Korunk a sztereotípiák, a törzsi hitek, a pár másodperces videók és a rövid megmondások világa. Sokan és sokszor így intézik el nyugaton Szaúd-Arábiát is, saját mércével mérve, empátia nélkül, sommásan. Pedig ha van ország, ami sokat fejlődött pozitív irányba alig néhány év alatt, az épp az Arab-félszigetet uraló hatalmas sivatagi királyság. Ezt az utca embere mondja, és azok a nyugatiak, akikkel szűk két hét alatt véletlenszerűen összehozott a sors. Egy, az országot jól ismerő brit hölgy szerint két év alatt többet változott az ország a jó irányba, mint előtte évtizedek alatt. Ezt hallani mindenhol, mindenkitől. A kritika legfeljebb annyi, hogy indulhatott volna előbb a nyitás. Ez nem jelenti azt, hogy Szaúd-Arábia demokrácia lenne, de kérdés, hogy mi az igazságos mérce? Ha józanul akarunk ítélkezni, akkor a haladás iránya és sebessége lehet csak a mérce, hiszen nem ismerjük e hatalmas ország belső viszonyait, a reformok előtt álló falakat, a legyőzendő nehézségeket.
A nyitás a külvilág felé 2017-ben kezdődött, részeként annak, hogy Mohammed bin Szalmán asz-Szaúd koronaherceg elindította az ország felkészítését az olajkorszak utáni időkre. Mert annak a kornak, amiben az olaj volt a legfontosabb nyersanyag, lassan vége lesz. Ez nem jelenti azt, hogy az olajnak ne lenne értéke 2050-ben, de szinte bizonyos, hogy nem lesz olyan kikerülhetetlen, mint ma. Ez pedig árcsökkenést jelent, akár nagyon komoly árcsökkenést, ami az olajalapú gazdaságokat súlyosan fogja érinteni. Szaúd-Arábia persze jobb helyzetben van a többi kitermelőnél, hiszen nagyon alacsony az olaj felszínre hozásának költsége, de a felkészülést a társadalom és a gazdaság átalakítására el kellett kezdeni.
Szaúd-Arábia változását jelzik az építkezések és a nők új helyzete
Hogy miben nyilvánult ez meg az egyszerű emberek számára? Például abban, hogy a nők végre vezethetnek autót, tömegesen munkába állhatnak, és beengedték a nagyon konzervatív, korábban a külső hatásoktól mereven elzárkózó országba a nem muszlim kultúrát. Ma Rijád repülőterén legalább annyi nő dolgozik a belépő utasok ellenőrzésénél, mint férfi. Dolgoznak a frissen megnyílt múzeumokban, a szállodákban, Uber-sofőrként. Ha akarják, nem kell takarniuk az arcukat, sőt a hajukat sem – bár ez utóbbira még nem sok példa van, de lehet találkozni ezzel is. AlUlában nyugati sztárok koncerteznek – a díszlet pedig az Arizonára és Utahra hajazó fenséges sivatag.
Az ország hatalmas léptekkel halad afelé, hogy behozza lemaradását olyan korábban nyitó szomszédaitól, mint az Egyesült Arab Emírségek. Ha valami mindenhol látható Szaúd-Arábiában, Rijádtól AlUláig, Hajbartól Dzsiddáig, az az építkezés. A legtöbb helyen utak, szállodák, nyugati színvonalú látogatóközpontok épülnek, bár a sajtóban a hangsúly a nagy projekteken van. Igen, tény, hogy Dzsiddában egy kilométeres felhőkarcoló épül, hihetetlenek a Neom nevű új város méretei is, de a projektek nagy része nagyon is emberi szintű.
Hajbarban egy ősi oázisvárost mentenek meg, és teszik már most részben lehetővé, hogy a turisták is láthassák. Nyugatiak még nem nagyon állnak a pénztárnál várakozó sorban, de a helyiek és az iszlám világból érkező látogatók már megrohanták a települést. A csoda már ebben a korai állapotban kibontakozik, a pálmák alatt futó, tiszta vízű csatornák, a sárga, a zöld és az ég kékjének keveredése önmagában is lenyűgöző, de nemsokára maga a dombokra épült romváros is megnyílik.
Dzsiddában gőzerővel mentik az óváros épületeit, melyek rá is szorulnak a mentésre – egy-két évtizednél többet a többségük már aligha bírt volna ki. A hely hangulata megragadó, a különleges építészet, az utcán sütött, nem mindennapi ételek illata nagyon más attól, amit Európában megszoktunk. Az emberek – még túlnyomóan csak a helyiek – este hét után elárasztják a nappal kihalt utcákat. A szaúdi élet ilyenkor kezdődik igazán, a lampionok fényénél. Sehol sem érezni, hogy közel Jemen, közel a vörös-tengeri háború, pedig még két év sem telt el azóta, hogy magát Dzsiddát is jelentős támadás érte a húszik részéről. Terrortámadások pedig történtek 2020-ban és 2023-ban is. Az emberek egy része beszélget, mások csocsóznak, míg a leterített szőnyegen sokan a szabad ég alatt imádkoznak. Mindez szó szerint méterekre egymástól, és az imádkozók sem látszanak megsértődni azon, ha a csocsózók hangosan ünnepelnek egy gólt. Ez tolerancia, ha nem is nyugati típusú – és nem is lesz soha az. Mély és nagyon erős ez a kultúra, és végtelenül más, mint a miénk.
Fő nyertesek
Egy dolog biztos. A nyitás politikájának fő nyertese a szaúdi átlagember, a szaúdi polgár. Fontos lenne ezt elismerni, és a jelen kiélezett geopolitikai helyzetben többet tenni Rijád barátságáért.
Szaúd-Arábia ugyanis negyven évvel ezelőtt sokat tett a Nyugat győzelméért a hidegháborúban. Amikor Ahmed Zaki Jamani sejk, az olajügyi miniszter 1985. szeptember 16-án bejelentette a korábbi kitermelési és árpolitika változását, vélhetően kevesen sejtették, hogy ez világtörténelmi jelentőségű lesz. A szaúdiak megduplázták az olajkitermelést, és az olaj ára a nyolcvan-kilencven dolláros szintről a negyven-ötven, sőt a kilencvenes évek egy időszakában a húsz-harminc dolláros szintre szakadt. Ez nagyobbat ütött a Szovjetunió gazdasági stabilitásán, mint Csernobil vagy az afganisztáni háború – mégsem beszélünk róla. Az akkori árakon éves szinten több tíz milliárd dolláros árveszteség miatt az életszínvonal meredeken csökkenni kezdett, és a lefelé tartó spirálból az ország Gorbacsov reformjai ellenére sem jött ki.
Ma ez a Szaúd-Arábia mintha nyitottabb lenne Kínára és Oroszországra, mint az Egyesült Államokra és Európára. Vajon miért… Talán el kellene ezen gondolkozni. Van ebben nyugati hiba?
Szaúd-Arábia geopolitikai kulcsország. Nem csak az olajárak, a vörös-tengeri háború vagy a Perzsa-öböl stabilitása miatt, hanem azért is, mert az arab-, sőt az 1,8 milliárd főt számláló muszlim világ egyik legfontosabb vezetője. Szemmagasságban kell beszélni Rijáddal, több empátiára és kevesebb ítélkezésre van szükség. Talán ez a megoldás, itt is, máshol is.
Borítókép: Mindennapok Rijád üzleti negyedében (Fotó: Getty Images)
