A hadigondozás intézménye, vagyis hogy az állam a hadi cselekmények során vagy azzal kapcsolatban bekövetkezett egészségkárosodás, illetve az élet elvesztése miatt anyagi és erkölcsi felelőssége keretében gondoskodik a sérelmet elszenvedett személyekről és hozzátartozóikról nem új jogintézmény, története régre vezethető vissza.
A rendszerváltoztatást követően született a jelenleg is hatályos hadigondozásról szóló 1994. XLV. törvény, amely teljesen újraszabályozta a hadigondozás rendszerét. A jogalkotónak nagy hiányt kellett orvosolni, hiszen a legutolsó törvényi szintű szabályozás e tárgyban 1933-ban történt. A hadirokkantak és más hadigondozottak ellátásáról szóló 1933. évi VII. törvénycikk részletesen szabályozta, hogy ki milyen pénzbeli és természetbeni ellátásra volt jogosult. A jogszabály csak a teljesen „elnyomorodottaknak” (hadivakoknak, két végtagjukat vesztetteknek stb.) biztosított teljes megélhetést lehetővé tevő pénzellátást, a többiek sokkal alacsonyabb összegű járadékot kaptak. A hadirokkantak és a többi hadigondozottak (hadiözvegy, hadiárva, hadigyámolt, hadigondozott családtag) a pénzellátáson kívül egyéb kedvezményekre is jogosultak voltak. Idesorolhatók többek között a közszolgálati és alkalmaztatási, adó- és illetékfizetési, tanulmányi, közlekedési kedvezmények. Megalkotásakor ez a jogszabály még az első világháború áldozatainak a helyzetén kívánt segíteni, de a későbbiek során a második világháború idején hadi eredetű sérelmet szenvedettek gondozására is alkalmassá vált.
A II. világháborút követően, az 1945 és 1949 közötti rendeletek az 1933-as törvényben meghatározott ellátásokat átalakították és nagyban szűkítették az ellátásra jogosultak körét. Ideológia váltás is történik a területen, fő elv szerint csak az volt jogosult pénzellátásra, akinek megélhetése másképpen nem volt biztosított. Ezzel kizárták többek között az önálló iparosokat, kereskedőket. Az elbírálásnál a háborúban való részvétel megítélése is szerepet játszott (például így zárták ki a magyarországi németeket). Felülvizsgálták a korábban már hadigondozottá nyilvánított személyek hadigondozási igényét, és jelentős számú esetben sor került az ellátások megvonására. Az 1960-as éveket követően pénzellátást csak az a hadigondozott kaphatott, akinek a jövedelme nem haladta meg a mindenkori özvegyi nyugdíj legkisebb mértékét. Ezzel a szabályozással gyakorlatilag a hadigondozottak döntő többségét kizárták a pénzellátásból. Vagyis egy olyan visszás helyzet alakult ki, hogy a II. világháború katonai áldozatai és hozzátartozóik ellátások (pénzbeli és természetbeni) nélkül maradtak.