Véget ért a világ egyik legdrágább sorozata a brit királyi családról

A Netflixtől érhető döntés volt, hogy 2016-ban zöld jelzést adott a valaha készült egyik legdrágább sorozatnak, mivel borítékolható volt, hogy a világ leghíresebb családjáról szóló saga milliókat ültet majd a képernyő elé. Az évadok során ugyanakkor A korona – bár II. Erzsébethez szóló szerelmeslevélként indult – többször elvesztette fókuszát. Az utolsó részekre ismét megtalálta, de kérdés, ennyi elég-e a streamingtörténeti kordokumentum-státus megtartásához.

Forrás: Netflix

Peter Morgan 2007-ben Oscar-jelölést kapott A királynőért, és azóta a Windsorok nem hivatalos szakértőjének számít. Így amikor 2016-ban a Netflix bemutatta addigi legnagyobb költségvetésű sorozatát a brit királyi családról, a közönség elragadtatva merült el egy magasztos korszak drámájában, amely érdekes történelmi pillanatokat villantott fel, mesés ruhákkal és nagyszabású díszletekkel fűszerezve. II. Erzsébet először Claire Foy, majd Olivia Colman tolmácsolásában tragikus hősnő volt, kötelességtudó uralkodó, akit ennek köszönhető távoltartása elidegenített a családjától. A hat évad során azonban a struktúra megmerevedett, önismétlővé vált, hogy a monarchia feje és tagjai mi mindent áldoznak fel a brit társadalomban elfoglalt helyükért.

Imelda Staunton II. Erzsébetként A korona forgatásán. Fotó: Peter Summers

A hosszan futó sorozatok gyakori problémája az öregedés, például musicalepizódok vagy álomjelenetek jelzik, ha a készítők kifogynak a munícióból. A korona sem mentes a hasonló életúttól, a ragyogó Claire Foy királynője Imelda Staun­ton tálalásában visszafogott, szinte Hallmark-filmbe illő, ahogy a hatodik évad elején először Diana hercegnő szellemével (Elizabeth Debicki) társalog, majd a második etapban Tony Blair koronázásáról (Bertie Carvel) szóló rémálmot lát a Things Can Only Get Better (Minden csak jobb lehet) új nemzeti himnuszára.

Az, hogy Staunton nem annyira átütő királynő, mint az első két évadban Foy, illetve a harmadik-negyedikben Olivia Colman, köszönhető egyrész Morgan látásmódjának, aki az idősebb Erzsébetet egy érzelmileg visszavonult uralkodónőnek látta, akit minden tradicionalista beidegződése ellenére kedvel a modern világ, másrészt az 1990-es és kétezres évek történéseinek. A hat évtizedet átölelő sorozat az első évadokban a Windsorok magánélete mellett olyan eseményekkel foglalkozott, mint az 1952-es nagy londoni szmog, az aberfani bányaomlás 1966-ban vagy Margaret Thatcher miniszterelnöksége. Ahogy közeledtünk a jelenkorhoz, egyre több bulvárhírből válogattak a készítők, így Diana hercegné boldogtalan házassága, Károly herceg és Camilla Parker-Bowles kapcsolata kezdte uralni a történetet, és például a tamponbotrány jelentősége aligha mérhető a szuezi válságéhoz. A hatodik évadban is lenne ugyan fontos történelmi esemény, például szeptember 11. vagy az iraki háború, de Morgan a brit bulvárújságokon szocializálódott tömegek érdekében inkább a hálószobatitkokra koncentrál.

Ez a megközelítés az évad első felében kifejezetten rosszul sikerült, mivel a sorozat mellékszereplővé degradált minden Windsort Diana mellett. A második etapban azonban visszatérünk II. Erzsébet szoknyája mellé, és elkezd működni A korona kémiája. Ekkor a boszorkánykonyha a visszafogottabb történelmi események mellett visszafogottabb színekkel és szereplőkkel dolgozik. Mintha a királyi család elvesztette volna a Diana hercegné hozta csillogást, és a szürke hétköznapokban találná meg XXI. századi önmagát. (Ez a megközelítés fedi a valóságot, Meghan Markle érkezése és András herceg szexuális zaklatási botránya előtt ugyanis néhány kihágástól eltekintve tényleg nem sok csámcsognivaló történt a Windsorok háza táján.)

A korona visszatér II. Erzsébethez

A sorozat kezdetekor Peter Morgan úgy nyilatkozott, hogy Vilmos és Katalin esküvőjével zárná a sorozatot, mintegy átadva a stafétát a jövő népszerű uralkodóinak. Az élet azonban átírta a terveket, és II. Erzsébet halálát nem lehetett kihagyni a történetből. Morgan ugyanakkor tartotta magát eredeti elképzeléseihez, szigorúan húszéves történetmesélési időtávban szemlélve az eseményeket. Így a zárórészben II. Erzsébet saját temetését tervezi, és szinte éteri fénybe távozik az utolsó vágóképen.

A staféta átadását Vilmos (Ed McVey) és Harry (Luther Ford) hercegek pozitív főhőssé emelésével próbálja Morgan megjeleníteni, ám egyik herceg sem kap elég játékidőt történetük kibontásához. Ford járt rosszabbul, szerepe nem több Harry memoárjából gyúrt rajzfilmfiguránál, de Vilmos herceg sem kap mély karaktert. McVey ráadásul messze nem olyan jóképű, mint a herceg volt a húszas éveiben, így nehezen érthető, hogy miért okoz hisztériát minden megjelenése. A Kate Middle­tonnal (Meg Bellamy) való egyetemi kapcsolata a romantikus vígjátékok által kikövezett úton halad, némi machiavellista behatással, ugyanis Carole Middletont – Eve Best jutalomjátékaként – olyan számító, Mrs. Bennett-szerű nőnek ábrázolják, aki már tinédzserként királynénak trenírozza a lányát.

Nem dokumentumfilm, de díszletei miatt sok úgy értelmezik

Ez utóbbi megközelítés sok kritikusnál kicsapta a biztosítékot, és ismét előkerültek a sorozatot többször támadó megszólalások, hogy az ábrázolt szereplők, események pusztán a képzelet szüleményei, és erre figyelmeztetni kéne a nézőket. Peter Morgan korábban úgy reagált, hogy véleménye szerint ennél okosabbak a nézők, akik pontosan tudják, hogy a sorozat nem dokumentumfilm, és csak humanizálja a közönség előtt piedesztálon álló családtagokat.

A megbocsátóbb kritikusok szerint A korona legnagyobb értéke nem a történetben, hanem a filmes minőségű körítésben áll. Így el kell fogadni, hogy itt is bekövetkezik a mozifilmeknél megszokott jelenség, hogy a drága díszletek és jelmezek nyomán a nézők a vásznon látottakat tekintik valóságnak. Így nézve a sorozat autentikus marad, mivel a kezdetektől törekedett az ellentétek bemutatására. A valóság és a kitaláció pedig csak egy az olyan ellentétpárok mellett, mint a hagyománytisztelet és az újdonság vagy a sztoicizmus és az expresszivitás.

Borítókép: Jelenet a sorozatból (Forrás: Netflix)