Nagyapám zseni volt, akit a hite miatt elnyomott a kommunista rendszer

Zenészcsaládba születve Nyári Bernadett harmincévesen már kilencven országban járt és koncertezett. Jelenleg is háromlaki életet él, de egyik legfontosabb élményének azt tarja, amikor nagyapja álmát megvalósítva léphetett fel a New York-i Carnegie Hallban, és játszhatta a családi örökségül kapott dalokat.

Nyári Bernadett kilencven országban hegedült. Forrás: családi archívum

– Menjünk vissza időben. Miért Grazban tanult és hogyan kezdődött szólista karrierje?

– Nem akartam Grazba kerülni, viszont a korai időpont miatt gondoltam, legalább gyakorlom az anyagot Zeneakadémiára. Grazban viszont a világ egyik legnagyobb klasszikus hegedűszólistája, a román Silvia Marcovici vett fel. A klasszikus zenében hegedűsként szólistának lenni szinte lehetetlen, egy kezemen meg tudom számolni, hányan voltak az elmúlt száz évben, így el sem mentem a budapesti felvételire. Régóta tudom, hogy nemcsak a klasszikus zene érdekel. 14-15 éves lehettem, amikor először hallottam Vanessa-Mae-t, és eldöntöttem, szeretném, ha engem is elismernének. Klasszikus zenét azonban csak szűk réteg hallgat, és ha csak a modernt játszik az ember, akkor a klasszikus zenészek nem becsülik. Ezért szeretném a kettőt jól ötvözni. David Garrett lehet jó példa, aki a világ egyik legnagyobb szólistájának tanítványaként állt helyt a klasszikusok között, de modern zenét játszik. Graz életem egyik legnehezebb időszaka volt, Silvia Marcovici rendkívül szigorú, az első évben semmit sem tudtam nála végigjátszani. Volt olyan darab, hogy a vizsgáig sem jutottunk a végéig, és csak ott hallotta az egészet. Utána már kevésbé volt kemény, de az első évben nagyon sokat sírtam, volt, hogy óra után ki sem akartam nyitni a hegedűtokot. Grazban elkezdtem alkalomszerűen szimfonikus zenekarban játszani, de továbbra is szólista szerettem volna lenni. Korábban, még 15 évesen Edvin Marton egyik háttérhegedűse voltam, 17 éves koromtól pedig Mága Zoltánnal léptem fel. Húszévesen kaptam szólistaként lehetőséget, így az egyetemet nem fejeztem be, nem vagyok hegedűművész, csak hegedűvirtuóz.

– Vallja, hogy a hegedűn minden stílus eljátszható. Hogy sikerült ezt megmutatni a következő generációnak?

– A laikusok azt hiszik, a hegedű klasszikus hangszer, pedig ez nem feltétlenül igaz. Miután Amerikába költöztem, egy általános iskolában tanító ismerősöm meghívott a karriernapra. Akkoriban a gyerekeknek a gitár, esetleg a zongora tetszett, a hegedű kevésbé. Én viszont elmondtam nekik, hogy a hegedű az útlevelem, ami kilencven országba vitt el. A klasszikus zene adja a technikát, de azzal bármit el lehet játszani. A gyerekektől megkérdeztem a kedvenc zenéjüket, és tátva maradt a szájuk, amikor eljátszottam nekik. Utána felhívott az igazgató, hogy szeretnék-e tanítani, mert az összes gyerek hegedülni akar. Korábban nem voltam tanáralkat, de a kisfiam születése óta közelebb érzem magamhoz a gyerekeket. Azóta tartok órákat. Eleinte féltem, mit tudok átadni négy-tízéveseknek úgy, hogy a szülők is lássák a fejlődést, de mára az otthon nem gyakorló gyerekek is boldogan jönnek hozzám.

– Nagy változás ez a Carnegie Hallhoz képest.

– Komoly műsor után zuhan az előadóművész adrenalinszintje és nehéz folytatni. A koncertet követően én is csak pihentem. Pár héttel később egyetemistáknak tartottam motivációs előadást, ahonnan rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és azóta az lett a legfontosabb, hogy erőt adjak másoknak, nem pedig, hol lépek fel legközelebb. Egy professzor mesélte az előadás után, hogy az üzleti tanulmányokat folytató csoportja nem értette, miért kell részt venniük, de öt perc után rájöttek: ha megtalálják saját hangszerüket, azaz szenvedélyüket, akkor soha nem kell dolgozniuk. Pedig nemcsak a munkám könnyű részéről meséltem, hanem a nehézségekről is, például amikor nem kaptam meg az amerikai művészvízumot, pedig két évig készültem rá és hatszáz oldalnyi anyagot adtam be. Az elutasítás indoka az volt, hogy nincs Grammy-díjam. Utólag rájöttem, mivel a családi örökséget szerettem volna Amerikában bemutatni, az én utam az volt, hogy ott legyen családom. Férjhez mentem a horvát származású páromhoz, aki már húsz éve él az Államokban. Az előadás után látva, milyen sok diáknak segítettem, arra gondoltam: a koncertjeim se csak egy zenei előadásról szóljanak, hanem az életpályáról, ami erőt és hitet ad, hogy bármi elérhető. Ez az üzenet Amerikában nagyon fontos.

– Készül az új lemeze. Mennyire kell a zenéjét a helyi közönségre szabnia?

– Remélem, az idén kész lesz az album. Eddig csak egy saját számom volt, a Redemption, most viszont egy egész korongon hallhatók a sajátos stílusban íródott szerzeményeim. Keveredik bennük az elektronikus tánczene, a pop-, a Disney-szerű filmzene és a klasszikus zene. Lindsey Sterlingen kívül nem ismerek más komoly szólista hegedűst, aki saját zenével lépne fel. A háttérmunkák Budapesten zajlanak Csicsák Norbert producerrel, a videoklip Horvátországban forog. Minden nyarat Horvátországban és Magyarországon töltünk, az év többi részét Floridában, ami szintén otthonom lett a kisfiam születése óta. Mindhárom helyen szívesen zenélek is, a nem saját dalokat pedig a helyszínre szabom. A lemezzel olyan műveket próbálok alkotni, amit a világ minden részén, minden 25 és 105 év közötti élvezhet. Ez a sokszínűség már csak azért is fontos, mivel a kisfiamnak három otthona és állampolgársága van, és nagyon szeretném, ha mindhárom országot a sajátjának vallaná.