– Nagyapja, Suha B. József zeneszerző és cigányprímás 1974-ben hunyt el, személyesen nem ismerte, mégis nagy hatással volt a munkásságára. Az ő amerikai álma miért nem teljesült?
– A családomban mindenki zenész, tőlem sem kérdezték meg, szeretnék-e játszani, csak azt, hogy melyik hangszeren. A hegedűt választottam. Öt-hat évesen nem sokat tudtam nagyapámról, később viszont az idén 105 éves nagymamám folyamatosan mesélt róla, milyen kiváló zenész volt, egy zseni, akit a hite miatt elnyomott a kommunista rendszer, és ezért nem teljesülhetett az amerikai karrierről szóló álma. Olyan, mintha ismertem volna. Régen eldöntöttem, hogy ha kijutok az Egyesült Államokba, az ő szerzeményeit fogom játszani. Nagypapa bejárta a világot, de a legnagyobb vágya mindig is Amerika volt. Amikor összeállt a turné, a szakszervezetben kellett felvennie az útlevelét. Ott nem köszöntötte az elvtársat, mélyen hívő emberként azt mondta: egy urat ismer, aki odafent van. Válaszul elvették az útlevelét, törölték az összes külföldi turnéját és az rádiófelvételét. Onnantól kezdve csak kis kocsmákban és sörözőkben játszhatott, így szinte semmi nem maradt fent utána. Egyetlen magnókazettám van tőle, amit Svájcban titokban rögzítettek, a hegedűt alig hallani a lassan hatvanéves felvételen. Szeretném híressé tenni, de a Carnegie Hall-beli zenei világpremier is nagy célkitűzés volt. Ezért költöztem Amerikába. Nagymamám minden koncert után megkérdezte: „Lányom, milyen volt?” Amikor azt válaszoltam neki, hogy jól sikerült, állva tapsoltak, az volt a reakciója: „Még jó, hogy jó volt! Nagyapád ott volt veled.” Ezért akartam a koncertet még az ő életében megvalósítani. Nagypapa után mindössze az a 10-12 szám maradt fent, amelyeket korábban kaptam a 2020-ban váratlanul elhunyt nagybátyámtól.
– Hogyan sikerült bejutni a Carnegie Hallba? Milyen volt a felkészülés?
– Gyakran kérdezték korábban, hogy kilencven ország után hol szeretnék még fellépni, mindig azt válaszoltam: a Carnegie Hallban. Egy nap viszont elgondolkodtam, hogy valójában semmit nem teszek ezért. Írtam egy levelet, amire számos kérdéssel válaszoltak, majd 2022 december végén jelezték, hogy hamarosan lesz szabad időpont, mire azt gondoltam, bizonyára pár év múlva. Közben szilveszterkor megszületett a kisfiam. Két hét múlva egy októberi dátumról kaptam e-mailt. Kétségbeestem, hogy még soha nem játszott számokat szeretnék előadni, és nagyapám zenéje nem könnyű, de segítség nélkül hogyan tudnám a baba mellett megtanulni. Végül elfogadtam az időpontot, de nagyon nehéz volt, főként az állandó bűntudat miatt, hogy a kisfiammal legyek vagy gyakoroljak. A koncert végén férjemnek mondtam először köszönetet, aki folyamatosan hegedülni küldött, majd a felkészítő tanáromnak, Nyári Tamásnak.
– Menjünk vissza időben. Miért Grazban tanult és hogyan kezdődött szólista karrierje?
– Nem akartam Grazba kerülni, viszont a korai időpont miatt gondoltam, legalább gyakorlom az anyagot Zeneakadémiára. Grazban viszont a világ egyik legnagyobb klasszikus hegedűszólistája, a román Silvia Marcovici vett fel. A klasszikus zenében hegedűsként szólistának lenni szinte lehetetlen, egy kezemen meg tudom számolni, hányan voltak az elmúlt száz évben, így el sem mentem a budapesti felvételire. Régóta tudom, hogy nemcsak a klasszikus zene érdekel. 14-15 éves lehettem, amikor először hallottam Vanessa-Mae-t, és eldöntöttem, szeretném, ha engem is elismernének. Klasszikus zenét azonban csak szűk réteg hallgat, és ha csak a modernt játszik az ember, akkor a klasszikus zenészek nem becsülik. Ezért szeretném a kettőt jól ötvözni. David Garrett lehet jó példa, aki a világ egyik legnagyobb szólistájának tanítványaként állt helyt a klasszikusok között, de modern zenét játszik. Graz életem egyik legnehezebb időszaka volt, Silvia Marcovici rendkívül szigorú, az első évben semmit sem tudtam nála végigjátszani. Volt olyan darab, hogy a vizsgáig sem jutottunk a végéig, és csak ott hallotta az egészet. Utána már kevésbé volt kemény, de az első évben nagyon sokat sírtam, volt, hogy óra után ki sem akartam nyitni a hegedűtokot. Grazban elkezdtem alkalomszerűen szimfonikus zenekarban játszani, de továbbra is szólista szerettem volna lenni. Korábban, még 15 évesen Edvin Marton egyik háttérhegedűse voltam, 17 éves koromtól pedig Mága Zoltánnal léptem fel. Húszévesen kaptam szólistaként lehetőséget, így az egyetemet nem fejeztem be, nem vagyok hegedűművész, csak hegedűvirtuóz.
– Vallja, hogy a hegedűn minden stílus eljátszható. Hogy sikerült ezt megmutatni a következő generációnak?
– A laikusok azt hiszik, a hegedű klasszikus hangszer, pedig ez nem feltétlenül igaz. Miután Amerikába költöztem, egy általános iskolában tanító ismerősöm meghívott a karriernapra. Akkoriban a gyerekeknek a gitár, esetleg a zongora tetszett, a hegedű kevésbé. Én viszont elmondtam nekik, hogy a hegedű az útlevelem, ami kilencven országba vitt el. A klasszikus zene adja a technikát, de azzal bármit el lehet játszani. A gyerekektől megkérdeztem a kedvenc zenéjüket, és tátva maradt a szájuk, amikor eljátszottam nekik. Utána felhívott az igazgató, hogy szeretnék-e tanítani, mert az összes gyerek hegedülni akar. Korábban nem voltam tanáralkat, de a kisfiam születése óta közelebb érzem magamhoz a gyerekeket. Azóta tartok órákat. Eleinte féltem, mit tudok átadni négy-tízéveseknek úgy, hogy a szülők is lássák a fejlődést, de mára az otthon nem gyakorló gyerekek is boldogan jönnek hozzám.
– Nagy változás ez a Carnegie Hallhoz képest.
– Komoly műsor után zuhan az előadóművész adrenalinszintje és nehéz folytatni. A koncertet követően én is csak pihentem. Pár héttel később egyetemistáknak tartottam motivációs előadást, ahonnan rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és azóta az lett a legfontosabb, hogy erőt adjak másoknak, nem pedig, hol lépek fel legközelebb. Egy professzor mesélte az előadás után, hogy az üzleti tanulmányokat folytató csoportja nem értette, miért kell részt venniük, de öt perc után rájöttek: ha megtalálják saját hangszerüket, azaz szenvedélyüket, akkor soha nem kell dolgozniuk. Pedig nemcsak a munkám könnyű részéről meséltem, hanem a nehézségekről is, például amikor nem kaptam meg az amerikai művészvízumot, pedig két évig készültem rá és hatszáz oldalnyi anyagot adtam be. Az elutasítás indoka az volt, hogy nincs Grammy-díjam. Utólag rájöttem, mivel a családi örökséget szerettem volna Amerikában bemutatni, az én utam az volt, hogy ott legyen családom. Férjhez mentem a horvát származású páromhoz, aki már húsz éve él az Államokban. Az előadás után látva, milyen sok diáknak segítettem, arra gondoltam: a koncertjeim se csak egy zenei előadásról szóljanak, hanem az életpályáról, ami erőt és hitet ad, hogy bármi elérhető. Ez az üzenet Amerikában nagyon fontos.
– Készül az új lemeze. Mennyire kell a zenéjét a helyi közönségre szabnia?
– Remélem, az idén kész lesz az album. Eddig csak egy saját számom volt, a Redemption, most viszont egy egész korongon hallhatók a sajátos stílusban íródott szerzeményeim. Keveredik bennük az elektronikus tánczene, a pop-, a Disney-szerű filmzene és a klasszikus zene. Lindsey Sterlingen kívül nem ismerek más komoly szólista hegedűst, aki saját zenével lépne fel. A háttérmunkák Budapesten zajlanak Csicsák Norbert producerrel, a videoklip Horvátországban forog. Minden nyarat Horvátországban és Magyarországon töltünk, az év többi részét Floridában, ami szintén otthonom lett a kisfiam születése óta. Mindhárom helyen szívesen zenélek is, a nem saját dalokat pedig a helyszínre szabom. A lemezzel olyan műveket próbálok alkotni, amit a világ minden részén, minden 25 és 105 év közötti élvezhet. Ez a sokszínűség már csak azért is fontos, mivel a kisfiamnak három otthona és állampolgársága van, és nagyon szeretném, ha mindhárom országot a sajátjának vallaná.
