Az „egyenlőbbek” forradalma

A közép-európai kommunista diktatúrák emlékezetpolitikájának hosszú évtizedekig fontos mozzanatai voltak a november hetedikei ünnepségek.

Miklós Péter
2020. 11. 10. 16:02
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az 1930-as évek Moszkvájában fölbukkan a sátán és különös kísérete (két fura és esetlenül is ijesztő alak mellett egy ember nagyságú fekete kandúr) Mihail Bulgakov ikonikus regényében, A Mester és Margaritában. Csakhogy a regénybéli Woland professzor – vagyis maga a gonosz – még mindig nyugodtabb, bölcsebb, kiszámíthatóbb és igazságosabb, mint az őt – s az alkotót akkoriban – körülvevő sztálinizmus szovjet világa. Féja Géza, a huszadik század közepi magyar társadalomkutatás és esszéirodalom egyik legjelesebb képviselője szavaival: a regényben az „ördög igazságra törekvő garázdálkodásai az ember tudat alá fojtott erőinek a feltörésére emlékeztetnek”. Nem véletlen, hogy Bulgakov zseniális munkája csak több mint negyedszázaddal a szerző halála után jelenhetett meg, az 1960-as évek végén, hiszen a könyv ironikus, szarkasztikus és groteszk, de egyes helyein minden ízében realista, és valamennyi részleté­ben valóságosan komponáltan ábrázolja a korabeli szovjet világot.

Mivel a szocializmus korának utolsó periódusában voltam gyermek, tisztán és kitörölhetetlenül emlékszem, hogy az általános iskolánk minden osztálytermében egy-egy képről ránk mosolygott kopasz fejével és jellegzetes szakállával Lenin, született Vlagyimir Iljics Uljanov, aki Fogarasi Béla kommunista filozófus, akadémikus 1957-es – az ötvenhatos forradalom és szabadságharc szovjet leverése után annak kapcsán megfogalmazott – értékelése szerint „a forradalom tudósa, tudományos lángelméje. Lenin egész művének betetőzése, a szocialista forradalom marxi-lenini elmélete. A Marx által felfedezett törvény, hogy a kapitalizmusból a kommunizmushoz vezető átmeneti korszak államformája a proletárdiktatúra, Lenin művében a leggazdagabb, legsokoldalúbb, legkonkrétabb kifejtést nyerte”.

 

A közép-európai kommunista diktatúrák emlékezetpolitikájának hosszú évtizedekig fontos mozzanatai voltak a november hetedikei ünnepségek, amelyek során nemcsak megemlékeztek az első erőszakos bolsevik hatalomátvételről, az úgynevezett „Nagy Októberi Szocialista Forradalomról”, de fölidéződtek a forradalmak földrajzi színterei, történelmi körülményei, s – olykor valós, olykor kitalált – közösségi és egyéni történetei is. Az esemény emlékét őrzendő s annak tartalmát a mindennapokba becsempészendő a dátumról közterületeket, üzemeket, gyárakat, termelőszövetkezeteket, közintézményeket neveztek el.

Az államszocialista korszak ideológiájának meghatározó eleme volt a marxista alapokon, elsősorban Lenin és Lev Trockij által kidolgozott permanens forradalom tétele. Úgy vélték ugyanis, hogy a kevésbé iparosodott országokban, mint például a cári Oroszországban vagy a dualizmus kori Magyarországon előbb polgári forradalomra van szükség, majd – legkésőbb az iparosodás következtében beálló gazdasági és társadalmi modernizáció eredményeként létrejövő, „öntudatos és szervezett munkásosztály” kialakulása után – következhet a szocialista forradalom, amelynek „élharcosai” természetesen a kommunista párt tagjai. A permanens forradalom megvalósítására a XX. század kétpólusú világában komoly törekvések voltak a szovjet befolyás, illetve „nagyhatalmi érdeklődés” alatt álló államokban.

Oroszországban 1917-ben, Magyarországon pedig 1918–1919-ben játszódtak le a föntebbiek alapján értelmezendő események, hiszen hazánkban a Károlyi Mihály gróf nevével fémjelzett „polgári demokratikus” forradalmat „szocialista” forradalom, vagyis az első magyarországi kommunista diktatúra, a Kun Béla-féle tanácsköztársaság követte. Mindkét magyarországi forradalom gyászos és szomorú fejezete huszadik századi történelmünknek, s a periódust nagyon találóan nevezi a „nemzeti önpusztítás” időszakának Salamon Konrád történész.

A permanens forradalom eszméje mellett az 1917–1918-ban kialakuló kommunista birodalom (Szovjet-Oroszország, 1922-től Szovjetunió) létrejöttével párhuzamosan a szocialista forradalom „exportjának” igénye is megjelent. Az oroszországi polgárháború mellett ennek volt mozzanata például az 1919–20-as lengyel–szovjet háború (amelyet a lengyel történetírásban lengyel–bolsevik háborúnak is neveznek), vagy 1919 nyarán a magyarországi kommunista hatalom által Eperjesen megalapított Szlovák Tanácsköztársaság kérészéletű fönnállása. Ez utóbbi kapcsán világosan kell látnunk, hogy nem a történelmi Magyarországot szerették volna visszaállítani – vállalt szocialista ideológiájuk szerint – Kun Béláék, hanem a kommunista forradalmat és a szocializmus eszméjét akarták terjeszteni a Felvidéken.

A harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás után a posztkommunizmus egyik sajátos eszmetörténeti jelenségeként a magyar közgondolkodásban helyet kapott az a nézet, amely szerint Karl Marx, Friedrich Engels és Lenin valamiféle „ideális és igazságos” társadalmat szeretett volna létrehozni, azonban Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János – és persze Nicolae Ceaușescu, Wojciech Jaruzelski, Erich Honecker, Gustáv Husák és Todor Zsivkov – ezt eltorzítva, meghamisítva és saját hatalmi érdekeiknek alávetve, „rosszul” valósították meg. Pedig, ha a szocializmus egyik alapdokumentumát, Marx és Engels 1848-ban megjelent munkáját, A Kommunista Párt kiáltványát kézbe vesszük, abból hamar kitűnik, hogy a szocializmus gyökereiben nem liberális, toleráns és demokratikus, hogy nem idegen tőle a különböző társadalmi rétegek (így például a polgárság és a munkásság vagy a városi és a vidéki népesség) egymás ellen fordításának és az intézményes erőszak alkalmazásának (proletárdiktatúra) szellemisége, s hogy alapvetően hadat üzen a hagyományos, polgári erkölcsi és társadalmi értékeknek (mint a család vagy a magántulajdon).

A kommunista diktatúrák – a permanens forradalom szocialista periódusa után – a tradicionális társadalmi rend és gazdasági viszonyrendszer fölszámolásával hirdették meg a „minden ember egyenlő” elvét, amelyet azonban nem valósítottak meg, hiszen a társadalom jelentős rétegeit (például a demokratákat, a szabadon gondolkodókat, a vallásgyakorlókat stb.) kirekesztették és üldözték, sőt számtalan esetben elpusztították. George Orwell tűpontosságú – és baloldali alapú – Szovjetunió- és kommunizmuskritikája, az 1945-ben kiadott Állatfarm lapjairól is megtudhatjuk, hogy ugyan „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”. Az angol író „tündérmeséjében” az „egyenlőbbek” nem mások, mint a kommunista disznók.

Csaknem száz esztendővel a világtörténelem első sikeres kommunista puccsa, az úgynevezett „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” után egyetérthetünk Esterházy Péterrel, aki nyelvfilozófiai és irodalomelméleti fejtegetése során, A szavak csodálatos életéből című előadásában – mintegy mellékesen – megfogalmazta, hogy a nácik „megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét”.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.