A legszögedibb szögedi és az elkobzott ministránsruhák

Miklós Péter történészként és tanárként is hisz a nyugati kultúrában, a keresztény európai eszme szellemi és kulturális örökségében. Hisz a munkában és a teljesítményben, de abban csak bízik, hogy a világot, ha nem tesszük is jobbá, de legalább olyan állapotban adjuk majd tovább unokáinknak, amilyenben megörököltük nagyszüleinktől.

A hódmezővásárhelyi Emlékpont igazgatója, Miklós Péter. A múzeumban látható Kamotsay István Szovjet katona című szobra, amelyet a helyiek Ivánnak neveztek el Fotó: Emlékpont

– Szegeden született, ugyanitt érettségizett a Dugonics András Piarista Gimnáziumban, majd elvégezte a Szegedi Hittudományi Főiskolát. Vallásos családban nőtt fel?

‒ Nem volt kifejezetten vallásos a családunk, de a kereszténység mindig jelen volt az életünkben. Bár Szegeden születtem, és óvodába is oda jártam, a várostól tíz kilométerre, az eredetileg szerbek, németek és magyarok lakta kis faluban, Újszentivánon nőttem fel, ahol akkoriban még nem volt katolikus templom, csak egy magánházban kialakított kis kápolna. Édesapám ezért a szomszéd faluba, Tiszaszigetre vitt át vasárnaponként szentmisére. Nagy öröm számomra, hogy gyermekként itt Kiss Ferenc plébános mellett ministrálhattam. 1922 nyarán az atya Kiszomboron élő testvérének József Attila volt a házitanítója, aki akkoriban a makói gimnáziumban tanult. Isten léte számomra olyan, mint a levegővétel, nélküle nem tudnék élni. A hit ad erőt ahhoz, hogy elviseljem a nehéz időszakokat, örvendjek a nyugodt, boldog napoknak, erőt merítsek a kudarcaimból, ám ahhoz is, hogy ne kapassanak el a sikereim. Bizonyára másként alakult volna az életem hit nélkül, valószínűleg nem az lennék nélküle, mint aki vagyok. Hálával tartozom ezért egykori hitoktatóimnak és tanáraimnak, hogy tudatosan és éretten válhattam kereszténnyé, „nőhettem bele” az istenhitbe.

– Doktori címét szintén Szegeden, az egyetem Magyarország XVI–XX. századi eszmetörténete alprogramjában szerezte meg. 2019 novemberében a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán habilitált. Nagy áldozatot követelt, hogy kiteljesedjen történész kutatóként?

‒ Részben igen, hiszen sok mindenről le kellett mondanom. Főleg időről, amelyet a családommal és a barátaimmal tölthettem volna. De szerencsére támogató környezetben élek, és mivel a szakmám a hobbim is, soha nem tekintettem erre teherként. Apáczai Csere János ezt így fogalmazta meg: „A tudomány gyökere keserű, gyümölcse pedig gyönyörűséges.” Én is ezt vallom.

A hódmezővásárhelyi Emlékpont igazgatója, Miklós Péter. A múzeumban látható Kamotsay István Szovjet katona című szobra, amelyet a helyiek Ivánnak neveztek el
Fotó: Emlékpont

– Sokat foglalkozik politikatörténettel, de a keresztény közéleti cselekvés magyarországi jelenkori lehetőségeit is vizsgálta. Melyik a kedvenc témája, korszaka, és miért?

‒ A XX. század, annak is a közepe a kedvenc korszakom. Bár modern kori magyar történelemmel foglalkozom, és a kutatásaim köre az 1848‒49-es forradalom és szabadságharctól a rendszerváltozásig terjed, leginkább az 1944–1956 közötti, a szovjet megszállástól a forradalomig és a megtorlásokig tartó időszakot tartom érdekesnek. Ekkor olyan mértékű és jelentőségű változások mentek végbe a politikai életben és a hazai gazdaságban, társadalomban, amelyek hatásai máig érezhetők. Ez volt a nagyszüleim világa. Ők sokat meséltek nekem a fiatalságukról. Nagymamám gyermekkori történeteit, visszaemlékezéseit a családra, a második világháborúra és az azt megelőző évtizedekre gyermekkoromtól kezdve mindig ámulattal hallgattam. Azt, hogy történész leszek, ötödikes koromban, az első történelemórámon döntöttem el. Mivel eléggé makacs vagyok, és ha valamit a fejembe veszek, azt megvalósítom, az is lettem.

– Húsz önálló kötete jelent meg. Könyvek, folyóiratok szerkesztője, igazgatója a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központnak és a „hódmezővásárhelyi Terror Házának”, az Emlékpontnak. Mindemellett egyetemeken és főiskolákon tanít, civil szervezetekben tölt be vezető tisztséget. Szabadidejét mivel tölti?

‒ Civil tevékenységemből arra vagyok a legbüszkébb, hogy aktív tagja, fenntartója és éltetője lehetek a Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítványnak. Ennek névadója az a „legszögedibb szögediként” ismert néprajzkutató és művészettörténész, aki 1945‒1948 között kereszténydemokrata parlamenti képviselő volt, és akit vélhetően boldoggá fognak avatni. Az ehhez vezető eljárás már folyamatban van. Május 10-én lesz éppen negyven éve, hogy Bálint Sándor elhunyt. Az alapítvány az ő munkásságát, elkötelezett keresztény szellemiségét hivatott továbbadni, népszerűsíteni.

– Muzeológusként is dolgozott, kiállításokat is rendezett. Kerültek-e a kezébe olyan régi tárgyak, esetleg dokumentumok, amelyek nagyon megérintették?

‒ Középiskolás koromban egyszer osztálykirándulásra mentünk Nagyszalontára, ahol az Arany János-házban a költő diákkori utazóládája is ki volt állítva: ki lehetett nyitni, bele lehetett nyúlni. Akkora élményt jelentett ez számomra, hogy elhatároztam, ha lesz rá lehetőségem, a múlt tárgyi emlékeivel is foglalkozom majd. Muzeológusként ma már ez az elsődleges feladatom. Rengeteg érdekes, történetileg is értékes tárgyat dolgozhattam fel. Voltak persze bizarr esetek is. Négy éve az ötvenhatos forradalom évfordulójára rendeztem kiállítást. A tárlat legfurább eleme egy levelezőlap volt 1957 januárjából, a következő felirattal: „Boldog új esztendőt kíván a Karhatalom”. Nem tudom, ki örülhetett jobban a szabadságharc utáni megtorlásokban részt vevő erőszakszervezet üdvözlőlapjának: az, aki megkapta, vagy az, aki nem…

– Most, hogy zárva vannak a levéltárak, az egyetemek pedig átálltak a távoktatásra, hogyan dolgozik?

‒ Szerencsére vannak tartalékaim. Rengeteg levéltári fénymásolat, lefotózott dokumentumanyag vár rám. Tudok tehát dolgozni. Épp forráskiadványt állítok össze, amelyben dél-alföldi egyházi dokumentumokat teszek közzé a hetvenöt évvel ezelőtti szovjet megszállás időszakáról. Az egyik faluban például azt jegyezte fel a plébános, hogy a megszállók elvitték a templomból a piros ministránsruhákat, hogy vörös zászlókat készítsenek belőlük. Az oktatói tevékenység viszont hiányzik. Hiányoznak az élő beszélgetések a hallgatóimmal, a szakmai és emberi diskurzusok, amelyek nagyon inspirálók, és amelyekből sokat okulok. Nagyon hiszek abban, hogy az oktatás nemcsak tartalomátadás, hanem szemléletformálás, értékközvetítés is. Utóbbi elképzelhetetlen személyes találkozások nélkül.

– Elköltözhetett volna Szegedről, mégsem tette. Mit jelent önnek a Tisza-parti város?

‒ Sohasem merült fel bennem, hogy elköltözzem Szegedről. Az egyik kutatási témám a város egyháztörténete. Az első – Város, egyház, társadalom című – könyvem a szegedi katolicizmus modern kori történetéről szól. Borítóján a tápéi templom látható. Tápé egykoron önálló falu volt, ma már Szeged része. Templomában keresztelték meg az egyik felmenőmet az 1810-es években. A családfámat készítve szembesültem azzal, hogy bizonyos őseim már az 1760-as években szegedi – mégpedig alsóvárosi – polgárok voltak, úgyhogy talán genetikailag is kötődöm ehhez a tájhoz.

Miklós Péter 1980-ban született Szegeden. 2007–2012 között a Móra Ferenc Múzeum tudományos munkatársa, 2011-ben doktori (PhD) fokozatot szerzett summa cum laude minősítéssel. Tanít a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán és a Kodolányi János Főiskolán (2018-tól Egyetemen). 2015-től a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményvezetője, 2017-től a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ igazgatója. Tagja a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Területi Bizottsága Délvidék-kutató Munkabizottságának, a Délvidék Kutatóközpontnak, a Magyar Múzeumi Történész Társulatnak.