Hollandi mami

A gyermekvonat-segélyakció során magyar fiúk és lányok utazhattak nyugati országokba, hogy a nagy háború és a forradalmak okozta megpróbáltatások után megerősödjenek. Az 1920-as években több mint hatvanezer rászoruló került nevelőszülőkhöz néhány hónapra, de voltak, akik örökre kint maradtak. Ezt mutatja be a Budapesti Történeti Múzeum nemrégiben nyílt kiállítása.

Forrás: BTM – Vármúzeum

Az okmányokon ismert és ismeretlen nevek szerepelnek, többek között Regőczi Istváné, aki a legnagyobb nyomorból került Belgiumba, Richard Vervacke kanonokhoz, és lett aztán maga is gyermekmentő pap. A bejáratnál Szalay Ibolya, Horváth Irén vagy Karády Katalin, a későbbi díva igazolványát is magunkhoz vehetjük, hogy felfedezzük személyes történetüket. Ahány név, annyi sors.

Ami közös, az a történelem: az első világháborús vereséget követően humanitárius katasztrófa szélére sodródott Magyarország. A hadifogságból visszatérő katonák leromlott egészségi állapota, a lakosság körében pusztító spanyolnátha is súlyosbította a szociális helyzetet. 

A szomszédos országok által megszállt területekről érkező menekültek nagy része Budapesten keresett magának új otthont, a pályaudvarokon ezrek éltek vagonokban, és a fővárosban egyre-másra jöttek létre a nyomornegyedek.

A hétköznapokat mélyen áthatotta a létbizonytalanság és a politikai megosztottság érzése. Huszár Károly miniszterelnöknek a Tanácsköztársaság bukását követően stabilizálnia kellett az ország bel- és külpolitikai helyzetét, és szembe kellett néznie a szociális problémákkal is.

Milyen mélységei voltak a kiszolgáltatottságnak? Tábori Kornél hírlapíró Razzia a nyomortanyákon címmel számolt be tapasztalatairól a Vasárnapi Ujság 1920. február 8-i számában: „Huszár Károly miniszterelnök óhajtására tizenegy razziát rendeztem eddig, néhányat a rendőrség avatott asszisztenciájával”. Tábori a Százados út 59.-ben a családfő után kérdezősködött, mire a köhécselő asszony így felelt neki: eltűnt, szegény, a volhiniai fronton, 1916-ban. 

„Az inséglakások nagyobb részében halljuk ezt: eltűnt, meghalt. […] Szabados Józsefné a Nádor-utcza 58. száma alatt csecsemőjét ringatva suttogta el, hogy a nyomorék ura egy este hat-hét patkányt vert agyon a szobában. […] A Madách-utczában egy kilencztagú családban összesen öt ing van, nadrág egy sem és a gyermekek kivétel nélkül meztelenül feküdtek ágyban. […] Az inség a nyakunkra nőtt, iszonyú ragályokkal és forrongással fenyeget s a külföld nagyarányú segítése nélkül már nem is tudunk boldogulni.”

Nyomorrazzia

A riporter tehát Huszár Károly miniszterelnök megbízásából több, úgynevezett „nyomorrazziát” szervezett, amelyen a rendőrség és a magyar jótékonysági szervezetek mellett az antantmisszió, valamint a Budapesten tevékenykedő nemzetközi segélyszervezetek képviselői is részt vettek. A razziák során számos helyszíni fényképfelvétel és riportcikk született. Felvilágosító céllal megjelent az első magyar szociofotós albumként számon tartott, Egy halálraítélt ország borzalmaiból című kiadvány is, amely kimondottan a külföldi hatalmakat szólította meg. 

A humanitárius összefogás érdekében végzett propaganda egyúttal a külpolitikai elszigeteltségből való kitörésben is segítette az országot. A „nyomorakcióval” párhuzamosan a protestáns egyházak mozgósították régi, elsősorban Hollandiához fűződő kapcsolataikat. Jan Clinge Fledderus, Hollandia budapesti konzulja és az Országos Gyermekvédő Liga munkatársai tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy 1920 februárjában elindulhatott az első gyermekvonat Hollandiába.

Korabeli dokumentumok a Budapesti Történeti Múzeum új tárlatán Fotó: BTM – Vármúzeum

A Gyermekvonatok néven ismertté vált segélyakció elsődleges célja az volt, hogy a szükségben élők néhány hónap után testileg és lelkileg is megerősödve térjenek vissza Magyarországra. Az 1920-as években zajló gyermekmentő kezdeményezés nyomán több mint hatvanezer legyengült magyar fiú és lány utazott Hollandiába, Belgiumba, Svájcba, Svédországba vagy Angliába. 

A külföldi családokkal való ismeretség gyakran nem is csak néhány hónapra, hanem egy életre szólt, volt olyan, hogy a befogadott a háború és a forradalmak okozta megpróbáltatásokból felépülve sem tért haza, hanem évekig, esetleg végleg kint maradt, és lassanként az idegen ország lett a hazája.

„Ó, az a bánat…”

Az Úti cél: remény című, március 27-ig látogatható kiállítás egyik kurátora, Perényi Roland történész, a BTM – Kiscelli Múzeum igazgatója a tárlat bejárásán elmondta, hogy míg a családok emlékezetében mély nyomot hagyott a gyermekvonat-akció, addig a történettudomány alig-alig foglalkozott korábban a témával. 

A második világháború és a hidegháború évei alatt a személyes kapcsolatok körülményessé váltak, sok esetben meg is szűntek. A gyermekvonat-akcióban részt vevők leszármazottai azonban akár mind a mai napig őriznek történeteket, tárgyakat, és keresik a kapcsolatot a befogadó vagy az eredeti családjukkal. Emlékeiket eddig nem tudták szélesebb történeti kontextusba helyezni, mivel nemcsak Magyarország, de a befogadó országok történeti emlékezetéből is kihullott ez a nagyszabású összefogás. 

A kerek évfordulóra készülve azonban nemzetközi kutatócsoport alakult, és több fontos kiadvány is született a témában. A centenárium alkalmából rendezett kiállítás a széles nagyközönségnek is megmutatja, hogy a gyermekvonatok története jóval túlmutat az országok közötti szolidaritáson. Az egyéni sorsokon keresztül szövődött, sokszor napjainkig tartó kapcsolatok gazdasági, politikai és kulturális hidakat teremtettek Magyarország és a befogadó országok között.

A kiállítás másik kurátora, Réthelyi Orsolya történész, irodalomtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Néderlandisztika Tanszékének vezetője arra is felhívja a figyelmet, hogy a korabeli kontextus nem mosható össze a kiállításon ismertetett 14 személyes sorssal. Bár a gyermekek története néha szívszorító, a megkérdezettek többsége azért boldogan idézte fel emlékeit.

A szívszorítók közé tartozik Hajtó Vera belga gyermekvonatosokról szóló kisfilmje, amelyben Béber Anna elmeséli, hogy nevelőanyja nem engedte haza, Magyarországra. Horváth Irén egy idő után már azt sem tudta, kihez tartozik: „azt sem tudtam, hogy ki az anyám vagy mi a hazám.” 

Menesdorfer Mária emlékei szerint legyengült háborús gyerek volt, amikor elindult vele a vonat Belgiumba, kislányként úgy élte meg, hogy nagyon sokáig tartott az út: „Ó, az a bánat, amit akkor éreztem.” Pár hónap múlva levelet kapott hadiözvegy anyjától: „Gyere haza, a világon rajtad kívül nincs senkim!” Aztán jött a dilemma, mert a nevelőapja is írt: „Mária, gyere hamar vissza, hiányzol nekünk!” Mária végül is Belgiumban maradt, fordított a sorsán, de az interjúban azért kimondja: „azt a szeretetet és melegséget, amit egy anya adhat, nem várhatjuk idegenektől.”

A befogadó családok között többekben felmerült az igény, hogy személyesen is megismerjék a „kis magyarok” hazáját. Az utazások szervezett formában zajlottak, a hazatérő magyar gyermekekkel és szüleikkel való találkozás mellett különféle turisztikai programokban is részük volt az ide látogatóknak. A gyermekvonat-akció 1927-ben ugyan megszűnt, de a „szünidei vonatok” még az 1930-as években is sok száz gyereket szállítottak évente az édesszülők és a befogadó családok között.

Borítókép: „Felcédulázott” magyar gyermekek a belgiumi Nevelében, 1925 Forrás: BTM - Vármúzeum