Messziről integet Brumar József vekerdi lakos, szinte szalutál a Kossuth utcán.
– Akkor én most beinvitálom magát – mondja, és kitárja a kaput. Amint belépek a tágas udvarra, három kiscica tekeredik a bokámra. A puli elcsendesedik, kényelembe helyezi magát a lábtörlőn. – Ne féljen tőle. Akit én engedek be, azt nem bántja! – nyugtat meg a házigazda.
Befordulunk a nyári konyhába, ahol helyet foglalunk a lócán. Hátunk mögött színes háziszőttes díszíti a falat. Brumar József tősgyökeres vekerdi, szinte mindent tud a faluról.
– Ez tiszta román község volt valamikor. Édesanyám, Netyő Julianna 1920-beli. Ő nem tudott magyarul hatéves koráig. Majd mikor fölkerült az elemi iskolába, akkor tanult meg jobban. Ám az idő teltivel férjhez ment, ugyancsak görögkeleti családba, de addigra elfeledte az anyanyelvét – meséli.
Vekerd valamikor nagyobb község volt, mint most. Volt, hogy ötszázhúszan lakták, de már vegyesen, katolikusok és görögkeletiek.
– És a Netyő név honnan ered? – kérdem az idős férfit.
– Hát a Neteuból – vágja rá, mintha tudnom kellene. – A nagyapámat így hívták: Neteu Gheorghe. Állítólag Romániából jöttek által, körülbelül kétszázötven éve. Mi Zsákához tartoztunk, tanyán laktunk. Apám, anyám hithű görögkeleti volt, a feleségem is, Dürgőnek, Durgheunek hívták, nagy román szülőkkel. Valamikor még parancsoltak a lányoknak, nem úgy, mint most.
A legényeknek is. Amelyik nem olyan nemzetiségűt akart elvenni, mint amilyen ő volt, azt nem engedték – teszi hozzá fiatalokat megszégyenítő frissességgel.
Régen mindenki járt templomba. Jómaga is, amíg a csontjai el nem koptak. Mostanság ritkábbra veszi. Biciklizni már nem tud, motorra nem ül, pedig a munkába is azzal ment. A plébánossal, aki Brassóból érkezett a szomszéd faluba, egészen jól kijön. Vekerden havonta egyszer misézik, hiszen nincs kinek. A mai fiatalok „könnyen vannak” a templommal. De nem is nagyon van fiatal. Az iskola több mint harminc éve megszűnt, az épületet lebontották.
– Előfordult, hogy csak egyetlen elsős és két másodikos volt, felső tagozatos egy se. Én 1953-ban vizsgáztam, akkor végeztem el a nyolc általánost. Negyvenen-ötvenen jártunk egy osztályba. Disznóvágáskor annyian ültünk az asztalnál, hogy nem fértünk. Volt, aki Vekerden maradt, volt, aki elment katonatisztnek, rendőrnek, ki minek, mentek a megélhetésük után. A fiaim is elköltöztek – magyarázza.
A két Brumar fiú már nem tud románul, a szülők nem tanították meg őket az anyanyelvükre, hiába ismételgette a nagyapa: „Fiam, ha reggel kijössz, dimineața bună! Tessék románul köszönni! Hogy vagy, mit álmodtál? Ezt is románul!” Az iskolában magyarul folyt a társalgás, a tanítók máshonnan jöttek, nyolc év alatt nyolcan. Az utolsót Elekes Ernőnek hívták.
Brumar József 33 évet húzott le az állami gazdaságban. A középső öccse gépészmérnök, a legfiatalabb repülőgép-műszerész. József a jószággal szeretett foglalkozni. Úgy volt vele, hogy amíg a két ló és a föld megvan, nem megy sehová. Nem is mehetett, hiszen sokáig busz sem járt Vekerdre. Miután vett egy Wartburgot, Nagyváradra járogatott a rokonokhoz.
– Amikor 1956-ban menekültek az emberek Nyugatra, azt mondta a középső öcsém, hogy az igazi magyar ember sosem hagyja el a hazáját. Itt maradtunk – nyomatékosítja elérzékenyülve. Nem vitatkozom vele.
A templom súlyos kulcsával Juhász István polgármester felesége, Anna vár a községházán. Megtudom, hogy a falképek restaurálásakor az is felmerült, hogy talán régebbi az egyházi hajlék, mint az ortodoxok itteni jelenléte. Egyébként is színes a kép. A hivatalba Németh Attila tessékel be, aki Szolnokról került ide, Anna Berettyószentmártonból. Végül a gyulai születésű elöljáró is befut, fonott kosárban hozza a vendégváró kóstolót.
Hajdú-Bihar megye legkisebb lakosságszámú zsákfalujában hivatalosan 112 fő lakik, de napi szinten 86-an élnek itt, többnyire idős emberek. Helyzetük kilátástalannak tűnhet, de nem az. A távolsági busz naponta többször megfordul a településen, és körzeti orvosi rendelőjük is van, ahová távolabbról is érkeznek páciensek.
Ami a jövőt illeti, Juhász István derűlátó. Mindig is alternatív módon szemlélte a világot. A globalizáció elől harminc éve próbált elmenekülni, de úgy tűnik, nem sikerült. Akkor még minden vekerdi háztartásban volt egy-két tehén, ami keretet teremtett a létnek, hiszen a helyiek azzal kezdték a napot és azzal végezték, hogy bevitték a tejet a tejcsarnokba. Ma már se tehenük, se legelőjük, az a kultúra pedig, amelybe a vallási ünnepek megtartása is beletartozott, elsorvadt.
István és a párja 1995-ben lovas kocsival érkezett a zsákfaluba. Volt két üres, vagyis nem vemhes tehenük, meg három hasas kocájuk. Az asszony, akitől a házat megvették, kapott tőlük egy üres tehenet és egy kocát, amelyet megfialtattak, így azt fiastól adták neki oda. Jövedelmük annyi volt, amennyit a tejcsarnokból kaptak a beszolgáltatott tejért.
Még gallyért is az erdőbe jártak szamárral. Idővel, ahogyan szaporodni kezdtek a jószágaik, dönteniük kellett arról, akarnak-e részt venni a közösségi mezőgazdálkodásban, hitelt felvenni, pályázni. Rájöttek, hogy ez az életmód nem nekik való. István felkerekedett, előbb a fővárosban, aztán két évig Franciaországban vállalt munkát. Miután visszajött, egy magáncégnél dolgozott, majd jelöltette magát polgármesternek. Első nekifutásra nem járt sikerrel, másodikra megválasztották. A mostani már az ötödik ciklusa.
Kezdetben tiszteletdíjért látta el feladatait a kisebbségi önkormányzat élén. Előfordult, hogy maga vitte ki az ebédet az időseknek. Most is szívesen megteszi ezt, ha a falugondnoknak egyéb dolga akad. Ő az, aki hozza-viszi a Magyar falu program autóján a közmunkásokat, házhoz szállítja a gyógyszereket a zsákai patikából, és ha van olyan beszereznivaló, amelyet a helyi boltban nem árulnak, azt is megvásárolja azoknak, akik erre kérik.
– Sok mindenért panaszkodunk, pedig a tenyerén hordoz bennünket a Jóisten. Sehol a világon nincs az, hogy nyolcvanfős településen igényelni lehet falugondnoki szolgáltatásra normatív támogatást – hangsúlyozza István elégedetten, és arra kér, kóstoljam meg a helyi finomságokat.
Kezdetben persze minden újdonsággal szemben nagy volt a viszolygás. A mozgópostát is félelmekkel fogadták, ma viszont örülnek neki. A postás Komádiból érkezik, és minden délelőtt körbejárja a falut. Az emberek kiakasztják a kapukra az egyentáblát, ami alapján tudja, hol van dolga.
A községházán ketten dolgoznak főállásban: a polgármester és a falugondnok, Anna megbízásos alapon kulturális referens, a többiek közmunkások. Ők füvet is nyírnak, amelyből komposztot készítenek az önkormányzat biokertje részére. Ebben paradicsomot, paprikát, gyökérzöldséget és padlizsánt termesztenek.
Van egy méhészetük is, meg egy asztalosműhelyük, ahol kaptárokat, padokat gyártanak a közmunkaprogram keretében. Húsgalambászatukból a fiókákat egy közeli vállalkozóhoz szállítják. A fiatalabbak Berettyóújfalura és Füzesgyarmatra ingáznak, a kereskedelemben és gyárakban dolgoznak, vagy pásztorok. A zsákfalunak informatikus lakosa is van, ő egy nemzetközi IT-cégnek dolgozik otthonról.
Ismertté a bazsarózsa-kertészet, a környék turistaattrakciója teszi Vekerdet. Pünkösd környékén, virágzáskor az érdeklődők valósággal elözönlik a települést. Ilyenkor az ország legtávolabbi részéről is érkeznek ide látogatók.
Kovács Péter és Povázsay Zsuzsa 2010-ben ültették az első töveket, hogy vágott virágot nyerjenek. Ezt már a telepítést végző kertészmérnök lányától, a közgazdász Kovács Petrától hallom, akivel a gyűjteményes kerttel szemközt találkozom. Párjával, Dániellel épp az eladásra szánt töveket rendezgetik.
– Lélekmelengető, amikor az ember virágokkal foglalkozhat. Ugye? – teszi fel a költői kérdést Petra. A parkosított terület, amely mindenki előtt nyitva áll, egy országjáró körút következtében valósult meg. Elindultak, és ahol terebélyes bazsarózsát láttak, oda bekopogtattak, és kértek belőle egy-egy hajtást. A szerzeményeket katalogizálták.
A fiatalok 2016-ban kapcsolódtak be a vállalkozásba, ők is a vágott virágok piacára termesztenek saját hektárjukon. Ősszel a töveket értékesítik, idén negyven fajta közül lehetett válogatni. Romániába, Hollandiába és Ausztriába is szállítanak, a holland tőzsdére közvetítőn át jutottak ki bazsarózsáik. A kertészet teljes területe 120–150 ezer szálat ad évente. Mivel idén gazdagították a palettát, a hozam néhány éven belül elérheti a kétszázezer szálat.
Hogy miért Vekerden vágtak bele? A válasz egyszerű. Petra édesapja a szomszédos településen dolgozott, és itt volt kínálkozó lehetőség, alkalmas terület.
Lassan ránk esteledik. A csend hatalmas, és mint Juhász István megjegyzi, egyre nagyobb érték. Naplementekor mindig elsétál a 47-es útig, az erdőben megöleli a kedvenc fáját, majd visszatér Vekerdre. Minden este más, nincs két egyforma nap. Úgy véli, ezt az életvitelt senkire sem lehet ráerőltetni, az erre való igénynek önként kell felébrednie mindenkiben.
Borítókép: A hollandiai tőzsdére is eljutottak a vekerdi bazsarózsa-kertészet legszebb virágai (Fotó: Havran Zoltán)
