Vakfolt

Mire kell számítanunk az afganisztáni tálib uralomtól? A válasz többesélyes, kezdve a fundamentalista iszlám szigorú elveinek újbóli betartásától egészen addig, hogy elfogadható kapcsolatokat ápolnak majd a külvilággal. Talán többet leszünk képesek megtudni róluk, ha a mozgalom születését, hányattatását és ismételt feltámadását tanulmányozzuk.

Idős afgán asszony a tálib rezsim által megnyomorított gyermekek jogaiért tüntet augusztus 28-án Amszterdamban Fotó: Europress/AFP

Minden tálib pastu, de nem minden pastu tálib – tartja az afgán mondás. A nagyrészt az ország déli területén élő pastu népesség a legnagyobb, Afganisztán 39 milliós lakosságának mintegy 45 százaléka. Még ennél is nagyobb bajban lennének a volt szövetségesek, ha most milliónyi szandálos fegyveressel kellene szembenézniük. De nem ez a helyzet, az újonnan csatlakozottakkal együtt alig haladja meg a számuk a 150 ezret a hét magyarországnyi területen, ahol a Kalasnyikovjaikat lengetve bevonultak a tartományi székhelyekre.   

Mikor kezdődött ennek a pastu mozgalomnak – amely iszlamista és nacionalista elveket vall – a felemelkedése, mégpedig olyannyira, hogy másodjára is el tudja foglalni Afganisztánt? A tálib szerveződés, amely a pastu elit Koránt tanuló diákságát jelenti, még a szovjet megszállás utolsó éveiben alakult ki. Főként a menekültek közt talált ez a szemlélet visszhangra, akik pakisztáni táborokban leltek biztonságra. Omár molla visszatért az évszázadokkal ezelőtti oktatáshoz, szinte kizárólag a tiszta forrást, a Koránt tanította a fiatal fiúknak, akiknek be kellett magolniuk a vallásos verseket. Így tudta megóvni őket a különböző nem kívánt hatásoktól. 

Az iszlám mint megmentő

Ekkoriban Afganisztánban valóban káosz uralkodott. A szovjetek 1989-ben az afgán hadurak nyomására távoztak az országból, de Kabult még tartotta az utolsó kommunista elnök, Mohammed Nadzsibullah, akit 1992-ben a fővárosba bevonuló mudzsahedek, az Északi Szövetség penderített ki a hatalomból. Aztán a különböző hadurak egymásnak estek, és vívták könyörtelen polgárháborújukat. Kandahárban 1994 őszén alakult meg a tálib mozgalom, a pastu várost és környékét ekkor már katonailag is uralták. Más helyzetekben is a történelem felszínre sodort korábban jelentéktelennek tűnő szervezeteket, amelyek kiválóan ráérezve a tömegek igényére, a rendre, üstökösként emelkedtek fel. Az iszlám szigorú elvei­hez, a vahabizmushoz visszatérést ígérő pastuk követői mind nagyobb számban ragadtak fegyvert. Ők már inkább a parasztság soraiból jöttek, de ugyanazt vallották, mint „tanult” társaik: csak az iszlám vallás mentheti meg az országot. A tádzsik, üzbég, türkmén haderők ekkor körbenevették a szedett-vedett ruhákban „pompázó” katonákat. Nem kellett volna.

Rá két évre, 1996-ban a tálib erők bevonultak Kabulba, ekkorra már Afganisztán kétharmadát ellenőrizték. Elkezdődött az ország történetének legsötétebb korszaka, amely 2001-ig, az amerikai hadsereg beavatkozásáig tartott. Mi történt ebben az öt évben? Az ország nagy részén valóban helyreállt a rend, de gyorsan kiderült, az afgánok nem ilyen rendről álmodtak. A tálibok az egy év múlva kikiáltott iszlám emirátusban olyan szigorú rendeleteket vezettek be, amelyek hatására ötmillió afgán menekült javarészt a közelben lévő külföldi államokba. Főleg Pakisztánba mentek nagy számban, inkább választották a nyomort a menekülttáborokban, mint az otthoni életet.

Az iszlám jogrend,  a saría minden tevékenységnek az alapja. Ehhez betű szerint ragaszkodtak a tálibok. Nem is kell a hatalmat gyakorolni, birtokolni, hiszen minden meg van írva a Koránban. Azért a látszat kedvéért létrehoztak különböző tanácskozó testületeket. A sportpályákon hetente rendeztek nyilvános kivégzéseket, akasztásokat, lefejezéseket, megkövezéseket. A homoszexuálisokat kikötözték egy falhoz, amelyet a tálibok felrobbantottak, s a rájuk zúduló kövek végeztek velük. A testi fenyítés és csonkítás mindennapossá vált, a tolvajok kezét levágták. Egyik pillanatról a másikra meg is szűnt a más javainak eltulajdonítása. A nőktől megvontak mindenféle jogot, közülük az járt jól, aki bezárkózott a házába. Nem engedték kinti munkára őket, otthon viszont ezt bepótolhatták. Az asszonyok és férfiak csak hagyományos iszlám ruházatban léphettek az utcára. A nőknél ez a burka, amely az egész testet fedi, csak egy kis hálón szemlélhetik a világot. A kislányok csak tízéves korukig járhattak iskolába, de itt is csak a Koránt tanulmányozhatták. A hangszeres zene hallgatása tiltott volt, bármiféle mulatság szigorú tiltás alá esett, mint a hangos nevetés is, amit ellenőrzött is a vallásrendőrség. Ez illett az egész tálib rendszerhez: aki itt nevet, az valami rosszban sántikál, ugyanis mi semmi okot nem adtunk vidámságra.

Szegények „hatalma”

A muzulmán vallás szunnita ágának képviselői azonban még ezt is tetézték, az embereket elég hatásos eszközökkel a „jóra” ösztönözték, de ezenkívül semmit sem tudtak nekik adni, hiszen nem értettek a gazdasághoz, az ország működtetéséhez. Ebben azóta sem léptek előre. A tálibok hatalomra kerülésében jelentős szerepet játszottak a szegények, hiszen nagy számban ők gyarapították a soraikat. Az ő sorsuk azonban nem fordult jobbra. Nem elég, hogy még a kommunistákhoz képest is sötét korszakot vezettek be Afganisztánban, ráadásul még nagyobb nyomorba döntötték az országot. 
Az első időszakban keményen felléptek a máktermesztés ellen, amelyet tiltott a Korán is, hiszen ez az ópium alapanyaga, amelyből heroint készítenek. Aztán a tálibok hamar rájöttek arra, hogy másból nem tudnak jelentős bevételhez jutni, így szemet hunytak efölött, sőt bevételre tettek szert a termesztésre kivetett adókból. Legalább nem háborgatták a máktermesztésben részt vevő szegényeket, hiszen a kábítószer-kereskedelemből származó dollármilliárdok nem az ő zsebükben landoltak. Akkoriban a világ herointermelésének kilencven százaléka Afganisztánból származott.

A nyugati szövetségesek szintén kitartó tevékenységet folytattak a parasztság körében, hogy mondjanak le a máktermesztésről. De ezen a kiszáradt, csapadék nélküli földön a mák megterem, amelyet még gondozni sem nagyon kell – a parasztság ma is így vélekedik. A tavalyi adatok alapján minimálisan csökkent az afgán heroin előállítása, most már csak 84 százalékban látják el a világ kábítószer-fogyasztóit ebből a kemény drogból.

Rosszul választott barát

A tálib rezsim termelhette volna máig a mákot, és sanyargathatta volna a saját lakosságát, ez különösebben senkit nem zavart. De azzal, hogy menedéket adott a Bin Laden vezette al-Kaida nemzetközi terrorszervezetnek, 2001-ben megásta a sírját. A tálib rendszer nem tűzte ki célul, hogy külföldön is terjessze az eszméit, netán nemzetközi hálózatokat hozzon létre, befelé forduló volt. Abban az öt évben, amíg Kabulban övék volt a hatalom, nem találjuk ennek nyomát. Barátot viszont rosszul választottak.

A Bin Laden-féle terroristákkal a tálib vezetők igencsak rokonszenveztek, nem potyára nyújtottak számukra védőernyőt. Először ők is tapsikoltak, amikor látták a New York-i tornyokat összedőlni, de amikor a nagy társasjátékban ennek következményeként újból visszavetették őket a kezdőpontra, a pakisztáni hegyekben való bujdoklásra, minden bizonnyal ezt már nem fogadták olyan lelkesen. De kitartottak. Nemcsak soraikat tudták rendezni a déli szomszédos országban, hanem évek múlva egységeik kezdtek visszatérni Afganisztán különböző tartományaiba, ahol, magukra öltve a felszabadító szerepét, az amerikai és NATO-csapatokat állandóan zaklatták.

Aztán megint fordult a kocka: újból övék a hatalom, és az amerikaiak csúfosan és dolguk végezetlenül távoztak. Vajon tényleg újra kezdik felépíteni azt a rendszert, amely annyi szenvedést hozott Afganisztánnak? Valamit tanultak az elmúlt húsz évben: nem kell ajtóstul a házba rontani. Kedves és megnyerő arcukat mutatják a külföldi újságíróknak, akik jövőbeli szándékaikról érdeklődnek. A világsajtó lelkendezett, amikor az egyik tálib vezető egy riporternőnek nyilatkozott. De akkor már nem, amikor megkérték az állami tévé újságíró hölgyeit, hogy a legjobb, ha otthon maradnak. Vajon lehet-e hinni a tálib mosolyoffenzívának, amikor vezetőik arról beszélnek, hogy természetesen szabadon járhatnak-kelhetnek az utcákon a nők, sőt még dolgozni is mehetnek, de kizárólag a saría szabályainak tiszteletben tartásával? 

Számos szakértő óva int attól, hogy a nemzetközi közösség bevegye ezt a megtévesztést. Ez a tálibok új nemzedéke: a szóvivők flottul beszélnek angolul, tisztában vannak a média szerepével és szabályaival, nem akarják magukra haragítani az újságírókat, tudják kezelni az új technológiákat. Egyben azonban nem változtak: a táliboknak első az iszlám törvénykezés visszaállítása, ez a lényegük, amelyből minden többi következik. Iszlám fundamentalisták mindannyian.

A kérdés csak az: vajon mennyire hatott az afgán lakosságra az elmúlt húsz év? Csak megvetéssel emlékeznek a megszállókra, vagy kaptak is valamit? Kabul utcaképén látszik a változás, de vajon a fejekbe is eljutott mindez? Vagy szótlanul elfogadják a belső terrort, esetleg újból milliónyian választják a külföldre távozás lehetőségét?

Borítókép: idős afgán asszony a tálib rezsim által megnyomorított gyermekek jogaiért tüntet augusztus 28-án Amszterdamban. Fotó: Europress/AFP

Vérdíj

A tálib mozgalom vezetője szerény, visszahúzódó személyiség, megelégszik azzal, hogy a háttérből nyilvánít véleményt. Hibatullah Ahundzádát 2016-ban választották meg első embernek, miután a korábbi vezetővel, Manszurral amerikai dróncsapás végzett. Kompromisszumként esett a választás a mollára, nem akarták, hogy szakadás következzen be egyik vagy másik tálib potentát megválasztásával. A mozgalom vezetői közül csak neki nincs harci tapasztalata, ő inkább vallási kérdésekben nyilvánít véleményt. Abdul Gani Baradarról már több szó esett, hiszen ő volt az amerikaiakkal a katari fővárosban, Dohában tárgyaló tálib küldöttség feje. Sikerült úgy taktikáznia, hogy megnyíljon a lehetőség a mielőbbi hatalomátvételre. Omár mollával 1994-ben közösen alapították meg a tálib mozgalmat. Kapcsolatukat jól jellemzi, hogy tőle kapta a „testvér”, azaz a Baradar nevet. 2010-ig a tálibok katonai szárnyát vezette, majd ezt követően nyolc évet ült pakisztáni börtönökben, 2018-ban amerikai kérésre szabadult, ugyanis benne láttak esélyt a megegyezésre. Ő a múlt, a jelen és talán a jövő is, őt elfogadják a nemzetközi életben tárgyaló félként. Másik nemzedék Mohammad Jakub molla, aki Omár fia, és a mostani offenzíva kiötlője és végrehajtója. Sokak szerint túl korai lett volna, ha őt bízzák meg öt évvel ezelőtt a szervezet vezetésével, sem vallásilag, sem harci tapasztalatokkal nem volt eléggé felvértezve, amit mára bepótolt. Nagy vetélytársa a Hakkáni-hálózat vezetője, Sziradzsuddin Hakkáni, a szovjetellenes háború hősének, Dzsaláluddínnak a fia. Az ő kezében futnak össze a katonai és pénzügyek. Sziradzsuddiné a legszélsőségesebb szárny a tálib mozgalomban, számos merénylet írható a számlájára. Ő nemkívánatos tárgyalófél a Nyugat számára: az amerikaiak tízmillió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére.