Fiatalkori házasságát követően ismerkedett meg a német művésszel, Ulayjal, akivel tizenkét évig dolgozott és élt együtt. Párkapcsolatukat közösen vitték színre, volt, hogy meztelenül álltak ki a bolognai galéria bejárati ajtajába, így minden látogatónak rajtuk keresztül kellett belépnie a kiállításra. Egymás szájából lélegeztek, amíg el nem ájultak az oxigénhiány miatt, vagy éppen egymásnak rohantak, egyik legnépszerűbb művükben pedig megfeszített íjat tartottak ketten: a nyíl egyenesen Marina szívét vette célba. Szakításuk a kínai nagy falon történt: a két végéről indultak el, hogy középen találkozzanak és örökre elbúcsúzzanak egymástól. A hosszú út leírása egyébként a biográfia talán legerősebb fejezete.
Memoárjában Abramović elmagyarázza a performanszai mögött húzódó érzelmi kérdéseket, így ami esetleg a mazochizmus határán táncolt, már az sem tűnik többé öncélúnak, ha megértjük a logikáját. Marina Abramović minden sebezhetőségét és kétségét a művészetbe csatornázza, a performansz számára egyfajta spirituális eszközzé vált, amelynek segítségével létre tudja hozni azt a pillanatot, amikor eggyé válik a befogadóval. Önéletrajzát olvasva viszont felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis hol a határ az én és a performatív aktus között, már ha egyáltalán létezik ilyen? A választ mindenkinek önállóan kell megtalálnia. Abramović számára nincsenek tabuk, ha szenvedésről, fájdalomról vagy a legbelső félelmeinkről van szó, aki pedig látta valamelyik produkcióját, sokáig nem fogja elfelejteni azt. Művészetének lényege ez: nem ábrázol, nem leképez, hanem megmutat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!