Tele vagyunk félreértésekkel ezen a területen. Magyarország a jogászok országa, ezért gondolhatják jól értesült emberek is, hogy a jognak, az aláírt papírnak bármiféle szerepe is volt egy olyan folyamatban, mint például Trianon. Teljesen mindegy, hogy az egyébként méltán rossz emlékű Linder Béla mit írt vagy nem írt alá Belgrádban 1918 novemberében, ha nem volt magyar erő megállítani az egyezményt megszegő szerb, román és cseh csapatokat. Az erő bármikor átír egy egyezményt. Egy egyezmény rendkívül ritkán győzedelmeskedik az erő felett. Az ígéret még a jogi aktusnál is kevesebbet ér. Ha nincs valami papíron, aláírva, az nemzetközi szinten egyszerűen nem létezik, az értéke majdnem nulla. Persze van, amikor nagyhatalmak betartanak egy-egy ígéretet. Akkor, ha az érdekük úgy kívánja.
Ennek egy mellékvágánya, közeli rokona az igazság, a hála, illetve a presztízs beemelése a külpolitikai tényezők közé. Megfoghatatlan, mérhetetlen dolgok ezek, hiszen minden félnek megvan a maga „igazsága”, a presztízsnél illékonyabb dolog aligha van, hálából meg senki nem megy háborúba.
A valóság az, hogy az igazság, a hála vagy a presztízs minimális szerepet játszik a történelemformáló döntéseknél.
Háborúkban vagy háborúk után, a szövetségi rendszerek építésénél nagy a tét. Az érzelmek szerepe minimális, szinte minden esetben az érdekek döntenek. Terjedhetnek olyan nézetek, hogy Trianon Magyarország büntetése a nemzetiségi politikájáért, és ebben az „eljátszott” presztízs komoly szerepet játszott, csakhogy ezek legfeljebb a propaganda és az utólagos magyarázat szintjén számítanak. Az 1918 előtt a magyarnál jóval elnyomóbb nemzetiségpolitikájú Románia és Szerbia nem erkölcsi alapon érdemelt bármit is, hanem érdek alapján kapott, hogy a jövő francia szövetségi rendszerének térségbeli alapjai legyenek megerősödve, megnagyobbodva. Ebben Párizs szemszögéből volt logika, ahogy Csehszlovákia létrehozásában is.
Ami igaz volt száz éve, igaz ma is. A valóságban az érdek és az erő dominál, a kevésbé „kemény” tényezők apró lábjegyzetek vagy még azok sem. Érdekes például a „hála” kategóriát megnézni. Ha az elmúlt harminc évben volt ország, ami sokat tett Horvátországért, az Magyarország. Zágráb egyetlen szomszédjának sem köszönhet annyit, mint Budapestnek. Elsősorban nem a tízezer Kalasnyikovról és a hárommillió lőszerről van szó – azaz az 1990-es magyar fegyverszállításról. Ez messze nem lett volna elég Horvátország védelmére a jugoszláv, majd szerb hadsereggel szemben. Bár egyébként horvát források szerint volt más is: katonailag fontos információk átadása már a harcok során, a horvát határsértések jóindulatú elnézése, sőt egy vagy két Zágrábot támadó harci repülőgép lelövése. Az biztos, hogy egy szerb vadászbombázó nem messze a magyar határtól zuhant le 1991 szeptemberében – és az is, hogy a magyar légvédelem és radarfedettség akkoriban sokkal erősebb volt a horvátnál a térségben.
Bármi is történt, a magyar kiállás Horvátország mellett nagyon komoly volt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagjaként Budapest gyakorlatilag Zágráb ügyvédjeként működött, és mindent megtett Szerbia szankcionálásáért, elszigeteléséért. Persze ebben sem elsősorban az 1848-as események és az 1867 utáni időszak miatt megromlott horvát–magyar történelmi viszony helyreállítása játszott szerepet, hanem az az elsődleges magyar érdek, hogy Nagy-Szerbia ne jöhessen létre. A kor magyar diplomáciai iratainak ezreit átolvasva sem találtam egyetlen olyan érvet sem, hogy tartoznánk Horvátországnak vagy hálát várnánk a segítségért cserébe. A karddal fenyegetőleg suhintó Jellasics-szobrot ugyan a horvátok észak (Magyarország) felől dél felé fordították, talán szimbolikus okból, talán nem, és Antall Józsefről Zágráb külső parlagán elneveztek egy utcát – ezt kaptuk, és ennyi is volt várható. Bár végiggyalogolva a kies utcát, az emberben felmerül, hogy ez egyáltalán gesztusnak tekinthető-e. A magyar közösséggel ugyan jobban bánik Horvátország a többi szövetséges szomszédunknál (Szlovéniát kivéve), de a kölcsönösség alapján, hiszen sok horvát él Magyarországon, úgyhogy ezt inkább ne vegyük ide. Magyarország Horvátország NATO- és EU-csatlakozása során is előzékeny szomszéd volt, támogató, sőt komoly kérdésekben segítő.
Mindehhez képest a magyar–horvát viszony ma nem jó, mert az érdekek, az INA-ügy, az Adria-vezeték használatának díja és a jó szerb–magyar viszony érdeket sért egyik vagy másik oldalon. Igen, a hála és a barátság addig tart, amíg azt vélt vagy valós érdek táplálja, és erre a legjobb példa a horvát–magyar viszony.
Azok tehát, akik azt gondolják, hogy például a magyar–ukrán viszony „örökre” vagy akár csak évtizedekre megromlott, nem értenek semmit. Lengyelországnál nem volt nagyobb barátja Ukrajnának, talán a baltiak kivételével egy ország sem tett többet Kijevért. De amint egy fontos érdekben összeütközés támadt, gyorsan lehűlt a barátság. Észtország, Litvánia vagy Lettország sem jóindulatból, erkölcsi alapon ad annyit. Hanem ahogy egy magas rangú balti tisztviselő teljesen nyíltan elmondta nekem 2015-ben: – Amíg Ukrajnában tart a háború, addig nem kell félnünk. Arra is utalt, hogy minél tovább tart a háború, nekik annál jobb. Ebben vajon mennyi az erkölcs és mennyi az érdek?
A magyar közvélemény egy jelentős részének ideje lenne felébrednie.
Egyrészt klubtagságaink fontosak, jó huszonöt éve a NATO-ban és húsz éve az EU-ban lenni, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia is sokkal jobb keret volt annál, mint ami utána jött. Jó dolog jóban lenni a szomszédainkkal. De a legfontosabb mindig az önerő, mert ha valamit bebizonyít Ukrajna tragikus sorsa, az az, hogy a jövő Európájában is elsősorban önmagában bízhat egy nemzet, mert semmilyen támogatás, ígéret nem tart örökké.
