Angela Merkel pusztító mérge

A rasszizmus ideája tartja fenn az egész jelenlegi német kormányzatot, hiszen mindig rá tudnak mutatni Berlinből az AfD embereire, lám, ők a rasszisták, tőlük kell óvakodnotok, szavazzatok ránk.

2020. 03. 04. 10:18
MERKEL, Angela
Berlin, 2020. február 20. Angela Merkel német kancellár nyilatkozik a sajtó képviselõinek a Frankfurt am Main melletti Hanau városban elkövetett lövöldözéssel kapcsolatban a berlini kancellárián 2020. február 20-án. Legkevesebb tíz ember, valamint az elkövetõ életét vesztette, miután egy férfi lövöldözni kezdett két vízipipabárban. A rendõrség közölte, hogy a feltételezett tettest holtan megtalálták az apja lakásában. MTI/EPA/Omer Messinger Fotó: Omer Messinger
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A rasszizmus és a gyűlölet méreg, amely jelen van a német társadalomban, és túl sok bűncselekményhez vezetett már – mondta Angela Merkel. A német kancellár hozzátette, teljes erővel és elszántsággal szembeszállnak mindazokkal, akik megpróbálnak megosztottságot előidézni Németországban. Ezt akkor jelentette ki, amikor megtörtént a hanaui kettős támadás, amelyben kilenc ártatlan embert ölt meg egy feltételezhetően rasszista német férfi. Sose tudjuk meg, pontosan mi volt az indíték, hiszen a gyilkos öngyilkos lett, de egy videóból kiderül, a támadó minden butaságban képes volt hinni. Ebből lett a vérfürdő. Mert megmérgezte őt a Merkel által emlegetett gyilkos elegy.

Ez valószínűleg kicsit igaz, de nem a teljes igazság. Mert azt a kotyvalékot bizony keverik az ilyen futóbolondoknak, ügyesen adagolva bele az újabb és egyre veszélyesebb hozzávalókat. Ez a mészáros nem véletlenül lett olyan, amilyen, a németországi társadalom kipottyantotta magából a selejtet, ő pedig élt a lehetőségekkel, és tombolás lett a vége. Hanau kis meseváros, itt születtek a Grimm testvérek. Máig megemlékeznek a városban arról, hogy 1636-ban V. Vilmos, Hesse-Kassel ura visszafoglalta a császári csapatoktól a harmincéves háború idején. A százezres városban ugyanakkor mintegy húszezer török él, vagy olyan török, aki valójában kurd, de az útlevele alapján töröknek számít. Ez pedig hatalmas szám, a város ötöde, olyanok, akiknek nem mond semmit V. Vilmos neve, viszont Abdullah Öcalanról, a Kurdisztáni Munkáspárt vezetőjéről feltehetően igen sokat tudnak, s vagy gyűlölik, vagy rajonganak érte.

A törökországi származású munkások egy része integrálódott a német társadalomba, abba, amelyet mérgez az idegengyűlölet, mások pedig ezek unokatestvérei, azok gyerekei vagy unokái, akik néha merengve figyelik a Majnát, és visszaemlékeznek a Boszporusz partján töltött boldog gyermekéveikre.

Az integrálódás olyan megfoghatatlan fogalom, mint a radikalizálódás. Mennyire tekinthető integrálódottnak egy ember? A soha senki által ki nem mondott, le nem fektetett normákhoz mennyire tud közeledni egy idegen kultúrából érkezett ember? Van-e fokmérője az integrációnak? A vízipipázóhely nemigen tűnik németnek, hiszen nem is az, tipikusan közel-keleti találkahely, hiszen ott nincs kultúrája az alkohol ivásának, a férfiak összegyűlnek, és pöfékelnek a hasas edények segítségével, sziruposan édes füstöt eregetnek. Ahogy Damaszkuszban is idegenül hat egy kocsma – persze van ilyen, mert ott is megy az integráció, csak bombázás közben nem ez a fő gondjuk –, úgy a hanaui placcon is külföldies egy pipázóbár. De senki se várhatja el, hogy a Diyarbakırtól Hanauig tartó repülőúton valaki kurdból németté váljon, kolbászt egyen, és sörrel öblítse le.

A méreg pedig úgy kezd hatni, hogy a központi kormányzat a gondolkodást erőszakkal próbálja megváltoztatni. Nem azt mondja, hogy az a kurd közösség ott kurd, hanem azt, hogy ők is németek. Nem határozza meg a német identitást, nem szögezi le, mi kell ahhoz, hogy az a vízipipás csapat ott német legyen, hanem automatikusan németté válik minden, amit az V. Vilmos által felszabadított városban látunk.

A problémákat pedig szorgalmasan söprik a szőnyeg alá. Kiemelt cél az integráció, az idegen hátterű, de hivatalból német közösség olyanná faragása, mint amilyen a többségi társadalom. Márpedig a többségi társadalom szimplán liberális, befogadó, és örül, hogy színesíti a németországi kultúrát a gíroszos. Ennél fogva az integráció szinte megvalósíthatatlan, hiszen akarjuk is, meg nem is, a német társadalomról maga a kancellár jelenti ki, hogy meg van mérgezve, az idegen hátterű németekről azt, hogy legyenek idegen hátterűek, és színesítsék a kultúrát, a német németektől meg elvárja, hogy ne vegyenek tudomást az idegen háttérről, ám azért büszkék legyenek rá. Eközben pedig a nemzetközi sajtó a kurdokról azt írja, törökök. Mintha bármi értelme lenne ebben a kontextusban arról beszélni, hogy ki a német, ki a török, és ki a kurd.

A német rendőrség nem tudott arról, hogy a gyilkos szélsőjobboldali lenne, nem volt bűnöző, fegyverét legálisan tartotta magánál, hiszen sportlövő volt. A rendőrség arról is beszélt, hogy 13 ezer radikális jobboldali élhet Németországban, időzített bombák, akik bármikor képesek embert ölni, csak a megfelelő időre várnak. Itt szintén lehet egy skálát elképzelni, amelyen a radikalizmus szintje mérhető: vannak a kicsit radikálisok, akik kiköpnek, ha meglátnak egy gíroszsütőt, meg a nagyon radikálisok, ők belerúgnak a zsidó bácsiba, a hiperradikálisok pedig terveket szőnek a tömegmészárlásra, s végre is hajtják azokat. A mindent rendszerező és aprólékosan Excel-táblázatba foglaló német hivatalnokok pedig ezt biztosan le is tudják jegyezni: Thomas F. 37-es radikalizmusérték, Abdullah P. 83-as integrációs ráta.

De senki soha nem teszi fel azt a kérdést: vajon nem mi ülünk-e fordítva a lovon, vajon nem mi magunk mérgezzük meg a társadalmat az alapvető emberi gondolkodás kifacsarásával? Hiszen elvesszük az emberektől az identitásukat, nevetségessé tesszük V. Vilmos emlékét, a tűzre pedig mindig tűzzel válaszolunk. Valami oka csak van annak, hogy mindenféle beteg elméletek terjednek az országban.

A megoldás pedig mindig az, hogy a német politikus lehajtja a fejét, és szinte rutinból mondja, hogy soha többé nem történhet ilyen, és emlékezzünk arra, mi történt itt a második világháború idején, és mindenkinek nemre-fajra-bőrszínre-szexuális irányultságra való tekintet nélkül biztonságban kell éreznie magát ezen a földön. Ezt annyiszor elmondta már minden viszonylag ismert politikus, hogy az újságírók utálják, hiszen a mondatok üresek, semmitmondóan konganak, de rengeteg helyet elvisznek a cikkből, értelmetlenné téve a hírközlést. Annak is van oka, hogy Közép-Európában ez a fajta zsigeri gyűlölet szinte teljesen hiányzik a társadalomból. Nem vagyunk mi jobbak senkinél, tudunk mi gyűlölködni becsülettel, szó se róla. De mégse kell háromhavonta Canossát járnia a kormánynak, nem lökdösi le senki a zsidó bácsi kalapját a Kazinczy utcában, pedig ott van egy gíroszos szemben a Dohány utcai zsinagógával.

Azt a mérget ott, Berlinben keverik, és bizony maga Angela Merkel is felelős. A rasszizmus és az idegengyűlölet önmagában nem értelmezhető még akkor se, ha politikailag nagyon jól jönne az egész németországi elitnek. A rasszizmus ideája tartja fenn az egész jelenlegi kormányzatot, hiszen mindig rá tudnak mutatni Berlinből az Alternatíva Németországnak (AfD) embereire, lám, ők a rasszisták, tőlük kell óvakodnotok, szavazzatok ránk, mert mi nem vagyunk rasszisták.

A CDU-tól jobbra elvben csak a fal van, ez régi alapvetés, Németország a háború után így állt fel. De a CDU nem figyelt arra, hogy a német társadalom emberekből áll, és ezek az emberek bizony néha másként gondolkodnak, mint azt a berlini agytröszt elképzeli. Aki elhiszi a hagymázas, borzasztó buta elméleteket, az is ember, arra is figyelni kell, mert ő is hat másokra, akik szintén másokra, és így alakul ki egy olyan réteg, amely azt mondja, magára hagyta az állam. Nem lehet soha megoldás az, hogy még több rendőr legyen az utcákon, hiszen soha nem lehet kizárólag erőszakkal és megfélemlítéssel elejét venni a tömegek jelentette veszélynek. Az a CDU és a fal között kialakult csoport meghökkentően nagy, és nagy kanállal habzsolta Angela Merkel mérgét. Innen kellene valahogy visszatérni a normalitáshoz, helyzetbe hozni V. Vilmost, tisztába tenni, mit is jelent németnek lenni. Én nem tudom, mert nem vagyok német. Azt tudom, magyarnak lenni mit jelent.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.