Aki egy generáció fájdalmát üvöltötte a világba

Nekünk, mai harmincas rockereknek, akik a 80-as évek végén, 90-es évek elején születtünk, főként az ezredforduló környékén csúcsra érő nu metal hullám bandái jelentették az első találkozást a fémzenével, legtöbben az olyan csapatok miatt estünk szerelembe a műfajjal, mint a Limp Bizkit, a Korn, a Slipknot vagy a Linkin Park. Vagány volt, ahogy Fred Durst a piros baseballsapkájában kiosztotta a fél világot, elementáris erővel bírt, ahogy Corey Taylor a rothadó maszkja mögül bömbölve küldte el annak a világnak a másik felét a fenébe.

Fotó: AFP/NurPhoto/MAIRO CINQUETTI

A zene a megmentő

Végül a művészetben, s főként a zenében talált menedékre. Verseket és dalokat kezdett írni, olyan zenekarok inspirálták, mint a Nirvana, az Alice in Chains, a Stone Temple Pilots vagy a Depeche Mode. Első zenekarába 17 évesen került, a Grey Daze nevű post-grunge csapattal két lemezt rögzítettek és számos koncertet adtak, Phoenixben és környékén egészen sikeresnek számítottak, de a nagy áttörés elmaradt. Chester már azt fontolgatta, hogy végleg elengedi a zenei pályát, amikor megkereste Jeff Blue, az akkor még Xero néven működő Linkin Park menedzsere. Bennington a saját születésnapi buliját otthagyva rohant el stúdiózni, hogy a kapott zenei alapokra felvegye az énekét, majd a kész demót kazettáról játszotta vissza telefonon Blue-nak és a vonal túloldalán kagylózó Xero-tagoknak. 

Már ekkor érezték, hogy csiszolatlan gyémántra találtak, aztán amikor néhány nappal később személyesen is találkoztak és élőben is meghallgatták Chestert, már egyértelművé vált: ő hiányzó puzzle-darabka, vele végre teljes a zenekar.

 A csapatot a lemezcégnél időközben fontos vezető pozíciót kapó Jeff Blue közbenjárására szerződtette a Warner, s akár azt is gondolhatnánk, innen már minden simán ment. Persze, dehogy ment, a közben már Linkin Parkra átkeresztelt csapat tagjainak keményen meg kellett küzdeniük a kiadó fafejű embereivel, hogy végigvihessék saját elképzeléseiket, zenei víziójukat. Az egyik „okos” vezető például mindenáron azt akarta elérni, hogy Mike Shinoda kevesebbet rappeljen, inkább csak írja a zenét, gitározzon, a mikrofont pedig hagyja meg Chesternek. Ez komoly belső feszültségekhez vezetett, Chestert pedig a többiek háta mögött megkeresték a Warner illetékesei, hogy segítsen keresztülvinni a tervet: bírja rá Shinodát, hogy húzódjon háttérbe, vagy akár tegyék is ki a bandából, lényeg, hogy Bennington az igazi sztár, neki kell a középpontban lennie, a többiek másodlagosak. Sokakat talán elbűvöltek volna az efféle szirénhangok, Chestert azonban nem ilyen fából faragták: nem felejtette el, hogy a srácok az első pillanattól fogva hittek benne, szállást adtak neki Los Angelesben, lojális maradt hozzájuk. A kiadó ármánykodó embereit elküldte a fenébe, majd az egész kavarást elmesélte a többieknek, ami megerősítette a zenekar egységét és igazi közösséggé kovácsolta őket. 

Bizony, megérte kitartaniuk egymás mellett, első albumuk, a 2000 őszén megjelent Hybrid Theory elképesztő sikert hozott, néhány hónap alatt világhírűvé téve a Linkin Parkot. Tokiótól Berlinig óriási tömegek előtt játszhattak, második lemezük, a Meteora is hatalmasat ment, aztán harmadik albumuk, a négy év szünet után napvilágot látott Minutes to Midnight éles stílusváltása már megosztotta a rajongótábort. Az első két nagylemez elsöprő sikereit már nem tudták megközelíteni, de jó néhány nagy slágert összehoztak még, s későbbi anyagaikon nem féltek új hangzásokkal kísérletezni sem. Úgy tudtak folyamatosan megújulni, hogy közben nem vesztették el saját identitásukat, s ebben óriási szerepe volt Chester Bennington énekesi-frontemberi kvalitásainak. Az ő hangja olyan megbízható alapot adott, amellyel ugyanúgy működtek a Leave Out All The Resthez vagy a Powerlesshez hasonló balladák, a kőkemény társadalomkritikus dalok, mint a Wretches and Kings vagy a No More Sorrow, de változatlanul hitelesen szóltak tőle a személyes problémákat, nehézségeket tolmácsoló számok, elég, ha mondjuk a Victimizedra, a Castle of Glassra vagy a Heavyre gondolunk. 

Győztek a démonok

2017. július 20-án aztán az őt egész életében kísértő démonjai legyőzték: valamiért úgy érezte, nem bírja tovább, nincs értelme folytatnia, otthonában önkezével vetett véget életének. Rosszul esett neki a sok negatív kritika, amit a Linkin Park vele készült utolsó kiadványa, a One More Light kapott, s rendkívüli módon megviselte jó barátja, Chris Cornell néhány hónappal korábbi halála is, ezek mind hozzájárulhattak tragédiájához, de nehéz megmondani, mi vezetett oda, hogy egy sötét pillanatában nem látta a fényt az alagút végén. 

Annyi bizonyos, hogy a zenéje rengeteg embernek jelentett menedéket a mindennapok gondjai elől, dalai révén sokan érezhették, hogy van valaki, aki pontosan érti őket, és erőt meríthettek ezekből a számokból, hogy megküzdjenek a szorongással, a depresszióval, a függőségekkel, a fájdalommal vagy a magánnyal. Ez Chester életének és munkásságának legfőbb üzenete: nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, ne féljünk ezekkel szembenézni, ne szégyelljünk segítséget kérni, mert mindig van kiút. 

Borítókép: Chester Bennington egy milánói koncerten (Fotó:AFP/NurPhoto/MAIRO CINQUETTI)