Az India-centrikusság mindenre érvényes, a külpolitikától a gazdaságpolitikáig, a kultúrától a haderőfejlesztésig. Bár az angol nyelv az élet minden részét áthatja, az egykori brit India öröksége egy vékonyuló máz. Ott van még a kormányzati negyed épületeiben, de a hatalmas „India Gate” már régen a nemzeti színekben pompázik. Új-Delhinek ez a része szinte európai – ha nem lennének majmok, pálmafák és trópusi meleg, egy-egy épületet nézve Londonban is lehetnénk. A felszín mögött azonban egy új szuperhatalom épül, a régi indiai birodalmak dicsősége van feltámadóban.
A nyugati behatolás és uralom kellemetlen, megalázó, de gyorsan kopó emlék. Itt-ott emlékművek, feliratok emlékeztetnek a hosszú és nem is mindig vértelen harcra, amit a Brit Birodalom ellen vívtak. Egykor volt, már nincsen kisebbrendűségi érzés. Az indiaiak büszkék voltak, és örültek pár éve, amikor gazdaságuk nagyobb lett, mint a brit, de immár Japán és Németország megelőzése a cél. Hamarosan ez is teljesülni fog. A volt gyarmattartó már nem tétel számukra, bár az elit szeret London luxusboltjaiban vásárolni. De közben mindenféle luxus megtalálható Delhiben és a hatalmas ország többi megapoliszában. A háromszáz milliós közép- és felsőosztálynak irtózatos vásárlóereje van. A törékeny kis tuktukok mellett hatalmas Mercedesek és BMW-k siklanak az utakon.
Indiai kormányzati tanácsadókkal, háttéremberekkel, kutatókkal beszélgetve fura érzése támad az embernek.
Racionálisan, ideológiai sallangok nélkül beszélnek. Ez a mai Európára annyira nem jellemző. A Magyarországról érkező vendéget érdeklődéssel fogadják, mert India pontosan olyan negatív sajtókampányok célpontja volt az elmúlt évtizedben, mint hazánk. Ugyanazok a nagy nemzetközi lapok ugyanazzal az érveléssel kritizálták: nacionalizmus, a demokrácia erodálása, korrupció. Eközben India akkorát fejlődött, teljesen ignorálva a nyugati tanácsokat, mint még soha.
Ezért le is pattannak róluk a vádak. Minden nyugati érvelésen, hogy ne vegyenek orosz olajat, udvariasan mosolyognak, és felsorolják, egyes nyugati országok mit vesznek még máig Oroszországtól. A vádra, hogy erőszakkal változtatnak határokon, úgy reagálnak, hogy
Kína is vett el területeket Indiától, mégsem érdekel az senkit a nyugati világban.
Rámutatnak a kettős mércékre. Ha a Nyugatnak fáj valami, az legyen az egész világ fájdalma. Ha Indiának, na az a Nyugat számára másodlagos vagy harmadlagos.
Ez egy 1,4 milliárd lakosú saját pólus, a világ nominálisan ötödik, vásárlóerő-paritáson harmadik gazdaságával. Ezt a játékot Indiával már nem lehet játszani. Legyintenek a képzelt erkölcsi felsőbbrendűségre, a woke-dogmákra. Magabiztosan mondják, hogy India demokrácia, rendszeres és tiszta választásokkal. A mostani április 19-én indult és június 1-jén ér véget, a hatalmas országban 44 nap alatt 970 millióan szavaznak. Összehasonlításul: a NATO-tagok teljes lakossága 951 millió fő. A győztes vélhetően a nemzeti-jobboldali BJP vezette koalíció lesz, tehát a 73 éves Narendra Modi nyer egy újabb ciklust.
Nyugaton minimum populistának és nacionalistának tartják – a legtöbb indiai számára ő az, aki százmilliókat emelt ki a nyomorból és orvosolja a hinduk történelmi sérelmeit a muszlim uralkodók alatti atrocitások kapcsán. Mert a történelem igenis számít, nem lehet eltörölni, az emberekben benne marad. Ezt ignorálni életveszélyes, persze túlhajtani is az. A muszlim kisebbség és a hindu többség viszonya nem jó. Mindkettő sértve érzi magát, és egy választott vezetőnek egyensúlyoznia kell a két közösség között. Ezért épül újjá egy évszázadokkal ezelőtt lerombolt hindu templom Ayodhya városában, egy később szintén lerombolt mecset helyén. Azt is újjáépítik, de egy új helyszínen, egy szimbolikus okokból kisebb területen. Modi tehát a többség felé hajlik a kisebbséggel szemben, a Nyugat szemében muszlimellenes. Valójában menedzseli a forrongó hindu bosszúvágyat – eddig jól. Kívülről hangosan ítélkezni nem vezet sehova, legfeljebb a hinduk további elidegenítéséhez a Nyugattól. A muszlim kisebbséget a nyugati kritika nem fogja megvédeni, az biztos.
India nem részese a nyugati koalíciónak, de a keletinek sem.
Oroszországot barátnak, Kínát ellenségnek tartják, és fő céljuk, hogy akadályozzák a kettő szövetségét, amely uralhatná Eurázsiát. Már csak ezért sem ítélik el Moszkvát, de pozitív a hozzáállásuk a múlt miatt is, amikor a Szovjetunióval jobbak voltak a kapcsolataik, mint a nyugati világgal. Az USA a hetvenes-nyolcvanas években Pakisztánt és Kínát támogatta, India ellenségeit. Teljes félreértés azt gondolni, hogy a demokratikus Indiában az orosz autokrácia felemlegetése vagy a demokrácia védelme érvként bárkit meggyőz. Új-Delhi geopolitikában, egyensúlyban gondolkodik, és leginkább egy gyors békének, valamint az oroszok és a nyugatiak kiegyezésének örülne – még akkor is, ha akad komoly gazdasági haszna a háborún. Félnek attól, hogy Moszkva egyre közelít Pekinghez, és minél tovább tart a háború, annál mélyebb lesz a kínai befolyás Oroszországban. Csak csodálkozni tudnak, hogy a Nyugat annyira vak, hogy ezt nem veszi észre. Ha Eurázsia nagyobbik fele egy szövetséggé egyesül, az mindenkire veszélyes. Kína globális elsőségének aligha van erősebb támasza egy elszigetelt Oroszországnál.
Az ideológiavezérelt világba India nem illik bele – demokrácia, de nem liberális és nem nyugati. Kína ellensége, de Oroszország támogatója. Nos, épp ez a lényeg: a világot semmilyen elmélet nem tudja leírni. Csak a valóság aprólékos és előítéletektől mentes tanulmányozása. Az indiai kutatók, politikusok ezt a műfajt gyakorolják, nem csoda, hogy nyugati kritikák célpontjai. Az sem, hogy ez őket egyáltalán nem érdekli.
