Justine Triet rendezése hatalmas kritikai és közönségsiker lett, több mint egymillió jegyet adtak el rá Franciaországban. A cannes-i fesztivál fődíja és egy rakás egyéb elismerés mellé a hétvégén az Európai Filmdíjon is elvitte a legfontosabb díjakat: legjobb film, vágás, forgatókönyv, rendezés és színésznő (Sandra Hüller). Bár az utóbbi évek botrányai, köztük Návai Anikó hírhedt interjúja után a Golden Globe mára veszített a presztízséből, de hétfőn négy díjra jelölték az egyébként hollywoodi szemmel külföldinek számító, vagyis ekként fontosabb díjakra általában esélytelen filmet (dráma, nem angol nyelvű film, forgatókönyv és drámai női alakítás). A sok elismerés teljesen megérdemelt, mint arról már a magyar mozikban is megbizonyosodhatunk.
A történet a francia Alpokban kezdődik, ahová egy egyetemista érkezik meginterjúvolni a neves írónőt (Sandra Hüller, akinek ezek szerint mégsem a Toni Erdmann volt élete szerepe). Az interjú félbeszakad, mivel az írónő férje az emeletről bömböltetni kezdi 50 Cent P.I.M.P. (azaz: S.T.R.I.C.I.) című slágerét. Nem sokkal később a házaspár látássérült fia elmegy kutyát sétáltatni, és mire visszaér, apját a hóban találja az ablak alatt, holtan. Lehetett véletlen baleset, öngyilkosság, de a hatóságok ezeknél mind valószínűbbnek találják, hogy gyilkosság történt, aminek a ház elszigeteltsége miatt az egyetlen elképzelhető gyanúsítottja a feleség. Akinek tettét nemcsak a friss incidens válthatta ki, hanem egy valamivel korábban történt, csúnya veszekedés is. És mint az elhúzódó tárgyalás során kiderül, egy viharos házasság.
A hősnőnek tehát a karrierje zenitjén meghal a férje, ráadásul őt vádolják a megölésével, így egyetlen fiuk mindkettőjüket elveszítheti. Nem ez a család első tragédiája: egy olyan balesetben sérült meg a fiuk látása, amiben legalább az egyikőjük felelős volt. Egy ennyire jó filmnek az ember hajlamos könnyen megbocsátani azt a kevés hibáját, de ha mindenáron találnom kellene, azt mondanám, hiányolhatjuk a nő gyászát, bár erre talán az a magyarázat, hogy így világosabb lett volna, hogy nem lehet ő a tettes, miközben ez a kérdés sokáig nyitva marad. A talán pszichopata, talán ártatlan írónőről hazánk fia, a kiváló forgatókönyvíró, Joe Eszterhas klasszikusa, az Elemi ösztön is eszünkbe juthat, benne a művészetet inspiráló magánélet komplexumával, de jóval realisztikusabb és hitelesebb az Egy zuhanás anatómiája, pont amilyennek egy európai alkotásnak lennie kell egy hollywoodihoz képest.
A filmtörténetből a legközelebbi rokonok Michael Douglas és Sharon Stone filmje mellett a Kramer kontra Kramer, a Házassági történet és az Egy gyilkosság anatómiája – utóbbit idézi a cím is. Mivel perdöntő bizonyíték nincs az írónő ellen, a tárgyalás során a vád azt próbálja bizonyítani, hogy házassági problémák motiválhatták a gyilkosságot, az általuk festett torz képet pedig a vádlott és ügyvédje próbálják árnyalni. A kapcsolat minden szennye napvilágra kerül, miközben egyébként nincs itt semmi kirívó. Kiderül, hogy a szülők nem tudták megbocsátani egymásnak és maguknak a fiuk balesetét. Hogy a férj is főállású író akart lenni, és irigyelte felesége sikerét. Nehezen viselte, hogy a nő a kenyérkereső, neki pedig hagyományosan női szerepeket kell felvennie, például gondoskodni a fiukról. Vívták a tipikus harcokat a dominanciáért, hogy ki hozott több kompromisszumot a másikért és a családjukért (akár a karrier rovására). És persze mindkét fél másként értelmezte konfliktusaikat, csak a férj elfogultságát holtában már egy profi ügyész és annak tanúi képviselik. Eszünkbe juthat akár a megbízhatatlan szemtanúkat a filmtörténetbe bevezető A vihar kapujában is, melyben egy gyilkosságot nézhettünk meg különböző verziókban, ellentmondó vallomások alapján, csak ezúttal egy pár éli meg egészen másként ugyanazt a házasságot.
A krimik, a thrillerek és a tárgyalótermi drámák szokásos izgalmai mellett az Egy zuhanás anatómiája attól olyan átélhető, hogy ezekre a bonyodalmakra a saját házasságunkban és a családunkban is könnyedén ráismerhetünk.
De közben külső, objektív szemlélőként szinte sosem látunk ilyesmit, mindez legfeljebb egy párterapeuta számára lehet szokványos. Az alkotók névsorát végigolvasva meglepetés is lehet a film kiválósága: Triet, Hüller és a társíró, Arthur Harari mind veteránok a szakmájukban, de ekkora sikerük még biztosan nem volt. Triet és Harari egyébként egy pár, két gyerek szülei, könnyen lehet, hogy életük főművét alkották meg, láthatóan pontosan tudták, miről beszélnek.
Borítókép: Egy zuhanás anatómiája (Fotó: Mozinet)
