méretmeghatározás távérzékeléssel) segítségével nagy felbontású digitális fotótérképet készítettek a területről, s megállapították, hogy a nyomok többsége fiatal, illetve gyermekkorú egyedektől származik, a legkisebb körülbelül hatéves lehetett. A nagyobbak állatokat vagy halakat cserkészhettek, a kisebb „ősgyerekek” pedig – akár csak a maiak – feltehetően pancsoltak és játszottak, esetleg játszva tanultak.

Az idők folyamán felhalmozott, minden korosztályra kiterjedő csontleletekből az összetett technológiai és tudományos eljárásoknak köszönhetően ma már viszonylag nagy pontossággal, tetőtől talpig rekonstruálni lehet, hogy nézett ki a Neander-völgyi ősember, természetesen beleértve a gyerekeket is. A csontvázak elemzéséből kiderült, hogy a Neander-völgyiek világra jöttük utáni testi fejlődése feltűnően hasonlított a mai csecsemőkére. Anatómiai különbségek persze így is adódtak, ám ezek legtöbbje csak erős nagyítással vehető észre. Mint például a perikymata, azaz azok a hajszálnál is vékonyabb vonalak, amelyek a fogak növekedése közben keletkeznek a fogzománcban a zománcréteg teljes kifejlődéséig. Az anatómiailag modern emberekben minden barázda kialakulása körülbelül 6–12 napot vesz igénybe. Az adatok összehasonlításából kiderítették, hogy a Neander-völgyi kisgyermekek foga egy kicsivel gyorsabban nőtt, s tejfogaikat is körülbelül egy évvel korábban veszítették el. Az is kiderült a fogakból, hogy az anyák mintegy fél évig szoptattak, aztán fokozatosan áttértek a szilárdabb táplálékra – feltehetően előbb előrágott húst adva a kicsi szájába. A gyerekek energiaigénye hasonló lehetett, úgyszintén a súlyuk is megegyezhetett egy hasonló korú mai embergyerek súlyával. Az anyák terhességének lefolyása is azonos lehetett.

A kutatási eredmények cáfolják azt az elméletet, amely szerint hosszabb volt a szoptatási periódus, ami megtoldotta volna az elválasztás utáni meddőség idejét, ezzel – legalábbis részben – okozva a Neander-völgyiek kipusztulását. E teória szerint a Homo sapiens asszonyai képesek voltak nagyobb populáció létrehozására, túlszülve az „unokatestvéreket”. Mivel azonban a két faj (a Neander-völgyi és a Homo sapiens) azonos módon nevelte gyermekét, ez az elképzelés tarthatatlan – mutatott rá Stefano Benazzi, a Bolognai Egyetem professzora egy a CNN amerikai hírtelevíziónak adott interjúban.

Miközben a Neander-völgyi és a mai csecsemők antropológiai fejlődése között egy ideig nincs különbség, később már markánsabbak az eltérések. Az ősgyerekek koponyája valamivel gyorsabban nőtt s nyúltabb lett több kiálló csontdudorral, míg a Homo sapiens esetében lapos(abb) arc alakult ki. Ennek az az oka, hogy a két faj újszülöttjeinek elinduló csontlerakódása egy ponton elválik: a Neander-völgyiek esetében a lerakódás akár tizenéves korban is folytatódott, a Homo sapiensnél viszont a folyamat korán abbamaradt reszorpció (sejtfelszívódás) miatt. A két agy fejlődése ugyanakkor megegyezik. Ez azt jelenti, hogy a Neander-völgyi bébik is nagy valószínűséggel már képesek voltak mosolyogni, mászni, járni, nagyjából ugyanabban az időszakban. Ha a két faj együtt élne, a gyerekeik akár játszhatnának is egymással – állítják kutatók a BBC szerint. Viszont egy Neander-völgyi bébit nem lehetett volna megcsiklandozni az álla alatt az áll­csúcs hiánya miatt.

Egy gyermek korai életének legizgatottabban várt mozzanata, hogy mikor szólal meg. De tudtak-e a Neander-völgyiek beszélni? Egy sor anatómiai bizonyíték arra utal, hogy bizonyos szintű mindennapi vokális kommunikáció létezett közöttük. Egy ritkán fennmaradó lelet, a nyelvcsont segítségével rekonstruálták a toldalékcsövet, azaz azt a hangképző szerveknek a hangszalagok fölötti részétől az ajkakig terjedő üreget, amely a gégefőben létrehozott hangot megszűri és megformálja. Mindezek révén pedig a Neander-völgyiek csaknem azonos magánhangzókat tudtak produkálni, mint a mai emberek. S bár a fül belső felépítésében akad némi eltérés, őskuzinjaink hallószerve ugyanazokra a frekvenciákra volt hangolva, amelyek a beszédhangokat továbbítják.

Noha a legtöbb Neander-völgyi gyermeket a mainál lassabb ütemben választották el a szopástól, mégis ez az időszak egészségügyileg nehéz időszaknak bizonyult számukra. A fogzománc bizonyos törései, elváltozásai súlyos betegségekre, fertőzésre vagy szegényes táplálkozásra utalnak, ilyeneket főként három-öt éves gyerekeknél tapasztaltak. Az utóbbi évek megfigyelései és kutatásai mindazonáltal megállapították, hogy a fogzománc egységének megbomlása a Neander-völgyi csemeték esetében nem okozott jelentősen nagyobb stresszt, mint a korai Homo sapiens népességeknél. A gyenge egészség mindazonáltal a létezés tényszerű kísérője volt. A maradványok egy sor betegségről és fertőzésről tanúskodnak, s ezek egyike-másika bizony fájdalommal és megpróbáltatásokkal teli élethez vezethetett. Egy öregembernek a franciaországi La Ferrassie-ból előkerült csontváza több traumára is utal: nemcsak a kulcscsontja tört el, hanem combnyaktörést is szenvedett, valószínűleg egy súlyos esés következtében, drasztikusan korlátozva a mozgását. Ennek ellenére még évtizedekig életben maradt a baleset után.

Borítókép: spanyol nő Neander-völgyi asszony rekonstrukciójával El Sidronban, ahol egykor a faj élt. Fotó: Getty Images.