Antal-Ferencz Ildikó könyvének előszavában így foglalja össze motivációit: „Családunk 2022 nyarán, férjem munkája miatt költözött az Egyesült Államokba. Hamarosan megismerkedtünk New Brunswick viszonylag népes és aktív magyar közösségével, időnként ellátogattunk New York-i magyar eseményekre is. Így szembesültem azzal, hogyan zajlik ma Amerikában a magyar bevándorlók szellemi örökségének őrzése és ápolása a mindennapokban. Mivel szabadúszó újságíróként folyamatosan kerestem a munkalehetőséget, adta magát, hogy a személyesen megismert amerikai magyarokról […] írjak, bemutatva az észak-amerikai […] magyar diaszpóra sorsának alakulását és várható jövőjét.”
Az őszinte vallomás csak a szerző indíttatásáról ad képet, az elkészült kötettel kapcsolatban azonban kissé félrevezető. Mert miközben azt hisszük, hogy emigránsok sokszor ismétlődő, sok hasonlóságot kínáló életútjairól lesz szó, a valóságban egy megmaradásáért küzdő, identitását őrizni akaró közösség körvonalai rajzolódnak ki előttünk.
A 36+1 életútinterjú során olyan emberek szólalnak meg, akik így vagy úgy komolyan tesznek azért, hogy a hazájuktól, hagyományaiktól messzire sodródott magyarok megőrizhessék magyarságukat.
Két-három szöveg átböngészése után kicsit olyan érzése lesz az olvasónak, mintha mindenki szívén viselné a magyar ügyet, és mindenki azon dolgozna, hogy a közösség együtt maradjon, önazonos maradhasson. Különösen akkor jelenik meg ez a furcsa aktivitásélmény, ha nem sorban haladunk a szövegekkel, hanem itt is, ott is beleolvasunk a kötetbe. Papok és lelkészek, magyar cserkészcsapatok, hétvégi iskolák és iskolatáborok, klubok, hagyományőrző és néptánccsoportok vezetői, szervezői, képviselői mesélnek életükről, munkájukról, arról a küldetésről, amit felfedeztek az Egyesült Államokban.
„Aki meg szeretné érteni az amerikai magyarságot, ezt a könyvet olvassa el: szakértőknek és amatőröknek egyaránt érdekfeszítő. Életutak, áldozatok, szolgálat. Az amerikai magyarság hitéletének és közösségi életének kimagasló személyiségei szólalnak meg, legtöbbjük tíz, húsz, akár harminc, negyven, ötven év vezetői tapasztalattal, mégis optimisták, rugalmasok, reálisak és pozitívak. Közös tényezőjük: másokért dolgoznak, a közösségért tesznek, és saját szabadidejükből rendszeresen áldoznak mások javára. Példát vehetnének tőlük az anyaország politikusai” – írja Antal-Ferencz Ildikó könyvéről Szentkirályi Endre történész, az amerikai Egyesült Magyar Egyletek elnöke.
De vannak a könyvnek más erényei is. A derék emberek derekas helytállásának bemutatásán túl átfogó panorámát kínál az amerikai magyar emigráció különböző fázisairól.
Másképp szólalnak meg, másképp élnek és másképp éreznek magyarságukkal kapcsolatban azok, akik a II. világháború után, a kommunista hatalom elől menekülve érkeztek az Egyesült Államokba, máshol vannak a fókuszpontjai azoknak, akik az 1956-os forradalmat követően voltak kénytelenek ide menekülni, és megint más azok felfogása, akik a 1989–1990-es rendszerváltozás előtt, illetve már a rendszerváltás után próbáltak szerencsét Amerikában.
Sokszor nem is lehet észrevenni a hangsúlyváltásokat, de amikor arról beszélnek az interjúalanyok, miért tartják fontosnak, hogy tegyenek valamit a magyar közösségért, akkor kirajzolódnak ezek az apró eltérések.
A különbségek mögött láthatóvá válik egy nagyon is egységes kép, megfogalmazódik, mit látnak másképp az amerikai magyarok, és milyen erős elszántsággal, mennyi mindent tesznek a különféle magyar közösségek vezetői a fennmaradásért. Antal-Ferencz Ildikó könyve minden személyes pályaíven túl elsősorban egy közösség életéről szól, arról, hogy milyen feltételek megteremtése után, milyen cselekvéseken keresztül, milyen nyelvi, szellemi, hitbéli erők által, és miféle elköteleződések révén tudnak magyarként megmaradni az Amerikába sodródott honfitársaink. Tanulhat a könyvből minden határon túli magyar. De tanulhatunk belőle még mi is, itt, az anyaországban.
