Az út végén

A halállal és a halálhoz kötődő Kárpát-medencei szokásokkal ismerteti meg a látogatót az ország egyetlen Néprajzi Kegyeleti Témaparkja, amelyet Kisteleken hoztak létre egy felszámolt temető helyén. A kültéri sírjeleknél vezetett sétákat tartanak, a fogadótérben múzeumpedagógiai foglalkozásokat. Ugyanitt kiállítás is megtekinthető.

Fotó: Teknős Miklós

Idősebb Hell János volt az utolsó, akit négyes fogattal temettek Kisteleken. Visszaemlékezések szerint a lovak sem akarták bevinni régi gazdájukat a temetőbe. A halottas menetet kereszttel vezették fel, elöl a pap és a kántor ment. A gyászlobogókat férfiak tartották, mert az elhunyt felnőtt férfi volt. A kereszten és a zászlókon fekete szegélyű fehér zsebkendőket fújdogált a szél. A koporsót a közvetlen hozzátartozók követték, akik karjukon fekete pántot viseltek, utánuk a többi rokon haladt, akik ruhájukra fekete szalagot tűztek. A gyászhuszárok díszes fekete egyenruhában, tollas kalapban vonultak a menettel.

A hagyományos gyászmenetnek – amilyet az 1950-es évek végéig lehetett látni az utcákon – most állítottak emléket Kisteleken, ahová Szatymazon és Balástyán át vezet az út Szegedről. Az Árpád utcára – amely az ország első és egyetlen Néprajzi Kegyeleti Parkjánál ér véget – a köztéri szökőkútnál kell ráfordulni. A járdát tetszetős térkő borítja, kígyózó virágágyás keretezi.

A kegyeleti park bejáratánál Vass Rozáliával, a kisteleki önkormányzat munkatársával találkozunk. Azonnal megvitatjuk, hogy a lakossági felajánlásokból épített szemközti kálváriát és a mögötte magasodó Kocsó-kápolnát – amelyet 1889-ben Kocsó József kereskedő és felesége emelt – milyen szépen rendben tartják. A stációk képeit jó néhány éve restaurálták, nemsokára megismétlődhet a beavatkozás. Azt is tervezik, hogy a kápolna melletti új temetőben megjelölik a jellegzetesebb sírokat, sőt védettség alá helyezik, így aki betér a témaparkba, ide is eljöhet. Mi több, átsétálhat a zsidó temetőbe is, átellenben az új temetővel és szomszédságban a kegyeleti parkkal. Utóbbit annak a temetőnek a helyén alakították ki, amelyet a kétezres évek elején számoltak fel.

A belvároshoz közeli egyhektáros üres területtel – amely a régi temető megszüntetésével keletkezett – kezdeni kellett valamit, mondja Vass Rozália, a fejlesztés projektmenedzsere. Szinte adta magát, hogy kegyeleti parkot hozzanak rajta létre. Pályáztak, és nyertek 111 millió forintot a Széchenyi 2020 program keretében. Bár a járvány átírta a forgatókönyvet, idén nyáron megtarthatták a megnyitót. Nem sok ilyen létesítmény van a világon. (A Nemzeti Örökség Intézete Kegyeleti Múzeumot tart fenn Budapesten.) A szakmai rész összeállításához muzeológusoktól kértek segítséget, a kiállítás kurátora Végh Katalin etnográfus, történész lett. Az ő irányításával 36, különböző felekezethez tartozó sírjelet állítottak fel a kertben, köztük eredetieket is a történelmi Magyarország alakzatán belül. Az országhatárt sövénnyel jelölték. Mindegyik sírjel annak a Kárpát-medencei településnek a helyére került, ahol annak a típusnak, amelyet képvisel, szokásban volt a használata. Leírás is tartozik mindegyikhez, amelyeket egy foglalkoztatófüzetbe is összegyűjtöttek, hiszen a fogadótérben múzeumpedagó­giai órákat tartanak.

Ugyanitt a felhívásukra beküldött kegyeleti tárgyak is megtekinthetők. Van a tárlókban gyászhír, koporsószeg, zsebkendő, temetéshez használt miseruha, gyászzászló, gyászkötény, imakönyvek és halotti fotó csipkés széllel, amelyet szinte minden érintettnek készített a helyi fotográfus. Ha nyernek egy újabb pályázaton, felújítják a régi gyászhintót is. Ezt előbb Hell János, alias Kanács János működtette, majd 2004-ig a fia. A második világháborúig – ha meglett korú halottat temettek – a kocsit fekete, ha fiatalt, akkor fehér lovak húzták. A feldíszített fogatban a lovak fejére fehér kendőt, illetve fekete gyásztollat tűztek. A relikvia a kertbe kerül, védett helyre, magyarázza a projektmenedzser.

Miként fogadta a park létesítésének ötletét a lakosság? – kérdem. 

Kezdetben kissé ódzkodva – hangzik a válasz. 

Sokan azt hitték, zenés-táncos rendezvények is lesznek az egykori temető helyén, és ettől megijedtek. Másokat a tévhit zavart meg, hogy itt még mosolyogni se lehet majd. Aztán tisztázódott, hogy bár nevetni nem tilos, mulatságok nem lesznek a kegyeleti parkban.

Pedig ha visszatekintünk a múltba, sokszor a mai ember számára meghökkentő dolgokat látunk. A Rózsafüzér Társulat tagjait például a templomban ravatalozták fel fehér ruhában. A tort a temetőben tartották. Birkapaprikást készítettek, esetleg tyúkot vágtak, amelyből levest és paprikást főztek, majd kalácsot szolgáltak fel. Az asztalnál a halottaknak is terítettek és tálaltak. A nekik szánt ételeket később a koldusoknak adták vagy tűzre vetették. Nemritkán a halott kedvenc nótáit és A kánai menyegzőt is elénekelték 

– mondja Vass Rozália a kiállítási tablóknál.

Az eredmény láttán mára a kisváros lakossága elfogadta, hogy egyáltalán nem rossz, ha a gyermekek megismerkednek ezekkel a szertartásokkal, mivel így az életet és az idősebbeket is jobban fogják tisztelni. A szülők most már azt sem ellenzik, hogy felállítsanak egy hintát a park egyik sarkában, a cserjékkel övezett sírjelektől távolabb. Nem lesz ez kegyeletsértő, mivel a témapark turistalátványosság. Ide az érdeklődők nem sírni, gyászolni jönnek, hanem új információkat szerezni.

Kimegyünk az ótemetőbe, vagyis a kegyeleti parkba. A még megmaradt sírokat húsz éve kihantolták, a maradványokat átszállították az új temetőbe, a régi kereszteket a kápolnába. Sajnos gondozott sír kevés volt már ekkor. A hozzátartozók egy idő után megfeledkeznek halottaikról, távolabbra költöznek, ahonnan ritkán tudnak hazalátogatni, vagy maguk is elhaláloznak. A síroknak sehol nincs hosszú életük, mindössze két-három emberöltő. Miután a temető betelik, a régebbi hantok begazosodnak, jön a felszámolás. A lakosság ezt számon tartja, így ezeket a részeket általában nem építi be.

Amerre nézek, sírjelek sokasága. Van itt egyetlen fatörzsből kifaragott sírkereszt, kalapos és kávás kereszt, kőkereszt, kavicsból kirakott kereszt, kovácsoltvas és öntöttvas kereszt, csónak, állat és ember formájú fejfa, szív alakú és alig megmunkált sírkő, református névtábla, sírra helyezett epitáfium (díszes feliratos tábla, dombormű), oszlopfejfa, lábfa, haskő és zsidó sírtábla. Megtudom, hogy a háromszéki Bodoson a férfi gombfájának ismertetőjele a sapka volt, az asszonyé a konty, hogy a gyermek, a legény, a középkorú és az idős férfi más-más gombosfát kapott. Kiderül, hogy a fejfa Bánffyhunyadon főfa, a Hajdúságban főütül való fa, az Ormánságban fejefa, Magyarvalkón fejtül való fejgombfa, Kalotaszegen gombfa, a Duna–Tisza közén gombosfa, Északkelet-Magyarországon gonfa, az Őrségben sögfa (süveg) a neve. És elcsodálkozhatok azon is, hogy a sírra gyakran ültettek gyümölcsfát, amelynek terméséből olykor pálinkát főztek.

Bejárásunk egy árok szélén ér véget, akár gyakran maga az élet. Itt hallom, hogy ide azok kerültek, akik nem érdemeltek kíséretet, harangszót és papot. Például az öngyilkosok. De a korán elhunyt gyermekeket, a halva születetteket sem kísérték ki. Utóbbiakat néha a bába temette el, nemritkán határbeli kereszt mellé.

Borítókép: A kisteleki Néprajzi Kegyeleti Témapark a Kárpát-medence temetkezési szokásait mutatja be elsőként hazánkban. Fotó: Teknős Miklós