Árván maradt térfél

A rendszerváltás nem hozott igazi társadalmi katarzist, az állampárt átmentette magát az új rendszerbe. Az 1989-ben újjáalakuló MSZDP lehetett volna az a párt, amely a politikai váltógazdaság egyik hiteles balol­dali főszereplőjévé nőhette volna ki magát. A szalámitaktika ismét működött. A közelmúlt e szeletéről beszélgettünk Petrasovits Annával, a Szociáldemokrata Párt volt elnökével.

Petrasovits Anna. 20200205 Budapest Foto Bach Máte Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Fiatal, jól képzett értelmiségiként, egyetemi oktatóként mi indította arra, hogy 1989-ben pont az újjáalakuló Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz csatlakozzon, és élére álljon?

– A választásom elvi alapú volt. Akkoriban már vagy tíz éve nemzetközi gazdaságtant tanítottam az egyetemen. Az a probléma foglalkoztatott leginkább, hogy a szegényebb, előnytelenebb helyzetben levő országok a liberális gazdasági rendszerben miért és hogyan sodródnak mindig a perifériára, illetve akik mégis felemelkednek, azoknak mi a titkuk. Egyértelmű volt, hogy Magyarországra is e két lehetséges sors egyike vár. Úgy éreztem, hogy a szociáldemokrácia lenne egy olyan integratív, a nemzeti gondolathoz kötődő politikai filozófia, amely által a lehető legkisebb társadalmi megrázkódtatással lehetne Magyarországot visszaintegrálni a világgazdaságba. Az 1970–80-as években a szociáldemokrácia kiválóan működő európai modell volt. A tőkés rendszerre rá tudtak építeni egy általános szociális jólétet hozó modellt. Ráadásul a szociáldemokrata közösséghez való tartozás nemzetközi kapcsolatrendszert is jelent, és ne feledjük, akkoriban Európa legtöbb sikeres országában szociáldemokrata kormányok voltak. Ugyanezt például az MDF nem mondhatta el magáról, aminek meg is lett a következménye.

– Épp kérdezni akartam, hogy a „szociális piac­gazdaság” jelszavával kampányoló, nemzeti MDF miért nem tetszett önnek?

– Mert akkoriban ők még nem döntötték el, hogy kereszténydemokrata párt lesznek-e, vagy valami más. Valamiféle amorf, átmeneti pártnak láttam őket. Egyébként a fél családom MDF-szavazó volt. A Magyar Hírlapban megjelent egy hirdetés 1989 januárjában, hogy a zuglói Makrapipa nevű étteremben újjá fog alakulni az MSZDP. Elméleti érdeklődéstől hajtva mentem oda. Megnéztem, hogy kik ezek az emberek, és nem láttam köztük egyetlen volt párttitkárt, vállalatigazgatót, vörös bárót sem. Egy rakás „csórót” láttam, egyetemi embereket, szabadúszó újságírókat, idős szocdemeket, ez nagyon tetszett. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen mély szakadékok vannak az idős szocdemek között! Voltak, akik az 1948-as pártegyesítés után emigrációba kényszerültek, és onnan tértek vissza. Mások itthon maradtak, és beilleszkedtek az állampártba. A gerincesebbje viszont börtönbe, internálótáborokba került. Tele voltak sebekkel. Az öregek pontosan tudták egymásról, hogy ki volt besúgó, ki volt, akit hagytak élni, kit nem. A múltbeli sérelmek vérre menő személyeskedésig fajultak. Mi, fiatalok, amikor belecsöppentünk, sokszor úgy éreztük magunkat, mintha egy elmegyógyintézetben volnánk. Nem értettük, mit gyűlölnek ezek egymásban, csak próbáltuk oldani a feszültséget.

– Ön még akkor nem volt pártvezető…

– A pártelnök eleinte Révész András, egy régi szociáldemokrata volt. Róla azért nem szeretnék bővebben szólni, mert meggyőződésem szerint utóbb neki és fiának jelentős szerepe volt az MSZDP szétverésében. Nem véletlenül lett később fia, a „kis” Révész Horn Gyula tanácsadója.

– De aztán szélsebesen pártelnökké választották. Mitől vált népszerűvé a párttagság körében?

– Ekkor már erős volt az egység iránti vágy a tagságban, sőt a külföldi szocdem pártok is jelezték: semmilyen támogatást nem adnak, ha nincs köztünk egység. Bennem látták azt a vezetőt, aki a pártot egyben tudja tartani.

– A kerekasztal-megbeszéléseken miért nem volt jelen?

– Akkor még nem voltam elnök, még mások képviselték a pártunkat. Olyan emberek, akik egyikéről-másikáról utólag nagy biztonsággal kijelenthető, hogy az MSZP, illetve az akkori titkosszolgálatok által beépített téglák voltak. Az volt a feladatuk, hogy destruktív módon szóljanak mindenhez hozzá, viszályokat generáljanak párton belül.

Fotó: Bach Máté

– Azt állítja, hogy a beépített téglák bomlasztották az MSZDP-t?

– Ez nem kérdés! Pont úgy, mint a negyvenes évek végén Rákosiék tették, kidolgozott módszertan szerint. Az MSZDP volt az első számú konkurense az MSZP-nek. Az volt a cél, hogy ne erősödjünk meg, így az MSZP elhitethesse magáról, hogy az egyetlen baloldali alternatíva. Sőt egy időben az SZDSZ is magának vindikálta ezt a szerepet. Kis Jánosék azzal etették az embereket, hogy olyan „érdekes helyzet” van Magyarországon, hogy egy liberális pártnak kell vállalnia a szociáldemokrata eszméket is.

– Eközben önök?

– Mi végtelen hittel készültünk a kormányzásra. Arra számítottunk, hogy a választások után részt vehetünk a koalíciós kormányban. Ennek megfelelően ültem tárgyalóasztalhoz az egyházak vezetőivel, sőt a szovjet nagykövettel is. Tudniillik akkor már lehetett látni, hogy az utolsó ­MSZMP-s kormány rossz politikai döntései miatt a piacainkat folyamatosan veszítjük el, sőt már a szovjet piacunk is veszélyben van. Úgy gondoltam, politika ide vagy oda, a szovjet piac megtartása fontos volna, hiszen ők a legfontosabb felvevőpiacunk. Szerettem volna elkerülni azt, ami végül bekövetkezett, hogy dolgozók milliói kerültek az utcára egyik napról a másikra.

– De aztán viharsebesen követték egymást az események, és a nagy versenyfutásban önök az MSZP-vel szemben alulmaradtak. Ők nyolc százalékkal bekerültek, a szociáldemokraták pedig nem. Ezt mivel magyarázza?

– Előre megüzenték, hogy esélyünk sincs, de mégis hittünk magunkban. Pedig se pénzünk, se sajtónk nem volt. Az egyetlen párt voltunk, amelyik nem kapta meg a magyar államtól a párttámogatást, sőt nem adták vissza azt a régi pártvagyont sem, amelyet 1948-ban vittek be Szakasitsék az MDP-be. Az utódpárt viszont mindent megtartott, még a mi régi vagyonunkat is. Téglajegyekből próbáltunk kampányolni, fillérekből igyekeztünk plakátokat csináltatni. El is adósodtunk, az én családom konkrétan nincstelen lett, a házunk is ráment. Viszont maga a párt túlélte. Több száz alapszervezetünk volt országszerte, úgyhogy a választási fiaskó még nem jelentette volna a párt szétesését.

– Akkor mi jelentette?

– Erről könyvet lehetne írni. Akkoriban már felismertem, hogy a magyar politikai térképen nem a jobb- és baloldal mentén húzódik a fő törésvonal, hanem az erre merőleges nemzeti és globalista választóvonalon. Mind a bal-, mind a jobboldalon vannak globalisták és nemzetiek. Én mindig a nemzeti térfélbe próbáltam a pártot irányítani. A párton belüli ügynökök még azt is szorgalmazták, hogy álljunk össze az MSZP-vel. Megvoltak az új Marosánjaink.

– Azt akarták, hogy ismételjék meg 1948-at?!

– Hát nem abszurd? Én ehelyett többször is tárgyaltam Antall Józseffel, aki pontosan látta, hogy az utódpárt miként igyekszik szociáldemokratává átfesteni a cégért, mi pedig hogyan lehetetlenülünk el. Egy Antallnál tett látogatásom után a lépcsőn odalépett hozzám egy illető, és közölte sokat sejtetően: tudjuk, hol volt, és miben mesterkedik. Másnap tele voltak a lapok azzal, hogy „Kormányzati maffia áll az MSZDP mögött!” Ez a személy ma a liberális körökhöz tartozik.

– De Antallék vajon miért nem álltak ki önök mellett? Érdekükben állt volna.

– A kölcsönös bizalmatlanság miatt. Nálunk az öreg, börtönviselt, megnyomorított szocdemek látták, hogy az MDF-ben sok az MSZMP-ből átlépett reformkommunista, és ezt nem tudták elfogadni. Nem vették észre, hogy ezek általában valóban nemzeti érzelmű emberek voltak. Talán idő kellett volna hozzá, hogy a szocdem öregek ez felismerjék. És az MDF-ben is megszólalt a vészcsengő, ráadásul szerintem az ottani téglák is aktivizálódtak, nehogy e közeledés által mi megerősödjünk. Pedig az MDF-nek, sőt az egész nemzeti oldalnak jól jött volna a pályán egy személyi összetételében nem kommunista gyökerű, valódi szociáldemokrata párt. Másként alakult volna az elmúlt huszonöt év. Amikor 1994-ben már lehetett látni, hogy jön a Demokratikus Charta, vastagon megy a fasisztázás, és óriási nemzetközi lejárató kampány folyik az első szabadon választott kormány ellen, mi felajánlottuk Antallnak, hogy nemzetközi szociáldemokrata kapcsolatainkon keresztül felnyitjuk Európa szemét. Ne feledjük, a legtöbb ország élén akkoriban szociáldemokrata kormány volt. Aztán amikor a taxisblokád idején az SZDSZ prominensei felkeresték a vidéki szervezeteinket, sőt személy szerint engem is azzal, hogy csatlakozzunk hozzájuk, mi egyértelmű nemet mondtunk a puccskísérletre.

– Antallék még ezek után sem bíztak meg önökben?

– Ő tisztában volt vele, hogy Magyarországon sem mindenki bolsevik, aki baloldalinak vallja magát, és hogy vannak a nemzet számára hasznosítható, lekötetlen vegyértékek a társadalomban. Azt is tudta, hogy a pártok társadalmi bázisa egészen más, mint amiről a régi tankönyvek írnak, és a pártszimpátiákat sem lehet szociológiai hovatartozás alapján leírni: a baloldali-jobboldali címkéknek nincs semmi értelmük. Csakhogy Antall kényszerpályán volt. A nemzetközi hatalmak nyomása alatt nem tehette meg, hogy érdekei szerint keressen maga mellé szövetségeseket.