Ne gondolják, hogy tréfálok; ez a múzeum létezik. Sharon Sliwinski, a kanadai Nyugat-Ontario Egyetem Információs és Médiatudományi Tanszékének professzora alapította, aki nemrégiben kiadott egy könyvet – a címe: Álmodni sötét időkben –, melyben háborús vagy másféle erőszakot elszenvedett emberek, a gyarmatosítás, a fasizmus, a különféle diktatúrák áldozatai, tanárok, írók, katonák, ellenállók mesélnek az álmaikról.
Az álommúzeum megálmodója nem törődik azzal, hogy az álom valóság vagy hallucináció, hanem mesél. Gyűjti és elénk tárja az álmokat. Vagyis ugyanaz a célja, mint minden költőnek, írónak, lantosnak, mesemondónak. Sliwinski az álmot lehetőségnek tartja olyan dolgok megismerésére, amelyeket tudatosan képtelenek vagyunk megfogalmazni, és amelyeket az első fekete bőrű női Nobel-díjas író, Toni Morrison „kimondhatatlan dolgoknak” nevez. Az álomvilágba történő utazás egyszerre a szabadság és a történetmesélés varázslatos eszköze.
Több amerikai felmérés szerint illetlenség az álmainkkal traktálni másokat, hisz az álmok, éppen álomtermészetüknél fogva, nem elmesélhetők, csakis az álmodónak érdekesek. Az álomi élmények nem adhatók át, a helyszínek, baljós érzetek nem elevenednek meg, ezért a hallgatónak unalmasak. Én magam már csak azért sem oszthatom eme tévhitet, mert Álomvadász címmel regényt szenteltem a témának.
A könyv szereplői – festőművészek, sámánok, katonák, orvosok, apácák, gyilkosok, hóhérok – mind álmodnak. Néhány olvasóm a XIX. századi álomgyűjtő tudós alakjában Jungot vélte felismerni, ami akár igaz is lehetne, mégsem az.
A megszállott tudóst egyrészt a magyar őstörténetet kutató Vámbéry Ármin ihlette, másrészt a mitológiakutató lélekbúvár, Róheim Géza, akit a New York-i rabbi búcsúztatott, ám akinek a koporsója a magyar nemzeti lobogóval volt letakarva, és akinek utolsó könyve Az álom kapui címmel jelent meg 1952-ben.
Meggyőződésem, hogy nincsenek unalmas álmok, csak rossz mesélők vannak. Bizonyításul hadd soroljak néhányat a múzeum álomraktárából.
Kezdjük a híres Chickadee-álommal, a hegyi varjú indiánok legendás főnökének, Plenty Coupsnak a prófétai álomlátásával! Sok Merész Tettnek már a nagypapája is álmodott, például azt, hogy unokája hosszú életű lesz, és sokat segít majd végveszélybe jutó népének. Ezért a nagyapa az Alaxchiiaahush nevet adta neki, ami azt jeleni: sok haszon. Az édesanyja is álmodhatott, mert tőle a születésekor a Chiilaphuchiassaalesh nevet kapta a gyermek (aminek a jelentése: bika vágtat a szélben).
A Chickadee-álom nélkül nem biztos, hogy a varjú indiánoknak sikerült volna a telepesekkel és a kormánnyal kiegyezni, és az indián–indián, fehér–indián háborúkat túlélni. Alaxchiiaahush még indián viszonylatban is gyermeknek számított, kilencéves volt, amikor borzalmas vihar semmisítette meg az erdőt, amelyben álmában élt. Egyetlen fa maradt épségben, rajta egyetlen madárral: semmilyen más élőlény nem élte túl a pusztító vihart.
A kismadár egy feketefejű cinege volt. Amikor a fiú beszámolt álmáról törzse véneinek, azok úgy értelmezték a jövendölést, hogy változtatniuk kell régi erényeiken. Nekik, az erős varjaknak tanulniuk kell a gyönge cinegétől. Eztán nem lesz elég erősnek, bátornak lenni, újabb erényekre lesz szükség a túléléshez. Amilyen például a csöndes megfigyelés, a számítás, az alkalmazkodás képessége.
A Kísértetház-álom 27 év börtöne alatt Nelson Mandela visszatérő rémálma volt. Szabadon engedik, ő meg gyalogol Johannesburgban, de a város üres, nem talál senkit, nincsenek emberek, se mozgó autók. Hosszú kutyagolás után megérkezik Orlando Westbe, ahol az otthonát is üresen találja. Ajtaja és ablakai tárva, de sehol egy lélek, sehol egyetlen hozzátartozója.
A Louvre-álom Henry James borzasztó, üldözős története, melyben a párizsi múzeum felfoghatatlanul, megismerhetetlenül gazdag tere nem más, mint az író saját tudattalanja. Alapja egy gyerekkori múzeumlátogatás. Élete „legfélelmetesebb, ám legcsodálatosabb rémálma” kapcsán később olyan rettegésről ír, amely „megfogalmazhatatlan és megírhatatlan, ugyanakkor számára életmentő energiával és azonnali gyógyulással, a legmélyebb és legtisztább önmegismeréssel szolgált”.
Végezetül Az álmok harmadik birodalmáról.
Élt hajdanán Berlinben egy újságírónő. Charlotte Beradtnak hívták. 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának évében azt vette észre, hogy egyre többször riad fel álmából összeszorított fogakkal, jeges verítékben fürödve. Rémálmaiban megalázták, vadásztak rá, üldözték, kínozták.
Egyszer csak az jutott eszébe, hogy talán nincs egyedül. Talán ezrek és ezrek álmodnak hasonlókat. Ijesztő repülést sivár mezők fölött, szédítő tornyok tetején bujkálást, magányos zokogást sötét sírgödrök mélyén. Beradt úgy érezte, hogy amikor Hitlert 1933. január 30-án kancellárnak nevezték ki, és a nácik fáklyás felvonulásokkal ünnepeltek, az jelképesen azt jelentette, hogy a nácik az éjszakát is az ellenőrzésük alá vonták.
Beradt 1933 és 1939 közt seregnyi álmot gyűjtött össze, orvosok, ügyvédek, egyetemisták, művészek, munkások, háziasszonyok, több mint háromszáz berlini rémálmait. Az emberek nem szívesen beszéltek ezekről az álmaikról, szerették volna elfelejteni azokat, de az újságírónő meggyőzte őket arról, hogy ezek nagyon is fontosak, az önkényuralom és az emberi lélek működésének természetére is fényt vetnek.
Rábeszélte a nyilatkozókat, hogy részletesen idézzék fel a legnyomasztóbb, legiszonyatosabb álmaikat is, miközben megdöbbenve tapasztalta, hogy amúgy bátor, akaratos és öntudatos, irányító alkatú emberek is reszketve mesélnek hetekkel korábbi álmaikról.
A fenyegető, tornyosuló, de még megfoghatatlan brutalitást, a felgomolygó sötétséget, amelyet a racionális elme nem akart tudomásul venni, azt a tudattalan nyomban azonosította. És küldte az álmokat, a vészjeleket a mélyből. Egy boltost feljelent a saját olvasólámpája, elismétli a rendőröknek mindazt, amit tulajdonosa valaha a kormányzat ellen mondott, és elszavalja a politikai vicceket, amelyeket mesélt.
Egy asszonyt álmában a saját tűzhelye figyel meg. Egy férfi, aki már csak az otthonában érzi magát biztonságban, azt veszi észre, hogy eltűntek a lakása falai. Egy másiknak a rádiókészüléke, önállósítva magát, órákon át Hitlert élteti. Egy matematika-tanárnőnek halálbüntetés terhe mellett tilos bármit leírnia a matematikáról, rémülten csatangol a városban, mígnem egy kültelki, névtelen csehóban, ittas és félmeztelen lányok közt, halálos rettegésben mégis leír néhány fontos képletet és egyenletet.
Egy csinos, fiatal lány minden sarkon fekete táblákat lát, rajtuk fehér betűkkel olyan szavak, amelyeket nem szabad kimondani. Isten neve, varázsigék, bibliai kifejezések. Az utolsó táblán csak ennyi áll: Én.
