A vakvezető kutyáknak meg kell tanulniuk emberi módon gondolkozni

A közmédia holnap, december 18-án záródó Jónak lenni jó! adománygyűjtő akciójának idei kedvezményezettje a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ). A Magyarországon élő mintegy 82 ezer ­látássérült érdekvédelmi szervezete misszióként gondol az önálló életvitel kialakítására. Csepelen, az ­MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központjában jártunk.

20221128 Budapest Vakvezető kutya kiképzés Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Tele van a zsebe jutalomfalattal, ugye? – kérdezek rá Mayer Mónikánál az alig észlelhető, finom mozdulatokra.

– Mi is fizetésért dolgozunk – jön a felelet. – 16 éves koromban kaptam az első vakvezető kutyámat, mellette teljesen megváltozott az életem. Megélhettem, milyen gondoskodni róla, mennyire fontos megismerni a jelzésrendszerét, együttműködni vele, aggódni, helytállni, amikor beteg, örülni a sok játéknak és vidám helyzetnek. Megtapasztaltam vele azt is, milyen elbizonytalanodni, és sírva búcsúzni tőle, elengedni az élete végén. Mindez annyira mélyen érintett, hogy lett másik kutyám meg harmadik is. Loki megkeresi a tárgyakat, észreveszi helyettem az akadályokat, gyorsabban tudok vele haladni, ezekre a lehetőségekre azonban nem szolgáltatásként tekintek: a legértékesebb a kapcsolatunkban az, ahogyan együttműködünk a különböző helyzetekben.

Szisszenés a padon

A vakvezető kutya akadálytól akadályig dolgozik, de nem „taxi”. Az útvonalat a látássérült tartja fejben, ezért folyamatosan tanul, fejleszti magát. Mire a kiképzett kutyát megkapja, addigra már önellátó a saját otthonában, és érzelmileg is túl van a látásvesztésen. Mayer Mónika hozzáteszi: könnyebben elfogadja a helyzetét az, aki támogató környezetben nő fel, és reális visszajelzéseket kap. Ahogy az elhanyagolás, úgy a túlvédés sem segíti a látássérültet az önálló életvitel kialakításában. Mónika életszerető emberként jellemzi sorstársait, elmondása szerint értik a humort, sokat nevetnek, a legtöbb vakokról szóló viccet is ők tudják. Nem állja meg, és elsüt egy poént: „Két vak ül a padon, az egyik eltüsszenti magát: szissz… Mire a másik: hű, nekem is nyissál egyet!”

Fotó: MVGYOSZ 

– A bizonytalan helyzetekben jólesik a segítség – erősíti meg. – Még ha közvetlen életveszélyben vagyunk, akkor is érdemes egy „Jövök!” vagy „Segítek!” megszólítással indítani, mert ha szó nélkül megragadnak bennünket – tegyék bár jó szándékkal –, könnyen ránk jön a frász. Amikor a zebra előtt tétovázunk, sokat jelent egy kinyújtott kar, amelybe belekarolhatunk. Csak ne a kutya felől közelítsenek, ne is nyúljanak a dolgozó, vakvezető kutyához! Olyan az nekünk, mintha az autó sofőrje mellett az utas megragadná és elforgatná a kormányt. Sajnos sokszor tapasztalom, hogy a nyakörvet, pórázt akarják megfogni, pedig arra ott vagyunk mi. Amikor buszra vagy HÉV-re szállunk, olyankor Loki fölteszi a két mellső lábát a lépcsőre: ezzel mutatja nekem az utat. Megáll: ezzel jelzi, hogy felléphetek. De már a türelmetlen utas tolja hátulról, és szóval is biztatja, hogy menjél, kiskutya, menjél, holott a lehető legjobbat teszi, amikor áll, mert így mutatja nekem a lépcsőt. Sokszor a leszállásnál is sürgetik, mert nem tudják: olyankor meg mögöttem kell lennie, hogy le ne rántson. A kutya tehát áll, várja, hogy én szálljak le elsőnek, miközben hátulról már bökdösik, és ciccegnek is neki, hogy menjél ügyesen, hopp, hopp, hopp… Nagy önuralomról tesz tanúbizonyságot Loki, amikor még csak nem is reagál ezekre a helyzetekre.

Fotó: Piltner Péter/MVGYOSZ 

A Vakvezetőkutya-kiképző Központ munkatársai a fogantatás előtti tervezéstől kezdve ott vannak a kutya haláláig. Célirányos tenyésztés folyik a fizikai és mentális egészség kialakítása érdekében. A jó idegrendszer megmutatkozik a kutya egyéniségében, amelyet nem szabad elnyomni, az agressziónak viszont határt kell szabni.

A kívánt tulajdonságok kiszűrését követően – legyen nyitott, okos, de ne legyen hámérzékeny – még kiderülhet, hogy a kutya tériszonyos, vagy nem húzza a hámot megfelelően, esetleg az ösztönét nem tudja elnyomni, ugrik minden macskára. Az is előfordul, hogy kamaszkorban besokall, és nem lehet tovább terhelni. Csepelen főként labradorral dolgoznak.

– Amikor idekerültem 27 évvel ezelőtt, németjuhászokat képeztünk. De az a kéthetes átadó folyamat kegyetlenül nehéz volt, mire a segítőkutya levált a kiképzőről: csak neki akart dolgozni, csak mellette akart állni – meséli Schiff Mónika központvezető. – A labrador viszont, kis túlzással, az anyját is eladná a jutalomfalatért. Sok kézen-közön keresztülmegy kölyökkorától kezdve, és a kiképzési időszak, a kennelben tartás fél éve sem okoz neki gondot. A golden retrie­verek is okosak, de makacsok. Amit nem akarnak, azt nem teszik meg a kedvünkért.

Értelmes engedetlenség

A kölyöknevelés két hónapos kortól egyéves korig tart. A következő hat hónap a kiképzővel telik, aki az utolsó hetekben már napszemüveget vesz fel, hogy ne legyen szemkontaktus, és a kutya egyre önállóbb döntéseket hozzon. Ez a szakasz a bekötött szemű kiképző és a kutya közös vizsgájával zárul. A csepeli központ a továbbiakban állatorvosi ellátással, útvonaltanítással, utógondozással segíti a látássérült gazdákat.

– Fontos szempont, hogy a kutyához választunk gazdát

– hangsúlyozza Schiff Mónika.

– Megnézzük, kivel dolgozik szívesen, melyik látássérült környezete és habitusa illik a kutyához. Előfordul, hogy látszólag minden passzol, például a segítőkutya panelban nevelkedett, és oda is kerülne, járástempóban, méretben is megfelel, de leül, feszíti a pórázt, és a képére van írva, hogy azt gondolja: én ezzel nem dolgozom. Persze a kapcsolat alakítható, az első benyomások azonban sokat elárulnak a későbbi együttműködésről.

Ezt Mayer Móni is megerősíti, aki a Covid idején ismerkedett meg Lokival, és bár csak szépen, fokozatosan akarta beengedni a szívébe őt, de legbelül már az első pillanattól tudta, hogy jól meglesznek egymással. Loki kétgyermekes családban nevelkedett kölyökkorában, s ez a személyiségét is meghatározta. Gazdájának néha komolyságot kell erőltetnie az arcára, nehogy elnevesse magát a kutya pajkosságain. Sokat játszanak, de azért munka közben is megmutatkozik Loki egyénisége, élénk, életvidám természete: jól vezet, segít a házimunkában, például teregetés közben ő viszi a lavórt.

A segítőkutyának általában nem kell döntenie – mozgássérültektől például olyan utasításokat kap, hogy húzd ki a fiókot, nyisd ki a hűtőt, add ide a zoknit –, a vakvezető kutya azonban kivétel. A sorompó lezáródik, a kutya megáll, a látássérült meg alul tapogatózik a bottal, és nem érzékel akadályt. Indítja a kutyát, de az mégis áll, nem megy tovább. Felülbírálja a gazdája utasítását. Ezt hívják értelmes engedetlenségnek. Persze a kutya is tévedhet, előfordul, hogy elvonja valami a figyelmét, és az is megesik, hogy egyszerűen szórakozik a gazdájával. Mint Szimba, a zuglói vakvezető kutya, aki a Rákos-patak-parti sétákon rákapott a szétszórt maradékokra, mindenfélét megevett a földről. Gazdája nem látta, ezért nem is szólhatott rá. Csak az eredményt érzékelte, a hasmenést. A Vakvezetőkutya-kiképző Központ munkatársai elhatározták, hogy meglesik, mit is csinál Szimba, de az már távolról kiszúrta őket, és ártatlan képpel csatlakozott a gazdájához. Mintha mi se történt volna. Szóval pontosan tudta, hogy ki látja, és ki nem.

Nincs világtalan Rithnovszky János a Magyar Néphadsereg köteléké­ben dolgozott 1952-ben, amikor akna robbant közvetlenül mellette. 21 éves koráig „épkézláb ember” volt – írja a siketvak személyek alkotásaiból szerkesztett, Kilátó című antológiá­ban. A rokkantsági leszázalékolási jegyzőkönyv rögzíti azt is, hogy: „elveszítette mindkét szeme látását, jobb füle hallóképességét, bal fülének hatvan százalékban csökkent a hallóképessége, és hiányzik a bal végtag vállból.” A 91 éves Rithnovszky János az ’56-os Vitézi Lovagrend Világszövetsége és a Nemzetközi Szent György Vitézei Lovagrend tagja. Erős hitéletével, nyughatatlan természetével és neveltetésével magyarázza azt az élni akarást, amellyel a sorsát beteljesítette. Politikai ellenszélben is megalapította a Csepeli Vakvezető Kutyakiképző iskolát, diplomát szerzett, megnősült, szabadidejében sokat pecázott. Tanulmányaiban összegezte, hogy a vakvezetés mint a legnemesebb kutyamunka mit is jelent valójában: a kutyának meg kell tagadnia kutya voltát, és emberi módon kell „gondolkodnia, tevékenykednie”, amikor a vak ember segítőtársául szegődik. Fel kell mérnie mindazokat a vészhelyzeteket, amelyek az ő számára egyébként nem is léteznek, hogy vak gazdáját az akadályokon keresztülvezesse. Mit adott Rithnovszky Jánosnak Amír, Katrin, Triton, Sugár és a többi kutyája? „A biztonságot, a szabadságot, a felszabadultság érzését, a lekötöttség legkisebb érzékelhetőségét, mert bármikor, bárhol, bármilyen időben jelenlétükkel, képességükkel, tudásukkal feledtetni tudták velem nagyrészt azokat a hiányosságokat, amelyeket az élettől elszenvedtem. Az ép ember illúzióját keltették bennem. Feltehetné a Kedves Olvasó a kérdést: Siketen? Vakon?! Hogy a csudában lehet erre valaki képes? Ha egy szóval akarnám kifejezni, azt mondanám, akarattal és segítséggel. Mert segítségre mindenkinek szüksége van, még az úgynevezett állítólagosan ép, egészséges embereknek is, bizonyítékom csak egyetlenegy szó: szocializálódás. […] Mert jegyezzük meg, nincs világtalan ember, nincs szegény szerencsétlen (mert minden ember rendelkezik világnézettel és saját belső látásmóddal önmagáról és környezetéről), de vannak sérültek, akik várják, és örömmel veszik, ha valaki ugyanolyan emberszámba veszi őket, mint önmaguk, és akik a tevékenységükkel bizonyítani tudják azt, hogy teljes értékű tagjai lehetnek az úgynevezett ép társadalomnak is.”

Borítókép: Mayer Móni és Loki a csepeli kiképzőközpont tanpályáján. Akadálytól akadályig (Fotó: Mirkó István)