Az európai lakosságnak a kora újkortól ismétlődő, nagy közös tapasztalata a ragályok miatti kényszerrendelkezés. Előbb a pestis, majd a kolera, a tífusz és egyéb járványok terjedésének megakadályozására születtek az emberek érintkezését és a szabad helyváltoztatást korlátozó intézkedések, amelyek gyakran szabályozták a hitélet formáit is. Az igazán súlyos fertőzések idején bezárták a templomokat, megtiltották a körmeneteket, szünetelt a szentségek kiszolgáltatása.
De megesett az is, hogy a magukat felvilágosultnak tartó politikusok és uralkodók már évszázadokkal ezelőtt a vallásgyakorlást akarták ellehetetleníteni a közegészségügyre hivatkozó korlátozásokkal. Magyarországon II. József hozott seregnyi olyan rendelkezést, amely a betegségek terjedésének ürügyével korlátozta a hitélet szabad gyakorlását. Ekkor számolták föl a templomi temetkezéseket, szüntették meg a sírokat. De a kalapos király rendelkezett a prédikációk hosszáról, a búcsújárások tiltásáról, az ereklyetiszteletről vagy a templomi gyertyák számáról is. Ugyanakkor a lelkipásztori kézikönyvek sok száz éven keresztül minden állami tiltás nélkül is tájékoztatták a lelkészeket a veszélyekről, sőt bizonyos orvosi lehetőségekről. Pakróczy János váli káplán Múnkás lelki pásztor a betegek, haldoklók és rabok mellett című könyvében nemcsak egy szülés levezetését – beleértve a császármetszés elvégzését – írja le, hanem észszerű javaslatokat tesz ragadós nyavalyában szenvedő beteg látogatására vagy arra, hogy a fertőzöttet rávegye az orvosság elfogadására. Megállapítja, hogy sokan vakmerően bíznak Isten jóságában, és inkább fordulnak bűbájos vén banyák „természetrontó szereihez”, mint tudós orvosokhoz. Praktikus tanácsai között szerepel a beteg szobájában az ecetpárologtatás a levegő megtisztítása érdekében, a gyakori szellőztetés, a távolságtartás, hogy a nyavalyás lehelete a lelkipásztort ne érhesse.
Mise Mátraverebély-Szentkúton március 15-én. Ma már csak otthonról
Fotó: MTI–Komka Péter
A közegészségügy javulásával és az orvostudomány fejlődésével a kontinensen egyre ritkábbá váltak a nagy járványok, így a lakosság elszokott a karanténtól, vagy hogy korlátozásokat vezetnek be az istentiszteleti helyeken. Olaszországban már februárban rendkívüli intézkedéseket hoztak: Lombardiában és Venetóban a templomok szinte mind bezártak. Nagyböjt kezdetén a legtöbb helyen harangzúgás helyettesítette a hívek hamvazkodását. A szenteltvíztartókat már a járvány elején kiürítették, megszűnt a nyelvre áldozás, a szentség kiszolgáltatói kézfertőtlenítőt használnak; kiengesztelődéskor nincs békejobb. Rómában a katakombákat is bezárták abból a megfontolásból, hogy a nedves környezetben hosszabb ideig fertőzhetnek a kórokozók.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia március 5-én hasonló intézkedéseket hozott. A rendelet utáni első vasárnapi misén számos esetben még nem sok jele volt a templomlátogató hívek viselkedése megváltozásának. A kézfogás például el-elmaradt, a miatyánkot viszont sok helyen kézen fogva imádkozták. A szenteltvíztartókat mindenütt kiürítették, és ez a rendelkezés talán csakugyan hatékonyan csökkentheti a fertőzésveszélyt. Nem okvetlenül a szenteltvizes keresztvetés miatt, hanem mert a szentelményt olykor nem rendeltetésszerűen használják a hívek. A víz tisztító erejébe vetett hit hosszú hagyománya miatt a mai napig előfordul egyes híveknél, hogy szájukhoz érintik a szenteltvizet, mások olykor egyenesen beleisznak a szenteltvíztartóba. Ennek a gyakorlatnak a megfékezésére a sekrestyések néha alaposan megsózzák a szentelményt.
A katolikus liturgiában ezeken kívül csupán a nagypénteki kereszthódolat okozhatna komolyabb fertőzésveszélyt. Ám a jelek szerint erre kevés az esély. Nagyböjt negyedik vasárnapjától Magyarországon szünetel a nyilvános liturgia. A püspöki kar körlevele szerint: „A híveket pedig arra bátorítjuk, hogy otthonról kapcsolódjanak be a szent cselekménybe, ezzel is kifejezve, hogy minden szentmisében az egész Egyház egyesül Krisztus áldozatával.”
Ezt a lépést valamennyi történelmi egyház meghozta.
A körlevél szerint a járvány időszaka rámutat törékenységünkre, és arra, hogy a saját és mások életére is vigyáznunk kell. A püspöki kar így fogalmaz: „Imáinkkal és példánkkal erősítsük a bizalmat Istenben és egymásban. Gyakoroljuk a nagylelkűség erényét, és ebben a helyzetben különösen is figyeljünk egymásra, főleg beteg és idős embertársainkra. Idős pap testvéreinket tisztelettel kérjük, hogy ebben a helyzetben különösen vigyázzanak egészségükre.”
