Királydráma

Kereken egy évszázada fogadta el a magyar Nemzetgyűlés a törvénycikket IV. Károly király uralkodói jogainak és a Habsburg-ház trónörökösödésének megszüntetéséről. Az 1620-as, 1707-es és 1849-es után negyedik, utolsó trónfosztással 1921. november 6-án államjogi értelemben is felbontották a de facto három évvel­ ­korábban megszűnt négy évszázados – 1526 vége óta tartó – magyar–Habsburg (kényszer)házasságot.

Budapest, 2021. janur 21. IV. Kroly (1887-1922) utols magyar kirly mellszobra, Juha Richrd alkotsa a Kroly krton. Mgtte (b) a Vrkert Bazr egyik killtshoz kapcsold fotposzteren I. Ferenc Jzsef csszr s magyar kirly arckpe. MTVA/Bizomnyosi: Jszai Csaba *************************** Kedves Felhasznl! Ez a fot nem a Duna Mdiaszolgltat Zrt./MTI ltal ksztett s kiadott fnykpfelvtel, gy harmadik szemly ltal tmasztott brminem klnsen szerzi jogi, szomszdos jogi s szemlyisgi jogi ignyrt a fot szerzje/jogutdja kzvetlenl maga ll helyt, az MTVA felelssge e krben kizrt. Fotó: Jászai Csaba

Károly visszatérése a magyar trónra nem csak azért nem tartozott a reális lehetőségek közé, mert a politikai osztály két élesen szemben álló – legitimista versus szabad királyválasztó — táborra oszlott, s Horthy államfő kívánt maradni. Hanem főként azért nem, mert a párizsi békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa 1920. február 3-i deklarációjában (tehát még a magyar szuverenitás visszaállítása előtt), majd később is többször leszögezte, hogy nem ismerne el a Habsburg-házból származó politikust Magyarország államfőjeként. 

A „nagy” antant elutasító álláspontját a kivérzett, kifosztott, majdnem teljesen leszerelt és lefegyverzett haderejű Csonka-Magyarország politikai és katonai vezetése éppúgy nem hagyhatta figyelmen kívül, mint a szomszédos államok ellenséges szándékait. Mivel a Nemzeti Hadsereg legfeljebb negyvenezres bevethető létszámával szemben a kisantant országai legalább tízszer ennyi katonát tartottak készültségben, ráadásul a magyar fél – a trianoni diktátum következtében – nem rendelkezett számottevő nehéztüzérséggel, sem páncélos járművekkel, hadihajókkal és harci repülőgépekkel, a magyar vezetés érthetően nem vállalta az intervenció kockázatát.

IV. Károly boldoggá avatása Rómában 2004. október 3-án  Fotó: Getty Images

Közép-Európa békéje

Románia éppen az „első királypuccs” után, a Habsburg-restaurációtól és a trianoni diktátum revíziójától való félelme okán csatlakozott Csehszlovákia és Jugoszlávia (akkori nevén Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) politikai és katonai szövetségéhez, így jött létre 1921 tavaszán a magyarellenes kisantant.

Októberben, a „második királypuccs” hírére a budapesti angol, francia és olasz követ közös tiltakozó jegyzékben követelte Károly haladéktalan eltávolítását, a három kisantantország követei meg azzal fenyegetőztek, hogy ha a magyar kormány nem volna abban a helyzetben, hogy Közép-Európa békéjének megzavarását megakadályozza, akkor arról kormányuk fog gondoskodni. Ennek nyomatékául meg is kezdték a csehszlovák és a délszláv hadsereg mozgósítását, amelynek költségeit utóbb Magyarországgal kívánták megtéríttetni.

Hazánk akkori helyzetét így summázta gróf Bethlen István exminiszterelnök 1933. márciusi berlini előadásában: „Ezeréves történelmünk megtanított bennünket arra, hogy csak a magunk erejében, csak a magunk hűségében és hité­ben bízhatunk. […] 

Sokszor állottunk egyedül, de ennyire egyedül és ily elhagyatottan, mint a békekötések után, még sohasem állottunk. Körös-körül, északon csakúgy, mint keleten és délen a kisantant-államok álltak lesben, melyek az ország kétharmadát szakították ki zsákmányul és amelyek különösen Károly király visszatérése után szövetségre léptek egymással, hogy ne csak zabolázzanak bennünket, hanem életünket minél jobban meg is keserítsék.” 

Ráadásul Nyugat-Magyarország vitatott hovatartozása éket vert még Ausztria és Magyarország közé is, ennek következtében a bécsi kormány – éppen a soproni népszavazás idején! – kétoldalú politikai egyezményt írt alá Prágával, „s így lett teljessé bekeríttetésünk”.

Halál Madeirán

Akkor, 1921 decemberében IV. Károly már nem volt Magyarországon. Az október 23–24-én lezajló budaörsi csata — valójában kisebb csetepaté, amelynek mintegy húsz halálos áldozata és hatvankét sebesültje volt — eldöntötte Károly és hívei sorsát. 

A vérontást látva a király nem kívánt polgárháborút, és elrendelte csapatainak visszavonulását. Feleségével együtt október 25-én Tatán került a kormánycsapatok őrizetébe, majd néhány napra Tihany ősi apátságába internálták őket. A Nagykövetek Tanácsa parancsára november elején egy angol monitor Bajáról a Dunán le a Fekete-tengerig s onnan cirkáló szállította el a száműzött királyi párt a Portugáliához tartozó Madeira szigetére. Az utolsó magyar király 1922. április 1-jén, életének 35. évében ott halt meg spanyolnáthában.

Szintén az antant követelésére mondta ki a Nemzetgyűlés IV. Károly trónfosztását és a Habsburg-ház trónörökösödésének megszüntetését. A kisantant még azt is el akarta érni, hogy egy majdani királyválasztás esetén se lehessen Habsburgot királlyá választani, de a törvénycikkbe ez a megszorítás végül nem került be. 

Csak az, hogy a „királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt”, és a nemzet „a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja…”. Ez a formula elvben nem zárta ki, hogy valamikor a jövőben a magyar országgyűlés akár egy Habsburgot válasszon királynak.

Sok magyar legitimista politikus és értelmiségi ebbe az elvi lehetőségbe kapaszkodott, különösen azután, hogy IV. Károly legidősebb fia, egyben örököse, Habsburg Ottó 1928-ban 16 éves lett. A hangadó Habsburg-párti arisztokraták — élükön Andrássy, Apponyi, Zichy grófokkal – Ottót szerették volna a Magyar Királyság élén látni, de a „Habsburg-restaurációt” sem a nagyhatalmak, sem a kisantant nem fogadta volna el. Az utóbbi országok többször kinyilvánították, hogy annak megakadályozása érdekében készek a végsőkig elmenni.

Valójában soha nem került reális közelségbe a második világháború után a páneurópai, keresztényszociális politikusként, EP-képviselőként Európa-szerte és 1990 után idehaza is tisztelt-becsült Habsburg Ottó királlyá választása. 

Majd’ harminc évvel ezelőtti személyes beszélgetésünkön elmondta, hogy 1961-ben ő csak az osztrák uralkodói jogairól mondott le, a magyarról nem. Kíváncsi kérdésemre azt a talányos választ adta: „Hogyan mondtam volna le arról, ami nem volt sohase az enyém?” 

Bárhogy gondolta is, az 1990-es évek elején ez a félig tréfás (el)szólás a lelke mélyén talán még mindig dédelgetett királyi (avagy netán köztársasági elnöki?) ambícióra utalt, de ennek már csupán szimbolikus jelentése, jelentősége lehetett. És ez is végleg elenyészett 2011. július 4-én, amikor az utolsó magyar királyfi és trónörökös 98 évesen a bajorországi Pöckingben meghalt.

Borítókép: V. Károly (1887-1922) utolsó magyar király mellszobra, Juha Richárd alkotása a Károly körúton. (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)