Állati okosak: nem tudják, de teszik?

Széleskörűen elterjedt tévhitek és mítoszok cáfolata mellett érdekes kutatási eredményekről is beszámolunk cikkünkben, amelyben az állati intelligencia kérdését járjuk körül.

Fotó: Kurucz Árpád

A kutyám rendkívül emberien néz, vajon mi jár a fejében? Tényleg olyan okos, mint amilyennek látszik? 

– sokakat foglalkoztatnak az ilyen kérdések kedvenceikkel és más állatokkal kapcsolatban. Mivel azonban az állatoknak nincs öntudatuk – legalábbis emberi szintű semmiképpen –, ezek a felvetések tudományosan nem igazán értelmezhetők. Mindemellett kialakult néhány közkeletű elképzelés bizonyos fajok – például a disznó, a polip vagy a papagáj – kiemelkedő észbeli képességeiről. Vajon ezeknek a véleményeknek van tudományos alapjuk? Megállapítható-e tudományosan, hogy az „értelmesebbnek” tűnő állatok intelligenciája hogyan viszonyul a többi fajéhoz, köztük az emberéhez? Egyáltalán van-e értelme intelligensebb és „butább” állatfajokról beszélni? 

Buta tyúk?

Valójában arról van szó, hogy az állatoknál az intelligens viselkedésformák megjelenése a környezethez való alkalmazkodás egyik lehetséges fajtája

– jelentette ki lapunknak Pongrácz Péter, az ELTE Etológiai Tanszékének oktatója. Noha szavai szerint például a tyúkot közkeletűen nem tartják túl értelmes állatnak – amint arról az egyébként félrevezető „buta, mint a tyúk” mondás is tanúskodik –, a varjúféléket pedig sokan kiemelkedően intelligensnek vélik, általában véve nem célszerű ranglistát állítani az állatok intelligenciájáról. – A varjúfélék és néhány másik madárcsoport tényleg számos intelligens viselkedésformát mutat különböző szituációkban, ám ez nem jelenti azt, hogy okosabbak lennének például a tyúkoknál. Ha ezt mondjuk, akkor egy csak az emberre alkalmazható kategóriát vetítünk ki rájuk. Így tehát az állatoknál az egyes helyzetekben bemutatott intelligens megoldások nem jelentik azt, hogy az adott fajnak általában véve magas lenne az intelligenciája, hanem csak azt, hogy ily módon adaptálódott az őt érő kihívásokhoz – fejtette ki az egyetemi docens.

Pongrácz Péter etológus. Forrás: ELTE TTK honlapja  

Ezt a következő példával illusztrálta: a szajkófajoknak elképesztő a memóriájuk, ha azt nézzük, hogy képesek emlékezni az általuk elrejtett több ezer dió, makk és egyéb táplálékdarab pontos lelőhelyére. – Ám ha arról van szó, hogy egy másik szajkót látnak, amint elrejti valahova a táplálékát, akkor egyáltalán nem képesek azt felkutatni. Utóbbi esethez megfigyeléses térmemóriára volna szükség, ám ez nem fejlődött ki a szajkókban. Ugyanis amikor ősszel eldugják a téli raktárnak szánt eledelféléket, akkor ezekből rengeteg található szerte szét, tehát nincs szükségük arra, hogy más példányok élelemrejtekhelyét kutatgassák – fogalmazott az etológus.

Eszes cetek

A kulcsszó – folytatta Pongrácz Péter – tehát az alkalmazkodás, s ebből a szempontból például a tyúk is kiválóan teljesít. – Mivel mindenevő állat, folyamatosan elő kell kotornia a táplálékot, eldöntenie, hogy az épp kikapirgált darabka megfelelő eledel-e a számára, emellett egymástól is képesek tanulni az egyedek. Viszont a tyúk mindössze három-négy évet él, emellett a társas viselkedését tekintve sem jellemző rájuk a különösebb egymásrautaltság, tehát nincs szüksége olyan nagyszámú, és különösen a társas intelligenciát igénylő megoldásra, mint az ara papagájhoz hasonló hosszabb életű fajoknak. Utóbbiak az életük nagy részét monogám kapcsolatban élik le, a több évtizednyi idő alatt pedig számos különböző helyzetben kell boldogulniuk, valamint rugalmasabb szociális és tanulási képességekre van szükségük – mutatott rá a szakember. Szavai szerint jellemzően a fejlettebb idegrendszer is feltétele az intelligens viselkedésminták megjelenésének. – Általánosságban véve a gerinces lét az az evolúciós határvonal vagy fejlettségi szint, ahonnan kiindulva értelmezhető az intelligencia kérdése. Ezzel együtt jár a szenvedésre való képesség is, ezért van, hogyha tudományos kísérlethez gerinces állatot kíván felhasználni valaki, arra etikai engedélyt kell kérni a megfelelő indoklás benyújtásával. Persze ebben is vannak kivételek. A lábasfejűek közé tartozó polipok és tintahalak például meglepően intelligens viselkedésmintázatokat tanúsítanak. Egyebek mellett képesek tanulni, memorizálni dolgokat, valamint megoldani problémákat, de felismerik az embereket is, sőt esetenként ragaszkodnak is hozzájuk. Emellett eszközöket használnak, komplex labirintusban navigálnak és rejtvényeket oldanak meg. Ez annak tükrében még inkább figyelemre méltó, hogy a velük rendszertanilag közeli besorolású kagylók vagy csigák milyen távol állnak az ilyen teljesítményektől – mondta az egyetemi oktató.

További jellemzők is említhetők, amelyek megléte általánosságban véve valószínűbbé teszi az intelligensebb viselkedésformák megjelenését a különböző állatfajoknál. – Például a szociális vagy társas életformájú állatoknál valóban gyakrabban jelennek meg intelligens megoldások. Az említett papagájfajok mellett ide sorolhatók a cetfélék. Utóbbiak közül egyes fajok egész kreatívan cserkészik be a zsákmányolni kívánt halakat. Kört alkotva mélyebbről úsznak a vízfelszín felé, miközben buborékokat fújva középre terelik a rajt, ahonnan már könnyűszerrel habzsolhatnak. De említhető az orkák összehangolt vadászatai, amelyek során olyan nagy hullámokat keltenek, hogy lesodorják a jégtáblákon sütkérező fókákat – ismertette az egyetemi oktató. Azt is hangsúlyozta, hogy sok esetben pusztán amiatt is hajlamosak vagyunk egy állatot értelmesebbnek tartani, ha valamely megnyilvánulása vagy fizikai jellemzője emberinek tűnik. – Ilyen például sok emlősfaj vagy akár a baglyok előre néző szeme vagy amikor úgy tűnik, hogy egy ló vagy kutya úgy húzza el a száját, mintha nevetne. Ám ezekben az esetekben a látszat csal, nem beszélhetünk emberi viselkedésről – mutatott rá Pongrácz Péter.

Csimpánza válogatja 

Elgondolkodtató azonban, hogy sokszor még az állatokkal rendkívül behatóan, évtizedeken keresztül foglalkozó kutatók is meg vannak győződve arról, hogy az általuk vizsgált fajoknak vannak bizonyos emberi tulajdonságaik. Az egyik leginkább figyelemre méltó példa Koko, a „beszélő” gorilla esete. A nőstény emberszabásút kölyökkorától 2018-as elpusztulásáig kutató és gondozó Penny Patterson arról számolt be, hogy Koko több száz jelnyelvi kifejezést sajátított el, amelyekkel eredményesen tudott kommunikálni. Patterson emellett azt is állította, hogy Koko saját kisállatot is tartott: egy kismacskát, amelyet ő maga nevezett el Csupa Labdának.

Miután a cica elpusztult, Koko állítólag meg is gyászolta, a depresszió tüneteit mutatva. A gorilla még egy képet is festett arról, ahogy egy környékbeli kutyával játszott, sőt Patterson szerint az emberszabású címmel (A hajsza) is ellátta saját művét.

A csimpánzokat kutató Jane Goodall arra a kérdésre, hogy melyik a kedvenc állata, azt a meglepő feleletet adta, hogy semmiképpen nem a legközelebbi rokonainknak tartott főemlősök. Ezt azzal indokolta, hogy vannak köztük derék és kevésbé derék példányok, csakúgy, mint az emberek esetében.

A kutyák viselkedésének vizsgálatát tudományos szintre emelő világhírű etológus, Csányi Vilmos pedig egy interjúban arról a meggyőződéséről beszélt: a négylábúak olyannyira idomulnak az emberhez és környezetéhez, hogy akár beszélni is képesek lehetnek valamikor a jövőben. 

Mindezek fényében a laikus állatrajongók elfogultsága sem meglepő. A kutyatartók jellemzően családtagnak tartják a kedvenceiket, s így van ezzel a lapunk által megkérdezett família is, akik egy labradort és két tacskót tartanak otthon. – Már a tekintetükből lehet tudni, hogy csináltak-e valami rosszat, mondjuk ástak-e egy hatalmas gödröt a kert közepén. Ha igen, olyankor láthatóan szégyellik magukat, nem mernek az ember szemébe nézni – meséli a családfő, aki arról is beszámolt: kedvenceik rengeteg szót megértenek, köztük a játékaikkal, az evéssel és a sétával kapcsolatosakat, de azt is név szerint tudják, hogy ki kicsoda a családban.

Borítókép: Kutyasétáltatás Pécsett. „A kutyám rendkívül emberien néz, vajon mi jár a fejében? Tényleg olyan okos, mint amilyennek látszik?” (Fotó: Kurucz Árpád)