Bezsákolva

A zöld gondolat jegyében ambiciózus célokat tűzött ki maga elé a fejlett világ, benne Magyarország is. Betiltanak egyszer használatos műanyagokat, növelik az újrahasznosítás mértékét. Mindez papíron remekül néz ki, a valóság azonban bonyolultabb. Lehet-e nyertese az üzleti érdek kontra gyermekeink jövője csatának?

Munkában a Zöld Híd Kft. kerepesi központi telephelyén. A lakosság a teljes szemétmennyiségnek csupán a hét százalékát gyűjti szelektíven Fotó: Kurucz Árpád

Követjük Hajnal Zsolt kezét és szavát, de még így is nehéz megérteni, hogy is működik az égig érő futószalagrendszer, amelyik tudja magától, mit merre kell lepottyantani. Ahogy azt szaknyelven mondják, válogatja a pozitív és negatív haszonanyagot. Hajnal Zsolt szájából ez úgy hangzik, hogy van az a hulladék, amelynek az elszállításáért fizetnek, és van, amiért nekik kell fizetniük. Kerepesen vagyunk, Ökörtelek-völgyben, a Zöld Híd Kft. központi telephelyén, az ügyvezető igazgató mellett kísérőnk Kistarcsa polgármestere, Juhász István is, aki tavaly november óta elnöke a 113 Pest és Nógrád megyei település alkotta hulladékgazdálkodási társulásnak, mely 324 ezer ember közszolgáltatója.

A kép szinte idilli, már amennyiben egy szeméttelep az lehet. Sajátos szépségeitől, így az esőben gőzölgő hatalmas komposzthegy vagy a már szétválogatott papír-, karton- és műanyagbálák látványától fotós kollégánk alig tud elszakadni. Juhász István azért mosolyog, mert végre nem a Zöld Híd 2018-as bedőléséről és a körülötte lezajlott politikai csatározásokról kérdezzük – ami egyértelműen jelzi, hogy a szemétügy nem csak szakmai kérdés. De Hajnal Zsolttal együtt azért azt elmondják, hogy szinte minden tevékenységet újra fel kellett építeniük, a lomtalanítástól a házhoz menő szelektív gyűjtésen át a korábban megszüntetett zöldhulladék-begyűjtésig. Ez utóbbi hozadéka a gőzölgő komposzthegy.

Munkában a Zöld Híd Kft. kerepesi központi telephelyén. A lakosság a teljes szemétmennyiségnek csupán a hét százalékát gyűjti szelektíven
Fotó: Kurucz Árpád

A zöld gondolat lázában égő világ, néhány elkötelezett környezetvédőt leszámítva, ma még nem azon gondolkodik, hogyan lehetne kevesebb a szemete, hanem, hogy a folyamatosan és egyre nagyobb mértékben növekvő mennyiséget hogyan tudná újra felhasználni. Már ez is haladás, vagy inkább a fogyasztásáról lemondani képtelen nyugati ember önfelmentő lépése. És vajon a koronavírussokk okozta kijózanodás, a talán hónapokra elhúzódó válság szolgál-e majd hosszú távú tanulságokkal?

Majd a fiatalok, bizakodik Juhász István, ők már sokkal tudatosabban állnak a környezetvédelem kérdéséhez. Hajnal Zsolt arról beszél, hogy nő a házhoz menő szelekcióból és a zöld hulladékból beérkező anyag mennyisége, de még így sem szép a kép: az összes szemét 60 százaléka a lerakóba kerül, a 13 százaléknyi zöld hulladék maradéktalanul hasznosul, de az egésznek csupán a hét százaléka az, amit a lakosság szelektíven gyűjt. De ennek is csak a fele használható, másik fele menthetetlenül szennyezett, így megy a föld alá. Az évente emelkedő deponálási díjjal az állam arra akarja kényszeríteni a szolgáltatókat, hogy egyre kevesebb anyag kerüljön lerakókba. Hajnal Zsolt azt mondja, évente 3-5 százalékkal nő az általuk begyűjtött háztartási szemét mennyisége, a kezelésre vonatkozó uniós előírások viszont egyre szigorúbbak. A vegyes hulladék 25 százalékát a cementgyárak vagy a távhőszolgáltatók égetik el, ami idén még beleszámít a hasznosításba, jövőre várhatóan már nem.

A kormány 2011-ben azért államosította a hulladékgazdálkodást, hogy kiszorítsa a szemét­piaci szereplők közül azokat, akik csak a haszon miatt szálltak be az üzletbe. A szemét ugyanis valóban nagy üzlet, ha kimazsolázzák belőle az értékes részeket, a veszteséges részt pedig eltüntetik: szabálytalan lerakókba dobják, vagy egy tengeri hajó rakományaként elúsztatják a világ távoli tájaira. A világ távoli tájainak azonban mostanra elegük lett a fejlett Nyugat szemetéből, és bezárta kapuit e szállítmányok elől. Tehát már mindenkinek otthon kellene vele kezdeni valamit.

A lakossági hulladékkal gazdálkodó állami cég komoly zökkenőkkel indult, 2016 közepén vette fel a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő (NHKV) Zrt. nevet, amit a köznyelv csak Kukaholdingként emleget.

Most viszont, hogy a szemétbiznisz mérlege egy helyen készül, feltehető a kérdés: valóban jó üzlet-e a szemét? Az NHKV Zrt. válasza félreérthetetlen: ha jó üzleten azt értjük, hogy nyereséget termel-e, akkor egyértelműen nem. Ahogy nem jó üzlet a hulladékkezelő cégeknek az újrahasznosítás sem. A gyűjtés-szállítás-válogatás költségei ugyanis meghaladják a szétválogatott anyagok értékesítéséből származó bevételt. A szelektív gyűjtésnek tehát egyelőre csak a társadalmi haszna sokkal magasabb, mint a vegyesnek, és a költsége a komplexebb kezelési folyamatok miatt. Az újrahasznosítható anyagok, így az üveg, a műanyag palack vagy a fémdoboz világpiaci ára 2018 óta folyamatosan és nagymértékben csökken. Néhány éve még húsz forintot adtak a papír kilójáért, most hármat, egészíti ki a képet Hajnal Zsolt.

Fotó: Kurucz Árpád

Cukornádból étkészlet

Az újrahasznosítás sem csodaszer, mivel komoly korlátai vannak. A papír alapját képező cellulózt hét alkalommal lehet újrahasználni, azután az egyre rövidülő cellulózmolekulák a szennyvízzel elfolynak. Juhász polgármester elmondja, hogy bukott meg a hivatalban a szép környezetvédelmi gondolatuk: az újrahasznosított papír elakadt a nyomtatóban, vissza kellett küldeniük. A műanyag esetében a lehetőség korlátlan, mégsem lehet a hulladék egészét újrahasznosítani, mert a jelenlegi technológiákkal csak a 20-25 százalékát tudják a gyártásba beépíteni.

Hasonló a helyzet a fóliáknál és a visszagyűjtött üvegnél is. Az újrahasznosított üveghez friss szilíciumot is kell adni homok formájában. Egyedül a fémek hasznosíthatók teljesen, mivel a kohóban elég az összes szennyeződés. Jó hír viszont, hogy az újrahasznosítható hulladéknak szinte az egészét fel tudják itthon is dolgozni. Néhány éve még nyoma sem volt az erre szakosodott cégeknek. Ma már csak azt viszik ki, amiért ott többet adnak.

A magyar lakosság évente hárommillió tonna szemetet termel, ebből félmillió tonna a szelektív gyűjtés hozadéka. Ha ehhez hozzáadjuk a hulladékból előállított tüzelőanyag további 2-300 ezer tonnáját és a vegyes hulladékból elégetett 380 ezer tonnát, akkor körülbelül 1080-1180 ezer tonna hasznosul.

A hullámok leggyakrabban műanyag palackokat, fültisztító pálcikákat, cigarettacsikkeket sodornak a tengerpartokra. Az Európai Parlament képviselői tavaly márciusban óriási többséggel fogadták el az egyszer használatos műanyagok betiltásáról szóló indítványt, amely a beterjesztő szerint a tengerekben lebegő, az élővilágot súlyosan károsító hulladéktípusok mintegy hetven százalékát lefedi. Az indítvány arról is rendelkezett, hogy a tagállamoknak 2029-ig a műanyag palackok 90 százalékát össze kell gyűjteniük, és a műanyag palackoknak 2025-re legalább 25 százalékban, 2030-ra pedig legalább harminc százalékban újrahasznosított műanyagot kell tartalmazniuk.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) felmérése szerint az Európai Unióban jelenleg a műanyag szemét harminc százalékát hasznosítják újra, az Egyesült Államokban pedig mindössze a tíz százalékát. A hulladék negyedét elégetik. A jelenlegi helyzettel számolva a tudományos prognózis szerint 2050-re háromszor annyi műanyagot fogunk használni, mint 2014-ben, és már több műanyag úszik a tengerben, mint hal.

Az Amerikai szépség című filmben egy különc tinédzser a barátnőjének mutatta meg a felvételt, amelyen egy fehér bevásárlószatyor táncol a levegőben. A világ sokat változott azóta: 2020-ban már nyílt háború folyik az eldobható műanyagok ellen. És a kérdés már úgy hangzik: mivel lehet kiváltani az egyszer használatos műanyagot? Folynak a kutatások, készültek már szívószálak, tálak, tálcák bambuszból, fémből és üvegből is, csakhogy ezek jóval drágábbak. A szívószálak egyik legnagyobb gyártójának vezetője a BBC-ben elismerte, a piacra nehezedő nyomás egyre nagyobb, de az alternatív, gazdaságos megoldások fejlesztése megakadt. Jelenleg minden jel arra mutat, hogy célszerűbb lenne leszokni a szívószálról – számolt be a G7 üzleti magazin.

Fotó: Kurucz Árpád

A környezetbarát megoldások között esélyes a cukornádból készülő étkészlet, amely három hónap alatt lebomlik, de léteznek már ehető tányérok és evőeszközök is. Ezek előállítása azonban drága, és általában 10-15 perc levesben áztatás után elkezdenek mállani. Van bioszemétből, mezőgazdasági hulladékból készülő evőeszköz is, viszont az a gond, hogy elterjedésükhöz a műanyagiparnak jelentős szeletét át kellene állítani az új technológiára.

– A stabilizátorok, lágyítók közellenségnek vannak kikiáltva, mivel nem természetes anyagok, nem bomlanak le maguktól, és nem újrahasznosíthatók. Sokszor a média, illetve a zöldek is elrettentő képet festenek, ezért markáns elvárás, hogy a műanyagipar is adjon választ a szakmát ért kritikára – mondja a Magyar Műanyagipari Szövetség (MMSZ) ügyvezetője. Farkass Gábor úgy véli, a műanyagot csak ott kell alkalmazni, ahol műszaki és gazdasági előnyökkel jár.

A szervezet támogatja a vékony és nagyon vékony műanyag zacskók termékdíjának nagymértékű emelését, de ugyanez vonatkozik az „aprózódó” áruk (tévesen a biolebonthatónak beállított, például zacskók) forgalmazásának mielőbbi betiltására is. És szükségesnek tartják a biológiailag lebontható műanyag szatyrok ösztönzését is. Kulcsfontosságú a műanyag hulladékok – akár a települési szilárd hulladék részeként – szemétlerakóba történő elhelyezésének mielőbbi tiltása is.

A szövetség szerint lényeges a csomagolóanyagok termékdíjának nagymértékű visszaforgatása is.

Hogyan történik majd az átalakulás, milyen alternatívával lehet kivezetni a piacról ezeket a termékeket? Milliárdokról van szó, hiszen a műanyagok térnyerésével soha nem látott műszaki, termelési, anyag- és energiahatékonysági fej­lődés következett be az élet valamennyi területén – hangsúlyozza Farkass, aki szerint időre van szükség az újrahasznosított műanyagok meghonosításához is.

Vissza a feladónak

A magyarországi csomagolószer-felhasználás évente 630 milliárd forintos üzlet, ennek negyven-negyven százalékát a műanyag és a papír, a többit a fém, az üveg és a fa adja. A csomagolóanyag-felhasználás költsége világszerte évente ezermilliárd dollárra rúg – összegezi a döbbenetes adatokat Nagy Miklós, a Csomagolási és Anyagmozgatási Országos Szövetség főtitkára. A legnagyobb igénylő az élelmiszeripar. Itthon a teljes felhasználás 100 kilogramm, ugyanez az unióban 170 kg/fő/év. A műanyag csomagolóanyagok általános kivezetéséről nálunk nincs szó, erre európai uniós tagországként nem is lenne lehetőségünk.

Fotó: Kurucz Árpád

Az ár, illetve a mennyiség optimalizálására mind a gyártók, mind a felhasználó cégek folyamatosan keresik a megoldásokat. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az anyag- és költséghatékony műanyag csomagolásnak vagy nincs, vagy csak magasabb környezetterhelést okozó kiváltó technológiája, illetve alternatívája van, mondja a főtitkár, aki szerint fontos lenne, hogy a műanyagellenesség ne okozzon nagyobb bajt, mint amit az össze nem gyűjtött hulladékok. A csomagolás elmaradása, vagy akár csak védelmi funkciójának csökkentése a termékveszteség révén sokkal nagyobb kárt, környezetterhelést jelent, mint maga az árut óvó ideiglenes védőburkolat.

– A hús csomagolásánál a jól záródó vákuum és/vagy védőgázas műanyagalapú csomagolás az egyszerű bolti zacskós megoldáshoz képest jelentősen magasabb eltarthatósági időt ad. Például a friss vörös terméknél a minőségmegőrzési idő két-háromról hat-tíz napra nő, friss kolbásznál a négy-öt napos szavatosság 15-16-ra emelkedik, illetve főtt hús esetében egy napról akár 30-45-re is ugorhat. A kenyér műanyag tasakos csomagolásánál a teljes környezetterhelés 94-96 százaléka a termék-előállításból ered, s csupán 4-6 százaléka származik a csomagolásból és az ehhez kapcsolódó hulladékkezelésből – sorolja az előnyöket Nagy Miklós. Mint mondja, a hosszabb eltarthatóság épp a csomagolás révén, nem pedig az adalékok segítségével érhető el. Jelentősége pedig az életviteli szokások változásában, a napi bevásárlások ritkulásában rejlik.

Február közepén Nagy-Britanniából érkező illegális szemétszállítmányra csaptak le Romániában. A hulladékot használt háztartási cikkeknek álcázva csempészték Konstanca kikötőjébe, ahol a hatóságok átvizsgálva a tizenhat konténeres rakományt műanyag dobozokat, poharakat, tönkrement háztartási gépeket, törött üvegtágyakat is találtak. Kiderült, hogy a konténerek egy bukaresti cég tulajdonában vannak, az ügyben eljárás indult két román és egy brit állampolgár ellen törvénytelen hulladékexport miatt. A rakományt visszaküldték a feladónak.

Bevett szokásnak tűnik, hogy jóléti államok megpróbálják a szemetüket rásózni kevésbé szerencsés helyzetben lévő országokra, hogy azok kezdjenek vele valamit: válogassák szét, majd lehetőleg hasznosítsák újra. Küldött már vissza szemetet Indonézia Franciaországba és Hongkongba, sőt veszélyes hulladékot is küldtek vissza Romániából Olaszországba. Az unióban az elmúlt években a gazdagabb államok rendre Romániába és Bulgáriába szállították el a szemetüket. Ebben a két országban viszont jelenleg csak a termelődő szemét tíz százalékát hasznosítják újra, a zömét cementgyárakban égetik el. Már az olasz maffia is kiveszi a részét a „hulladékbizniszből”, Romániában pedig a környezetvédelmi minisztert is letartóztatták, amikor fény derült az országban elhelyezett illegális szemétlerakókra.

Fotó: Kurucz Árpád

Betiltás = ökokatasztrófa?

A szelektív hulladékgyűjtés a nyolcvanas években vált virágzó iparággá, Kína ugyanis ekkor kezdte átvenni a nyugati világ szétválogatott hulladékát. Az ázsiai országnak szüksége volt nyersanyagra, a munkaerő pedig – akkor még – fillérekbe került. Az összepréselt fémhulladékot, műanyag palackokat és papírt újra feldolgozták, a globális hulladékipar mohó tápláléklánca pedig önmagát termelte újra. A boltban vásárolt üdítő palackját bedobtuk egy szelektív kukába Budapesten, a hulladékfeldolgozóban összepréselték, majd elküldték Kínába, ahonnan aztán a belőle készült poliészterruhát utaztathatták vissza Európába. 2016-ra a világ összes importált műanyag szemetének majd 70 százalékát Kína nyelte el, több mint tízmillió tonnányit.

A munkaerő azonban ott is drágább lett, ráadásul ők maguk is jelentős mennyiségű szemetet termelnek, és elkezdtek figyelni az egyre drasztikusabb mértékű környezetszennyezés visszaszorítására is. Először csak visszafogták az átvett hulladék mennyiségét, 2018-tól pedig új szabályokat vezettek be az importhulladék átvételére: csak olyan tiszta állapotban vehetik át, amelynek elérése már nem éri meg a hulladékkereskedőknek. A globális hulladékpiac összeomlott, virágzik az illegális hulladékcsempészet, az újrahasznosítás költségei pedig drasztikusan megnőttek.

„Malajzia nem a világ szeméttelepe” – fakadt ki az ország környezetvédelmi minisztere, miután kénytelen volt újabb 110 konténernyi műanyag hulladékot visszaküldeni többek között Magyarországra, azt követően, hogy korábban már 150 konténernyit visszaadott. Most mintegy 3737 tonna műanyag hulladékot küldtek vissza fejlett országokba, egyebek között az Egyesült Államokba, Franciaországba, Japánba, Kanadába, Nagy-Britanniába és Spanyolországba.

Hasonlóan gondolkodhattak a kambodzsai hatóságok, amikor tavaly júliusban egyszer csak megjelent 83 konténernyi műanyag hulladék az egyik kikötőjükben. Az ország jelezte, hogy összesen 1600 tonnányi műanyag hulladékot küld vissza Amerikának és Kanadának. Kína tavaly döntött úgy, hogy nem hajlandó több műanyag szemetet fogadni. Az import nagy része illegálisan zajlik: 2018-ban Indonézia 320,4 millió kilogramm műanyag hulladékot importált, míg ez a szám az ország kereskedelmi minisztériumának adatai szerint 2017-ben csak 128,8 millió volt. A Fülöp-szigetek 2019 májusában hozzávetőleg hetvenkonténernyi szemetet szállított vissza Kanadába, amelyet öt éve egy azóta megszűnt helyi vállalat vitt a szigetországba. Azt állították, hogy a konténerek újrahasznosítható műanyagot tartalmaznak, ám ez nem volt igaz. A hulladékok lerakásának kérdése egyébként minket is érint, 2018-ban Magyarország fogadta be a horvát szennyvíziszaptermés több mint felét.

Illegális szemétlerakat Szekszárd határában. „Korlátlan” lehetőségek?
Fotó: Tolnai Népújság–Mártonfai Dénes

A műanyagipar globális bevétele mára eléri az évi 600 milliárd dollárt. Napjainkig cirka 8,5 milliárd tonna műanyag jött le a gyártósorokról: ebből több mint ötmilliárd tonna végezte a természetben. A növekedés persze itt sem lineáris: Richard Thompson ökológus tanulmánya szerint jelen tendenciák mellett a következő hét-nyolc évben körülbelül annyi műanyagot gyártanak majd, mint a múlt század derekától napjainkig összesen, a műanyag hulladék mennyisége a világtengerekben pedig 2025-ig akár a háromszorosára is nőhet. Az összes műanyag betiltása az edinburghi Heriot-Watt Egyetem kutatói szerint egyenesen ökológiai katasztrófához vezetne, az üveg- és fémcsomagolások használata ugyanis megduplázná a károsanyag-kibocsátást. David Bucknall, az egyetem vegyészprofesszora az újrahasznosításban látja az egyetlen esélyt.

Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának jelentése szerint a világon minden évben legalább ötmilliárd műanyag táska kerül forgalomba, ezek évszázadok alatt bomlanak le a földeken és a vizekben. Banglades 2002-ben az elsők között tiltotta be a vékony műanyag zacskókat, miután azok úgy eltömítették az ország szenny­vízelvezetőit és csatornáit, hogy áradásokat okoztak. Az EU-n kívül már számos kormányzat indított csatát az eldobható műanyagok ellen: tavaly nyáron például Panamában fogadtak el erre vonatkozó szabályokat, de Tanzániában és Új-Zélandon is bejelentették az átállást, Costa Rica szintén búcsút vesz a szatyroktól.

Az Oxfordi Egyetem adatai szerint Kína jelenleg a világ legnagyobb műanyagszemét-előállítója évi hatvanmillió tonnával, vagyis több műanyag hulladékot termel évente, mint a sorban következő három ország, az Egyesült Államok, Németország és Brazília együttvéve. Ázsia is behozza a lemaradást: Thaiföld, Jakarta és Bali szigete is betiltja az egyszer használatos műanyagokat. Kínában az idei év végéig az ország összes nagyvárosában betiltják a műanyag zacskókat, 2022-ig pedig az egész országra kiterjesztik a tilalmat.

Érdekes módon a legszélesebb körben az afrikai kontinensen terjedt el a zacskók tiltása, több helyen drasztikus szabályok kíséretében. Ruanda volt az első állam, ahol elhatározták, hogy megszabadulnak tőlük, a kenyai vezetés azonban még tovább ment: minimum ötmillió forintnak megfelelő pénzbüntetéssel sújthatja azt, akit nejlonzacskó-szállításon, -gyártáson vagy -importáláson kapnak rajta az országban. A pénzbírság helyett a bűnösök választhatják az akár négy évig terjedő börtönbüntetést is. A szabályzás azért ilyen szigorú, mert a fekete kontinens országaiban kevés hulladékot hasznosítanak újra. A hatóságok arra buzdítják a gyártókat, hogy ne keseredjenek el a bevételkiesés miatt, inkább készítsenek szatyrokat helyettesítő hordozókat, vagy álljanak át lebomló anyagokra. Mindeközben pedig megjelentek a „zacskókartellek”: Ugandából, Szomáliából és Tanzániából csempészik át a műanyag táskákat Kenyába és Ruandába.

Hová tűnik?

Sokan hiszik, hogy ha lebomlóként reklámoznak egy műanyagot, akkor az megsemmisül, pedig hatalmas eltérések vannak a lebomló, biológiailag lebomló és a komposztálható műanyagok között. A lebomlóként hirdetett zacskó hétköznapi műanyag, amelyet úgy terveztek, hogy bizonyos idő elteltével apró darabokra essen szét. Tehát nem semmisül meg, csupán szabad szemmel nem látható mikroműanyagokra töredezik. Ezek az apró részecskék a vizekben vagy a földeken szétszóródva több száz évig is megmaradnak. A biológiailag lebomló műanyag ezzel szemben valóban lebomlik, ám csak speciális körülmények között.

A zacskó anyagának lebontásához mikroorganizmusokra és gombákra van szükség, de sokszor UV-fény és meleg hőmérséklet is elengedhetetlen ahhoz, hogy tényleg elinduljon a folyamat. Kérdés, hogy felgyorsítható-e a biológiai folyamat. A kom­posztálható műanyag csupán „alfaj”. A legritkábban lehet lebontatni házi körülmények között, inkább ipari eljárásokkal, állandó hőmérsékleten, több nap vagy hét alatt – attól függően, hogy miből van.

Műszál fonalas orsók a Volkswagen wolfsburgi környezetvédelmi kutatóközpontjában. Az újrahasznosítás sem csodaszer
Fotó: REUTERS/Fabian Bimmer

Ezek után nem csoda, hogy hetente öt gramm, azaz egy bankkártyányi műanyagot ehetünk meg – legalábbis erre jutottak a Newcastle Egyetem szakemberei. Azt állítják, a műanyag főként csapvízzel és palackozott italokkal jut a szervezetünkbe, sőt a szinte láthatatlan polimerek megtalálhatók a kagylófélékben, de még a sörben is.

A tudósok az európai vízminták 72,2 százalékában találtak mikroműanyagot. Ennek a szennyezésnek a kutatása még kezdeti stádiumban jár, de az biztos, hogy az elmúlt időszakban egyre több helyen fedeznek fel kárt: az északi-sarki jégben is sokkal több a műanyag, mint hittük, a Földközi-tengerben hatalmas a mennyisége, az olasz tavak is tele vannak, ahogy a Duna és a Tisza is.

Nejlon és klímaszorongás

Ez szemét! – turkálja néhány tinédzser az Adidas cipőket. Néhány márkának, Pradától a Patagoniáig ez dicséret. Amikor az Adidas bejelentette, hogy 2024-től csak újrahasznosított poliésztert fog használni tornacipőihez, a nemzetközi sajtó az egekig magasztalta. A Patagonia már a 90-es évek óta használ PET-palackokat a kabátjai gyártásához, Stella McCartney az idén felhagy a frissen készült nejlonlonszálak, 2025-ben pedig az új poliészter használatával. A H&M évek óta hirdeti fenntartható kollekcióját, és egyre több fast fashion bolt igyekszik fenntarthatóként leírni ruháit.

Kimberley Smith, az amerikai Everlane termelési igazgatója szerint amikor a cég öt évvel ezelőtt elkezdett foglalkozni az újrahasznosított ruhákkal, az anyagkereskedőktől még külön kellett kérni a megfelelő alapanyagokat, most viszont rögtön újrahasznosított anyagokat mutatnak mindenkinek. A klímaszorongás hozott tehát bizonyos pozitív változást a divatban. 2016-ban Emma Watson kizárólag újrahasznosított PET-palackokból készült Calvin Klein ruhában jelent meg a MET gálán, mert „jól akartam kinézni, jól akartam érezni magam, de jót is akartam tenni, mert számomra ez a luxus”.

Az első szintetikus szál a rayon volt, majd az 1930-as években az amerikai DuPont megalkotta a nejlont, egy évtizeddel később a britek pedig a poliésztert. A polimertechnológiának köszönhető erős és könnyű műanyag szálak először drágábbak voltak a selyemnél. A második világháború idején a nejlon alapfelszereltség lett az ejtőernyők és a sátrak alapanyag-szükséglete miatt, a leeső darabok pedig Európa feketepiacain komoly fizetőeszközökké léptek elő. 1955-re már a Life magazin ünnepelte a műanyag szálak eldobható kultúráját, amely mára szitokszóvá vált.

Másodpercenként egy eldobott ruhákkal megrakott teherautó gördül be a világ valamely föld alatti szemétlerakójába vagy -égetőjébe. A ruhákból 1,4 kvadrillió műanyag szál került már az óceánokba, miután a 90-es évek óta több poliésztert, akrilt és nejlont varrnak a ruhákba (ma körülbelül 60 százalékot), mint pamutot. 2025-ig pedig a várakozások szerint megháromszorozódik majd a poliészterhasználat a kétezres évek elejéhez képest.

A pamuthoz való visszatérés nem jelentene megoldást, mivel egy kiló pamut termelése 22 500 liter vizet emészt fel. Maradnak a szintetikus szálak, de nem mindegy, azok miből készülnek. A legtöbb „öko”, „zöld”, „fenntartható” jelzővel hirdető cég műanyag palackokat vagy műanyag halászhálókat használ az újrahasznosított ruhák előállításához.

Ez azonban a divat szennyezésének problémáját nem oldja meg, mivel az igazi újrahasznosítás akkor történik, ha előző ruhák anyagából készül új szövet. Ehhez azonban szét kell válogatni az eredeti alapanyag szálait, ami mechanikusan általában annyira sikerül, hogy csak olyan új szálakat lehet a többé-kevésbé szétválogatott régi szálakból létrehozni, amelyeket keverni kell az újonnan előállított poliészterrel vagy nejlonnal. Kémiai szétválasztás nyomán oldható meg, hogy a régi műanyag szálak az új szálakhoz hasonló tulajdonságokkal szülessenek újjá.

A svéd Re:newcell, az amerikai Evrnu, az olasz Aquafil és az angol Worn Again Technologies járnak élen a kémiai újrahasznosításban, azonban a technológia drágasága okán a legnagyobb szennyező fast fashion cégek ezt alig használják.

A divat körforgásának valóban szent Grálja, ha új ruhákat sikerül varrni a régi alapanyagokból, ám ez elfogadhatóvá teszi a túltermelést és túlköltést, ami az eldobható kultúra legnagyobb problémája. Ezért az igazi környezetvédelemhez nemcsak a technológiai fejlődés, de a fast fashion gondolkodás visszaszorítása is hozzátartozna. Azonban a H&M, a Zara, a Primark szakértői ezt régen felismerték, ezért marketingjük az újrahasznosítás hangsúlyozásával arra irányul, hogy vevőiknek nehogy eszükbe jusson: a világon termelt ruhák egy százalékát hasznosítják tényleg újra. (Jancsó Orsolya)