Tengernyi vér a sós vízen

A görög–perzsa háborúkról elsőként Marathón és Miltiadész, valamint a Thermopülai-szoros és Leónidasz neve jut legtöbbünk eszébe. Ám a döntő­ csata Kr. előtt 480 szeptemberében a szalamiszi tengerszorosban zajlott Themisztoklész vezetésével, s a diadal következtében­ háromnegyed évszázadra Athén lett a legerősebb görög polisz és a Földközi-tenger keleti medencéjének ura.

544586101 Forrás: Getty Images

A legendás csata helyszínének és időpontjának azonosításában gyakorlatilag nincs vita. Szalamisz szigete Athéntól és Pireusztól nyugatra, Megarától keletre, a Szaróni-öböl északi részén helyezkedik el, a szárazföldtől két szűk átjáró választja el: Attikától a szalamiszi (keleti), Megarától a nyugati szoros. A csata a keleti tengerszoros alig több mint egy kilométer széles középső része és a kicsi Pszüttaleia sziget közötti részen zajlott Kr. e. 480. szeptember közepe táján (a konkrét napot illetően eltérőek a feltevések). Bár egyesek szerint ennek tavaly volt a 2500. évfordulója, ez tévedés, mert időszámításunk Krisztus születésének vélelmezett évében, értelemszerűen Kr. u. 1-ben kezdődik, míg a születése előtti év Kr. e. 1. Egy év, a „nulladik” nem szerepel a kronológiai számsorban, így – ha a Kr. e. és Kr. u. éveket vesszük alapul – minden olyan időköz, amely átnyúlik ezen a határon, egy évvel hosszabbnak tűnik a valóságosnál. Tehát az idén van a szalamiszi – és a mintegy egy hónappal korábban zajlott thermopülai – csata kereken 2500. évfordulója.

A csataleírások között kétségtelenül Aiszkhüloszé az elsőség. Az ő Perzsák című műve született elsőként, ismereteink szerint nyolc évvel Szalamisz után, 472-ben mutatták be, amely az első nagy tragédiaíró első fennmaradt darabja. Az összes szerző közül egyedül ő vett részt a szalamiszi csatában, sőt már tíz évvel korábban Marathónnál is – ahol testvérbátyja hősi halált halt – harcolt a perzsák ellen. Szalamisznál Themisztoklész mellett volt a vezérkarban, az egyik hadihajó parancsnoka volt. 

A Szalamisz-mítosz egyik emblematikus ábrázolása Wilhelm von Kaulbach 1868-as nagy olajfestménye, amely aprólékosan visszaadja Hérodotosz leírásának fő elemeit, de ki is egészíti: a képen középen, a parancsnoki hajón Themisztoklész mögött áll Aiszkhülosz dárdával és pajzzsal a kezében, s a kép jobb szélén látható az ifjú (16 éves) Szophoklész hárfával. Ez nyilvánvalóan arra a klasszicizáló hagyományra utal, amely Szalamiszban a görög tragédiaköltő triász tagjainak életét egymással összekötő szimbolikus eseményt látta; ezt megerősíti, hogy a hagyomány szerint harmadikuk, Euripidész Szalamisz szigetén, a csata napján született! Így a szalamiszi csata nemcsak hadtörténeti és geopolitikai, hanem szellemi-kulturális szempontból is fordulópont, ha úgy tetszik, éles cezúra az európai emlékezettörténetben.

Hajók sarkantyúval

Katonai szempontból természetesen Themisztoklész a Szalamisz-mítosz első számú, bár korántsem ellentmondásmentes hőse Aiszkhülosztól kezdve (noha név szerint nem említi, csak közvetve utal rá) Hérodotoszon át Plutarkhoszig. Nem véletlen, hogy a klasszikus műveltségű Janus Pannonius a XV. század közepén így írt róla velencei barátjának: „…Mint amikor már Xerxesszel készült az ión nép / kötni szövetséget, s lassacskán visszaterelte / hűségére Themistokles, ki  hajóhada élén / méden vett diadallal szerzett hírt Salamisnak.” 

Mik voltak a kor talán legbecsvágyóbb és legtehetségesebb athéni politikusa, Themisztoklész érdemei a szalamiszi diadalban? Még vázlatosan is nehéz felsorolni. Ő volt az, aki elfogadtatta az athéni néppel, hogy ne osszák, ne éljék fel a laurioni ezüstbányák jövedelmét, mint szokták, hanem építsenek három evezősoros, vasalt vágósarkantyúval ellátott korszerű hadihajókat. Ezek a mozgékony, gyors triérészek nemcsak nehézfegyverzetű harcosokat (hopliták) szállítottak a tengeri közelharchoz, hanem maguk is fegyverként funkcionáltak az ellenséges hajók meglékelésére, elsüllyesztésére. A csatában részt vevő Aiszkhülosz tragédiájában a perzsa hírnök ezt így beszéli el Atossza királynőnek: „Legott hajó hajóba fúrja bronz-hegyét. / A támadást athéni gálya kezdi el […] Kezdetbe még helytáll a perzsa áradat; / de a szorosban feltolúl a sok hajó, / már egy se tud a más baján segíteni, / bronz-csőr ütéseikkel egy a másikát / horpasztja: törnek evezőik rendei; / nagyon is nem bolondul jöttek körbe ránk / a hellének hajói, sorra felborul / sok nagyhasú hajónk, tengert se látni már / a roncsoktól, elvérezők hulláitól.”

Themisztoklész kezdeményezésére, a marathóni hős Miltiadész ellenállását is leküzdve néhány év alatt megépült a hatalmas és ütőképes athéni flotta. Vitéz vértesek helyett (Platónt idézve) így tette az athéniakat tengerészkatonákká. Plutarkhosz szerint legdicsőbb tette az volt, hogy rábírta a széthúzó hellén városokat, a perzsa háború miatt hagyják abba az egymás elleni gyűlölködést. 

Amikor Xerxész nagykirály (486–465) gigantikus szárazföldi hadserege – amelyet még a spártai hősök sem tudtak megállítani – végigvonult Görögországon, Athén magára maradt, mert a perzsa áradatnak ellenálló városállamok, Spártával és Korinthosszal az élen, csak a Peloponnészoszt akarták megvédeni a keskeny Iszthmosz földszorosnál. Ekkor Themisztoklész elérte, hogy az athéniak adják fel védhetetlen városukat, és hajókon biztonságos helyekre – többek között Szalamisz szigetére – meneküljenek családostól.

Themisztoklész átengedte a főparancsnokságot a spártai Eurübiadésznek, de mint a közös hellén hajóhad mintegy felét adó athéni flotta vezetője ténylegesen ő irányította az eseményeket. Nemcsak kiváló stratéga volt, de roppant ügyes taktikus is, aki ragyogó retorikai tehetségével előbb meggyőzte a többi hellén sztraté­goszt s magát a spártai főparancsnokot is, hogy ne szóródjanak szét, hanem tartsák össze Szalamisznál az egész hajóhadat, és a szűk tengerszorosban támadják meg a perzsa flottát, amely több mint háromszoros fölényben volt a görögökkel szemben. Ezután követet küldött Xerxészhez, akivel elhitette, hogy a hellének harc nélkül el akarnak menekülni a tengerszorosból, ezért a perzsáknak ragyogó alkalmuk nyílik a győzelem kivívására, ha kétfelől bekerítik őket és rajtuk ütnek. A nagykirály bekapta a horgot, azonnal elrendelte a támadást, így az athéni vezérnek zseniális cselével sikerült rákényszeríteni ingadozó társait is, hogy vállalják el a csatát.

Színlelt hátrálás

Themisztoklész taktikája bevált, a haditerv kivitelezése pedig kiváló volt. A szűk szalamiszi szorosba behatoló perzsa hajóhad nem tudta érvényesíteni számbeli fölényét, és nem tudta meglepni a görögöket. Ellenkezőleg: a csatasorban felállt hellén flotta először színlelve hátrált, majd váratlanul megtámadta és áttörte a perzsa arcvonalat, amely felbomlott. Az egymásra torlódott, nehézkes mozgású gályákat a görögök egyesével megkerülték, megtámadták, meglékelték. A perzsa hadiflotta fele elpusztult – Hérodotosz szerint a legtöbbet az athéniak és az aiginaiak tették tönkre –, míg a görögök csak negyven hajót veszítettek a háromszáznyolcvanból. A szalamiszi csatát követően a perzsa hadsereg visszavonult, majd a következő évben szárazföldön is (Plataiánál) vereséget szenvedett a spártaiak vezette hellén szövetségesektől. A háború még évekig folytatódott, és a görögök győzelmével ért véget. 

Bár Dareiosznak és Xerxésznek – főként Athén és Spárta hősies ellenállása miatt – nem sikerült beolvasztania Hellászt az Akhaimenida Birodalomba, a perzsák hatalma továbbra is meghatározó maradt az Égei-tengertől keletre. Szalamisz után másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a helléneket uralma alatt egyesítő Makedónia ifjú királya, Nagy Sándor meghódítsa és újjászervezze, egyúttal hellenizálja a római hódításig fennálló perzsa birodalmat.

Borítókép: A görög és a perzsa hadiflotta összecsapásának illusztrációja XIX. századi német tankönyvben. Forrás: Getty Images