Elmúlik?

A közelmúltban egy magánszemély birtokába került a „magyar Csernobil”, vagyis a szentkirályszabadjai repülőtér szomszédságában lévő volt szovjet laktanya és a hozzá tartozó katonaváros, bukkant fel a hír a sajtóban. A hatvanas–hetvenes években épült komplexumban a lakóházakon túl minden megtalálható volt, hogy önellátó legyen, így a katonáknak és családtagjaiknak ne kelljen érintkezniük a külvilággal. Mára jóformán csak az épületek csontvázai, a lecsupaszított falak emlékeztetnek az egykori létesítményre.

20200702 szentkiralyszabadja a volt orosz laktanya szellemvaros havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

Fotók: Havran Zoltán

Miután visszajutottunk az autóhoz, megindulunk a katonaváros belseje felé. A fel-feltűnő kamionok sofőrjei olykor odabiccentenek nekünk, de ezen túl nem törődnek velünk. Megszokhatták már a kíváncsiskodókat – meg aztán csak az utat használják, hogy mi terül el a két oldalán, már nem az ő dolguk. Bal kézre vörös kővel kombinált, háromszintes épület hívja fel magára a figyelmet. Még elhanyagolt állapotában is látványos, fénykorában talán elegáns is lehetett. A bejárat után egy farostlemezből készült ajtó maradványai fogadnak: nagy része ugyan hiányzik, de ami megmaradt belőle, illeszkedik a zsanérokhoz, és – amint arról meggyőződünk – egyáltalán nem nyikorog, ha valaki elfordítja.

Az úttól távolabb eső oldalon az épület teljes frontján végigfutó erkélyek maradványai: jelenleg fűnyírót vagy irtókapát rég nem látott növényszőnyegre néznek, melyen csak itt-ott türemlik keresztül egy-egy fa, annak idején viszont feltehetőleg gondosan ápolt park, netán sportpálya nyújtózhatott itt. Ebből arra következtetünk, hogy míg az imént felderített panelházakban a gyermektelen katonák lakásai kaphattak helyet, ide valószínűleg a családos tiszteket utalták.

„A Zóna a barátunk”, szögezi le néhány szobával arrébb egy falra spriccelt felirat. Ez a Sztrugackij testvérek Piknik az árokparton című regényére utal, amelyben idegen lények érkeznek a Földre, a hatóságok pedig lezárják a látogatásuk nyomán átalakuló környéket – a Zónát –, melyre ezek után leginkább csak sokat próbált felderítők és „kincsvadászok”, úgynevezett sztalkerek merészkednek. A felirat megfogalmazója a szellemvárost a Zónával, magát pedig egy ilyen kalandozóval azonosította… Ám arra is utalnak jelek, hogy nem kizárólag egy filozofikus sci-fi klasszikustól ihletett látogatók veszik be magukat a maradványok közé: egy rég lefűrészelt fémrúd csonkja mellől akkurátusan kiterített, sötétkék tanga kacsint az érkezőkre.

Az út túloldalán egyemeletes épület, a bejárata előtt sorakozó hat oszlop közül a jobb szélsőn még mindig világosan kivehető egy szám – talán az egykor érvényes házszám egyik eleme. Hosszú évekig csak az e célra épített lépcsőn lehetett a belsejébe jutni, ám most masszív betonrúd keresztezi a három fokot: talán a motorosok feljárásáról hivatott gondoskodni. Hogy feltevésünk nem alaptalan, arról az előtér padlóján szerteágazó fekete csíkok – az odaégetett abroncsok nyomai – tanúskodnak. A létesítmény eredeti funkciójáról pedig a falra írott szavak: „Színház az egész világ”.

Valamikor ugyanis ez az épület volt a katonaváros művelődési háza, amely színielőadásoknak, filmvetítéseknek, kulturális és közösségi programoknak adott helyszínt. Befogadóképessége a karzaton kialakított helyekkel együtt több mint száz fő lehetett. Az egykori nézőtéren most betonelemekből és autógumikból emelt, kisebb tornyok magasodnak, a fedezék hatékonyságának növeléséről a ki tudja, milyen járgányokról leemelt lökhárítók gondoskodnak.

Jelenleg airsoftosok (a szó egyszerre utal műanyag golyókat kibocsátó, alacsony energiájú légfegyverre, valamint a használatával űzött, stratégiai-taktikai csapatjátékra) használják a kivert oldalfalak miatt meglehetősen huzatos, ugyanakkor könnyen belátható helyiséget. A hasmagasságban emelkedő színpadon még látszanak a hajdan a világot jelentő deszkák maradványai. A háttérben különféle pingálmányok – a francia kártya négy színe vagy az immár nem először felbukkanó férfiúi ékesség rajza – biztosítanak alkalmi díszletet a már csak fejben megtartható előadásokhoz. A felső szint falairól bizarr teremtések – hosszú csőrű, soklábú, csíkos bundájú lények – figyelik a felmerészkedőket. A karzat oszlopain s a mennyezeten koromfoltok terpeszkednek: a teljes emelet kiégett. A felpingált állati őrök jelenléte tehát nem bír túlzott visszatartó erővel, de az is elképzelhető, hogy alkotójuk csak a tűzeset után népesítette be a felületet a képeivel.

„Elmúlik”, állítja józanul egy felirat, melyre a hátsó traktusban – feltehetőleg egy korábbi öltöző falán – bukkanunk, s miután elolvassuk, tudatosul bennünk: ha létezik közlés, amely összegzi a lassan halódó létesítmény elmúlt három évtizedét, egyben előrevetíti a teljes katonaváros sorsát, hát ez az: elmúlik.

Délnémet irány

A Balatontól alig tíz kilométerre található, Veszprém és Balatonalmádi között elhelyezkedő szentkirályszabadjai szovjet laktanya területén egykor tankok, a szomszédos repülőtér hangáraiban pedig MiG–15-ösök és JAK–19-esek várakoztak bevetésre. A vadászgépek még a hatvanas években Kunmadarasra költöztek, Szentkirályszabadján a rendszerváltásig a 13. Poltavai Gárda Harckocsihadosztály erői állomásoztak. A NATO-val kirobbanó fegyveres konfliktus esetén a hadosztály T–55-ösei és T–64-esei feltehetőleg a délnémet területek vagy olaszországi célpontok felé vették volna az irányt. A hatvanas–hetvenes években épült, szigorúan őrzött, zárt létesítmény fénykorában több ezer orosz és ukrán katona teljesített itt szolgálatot. Az állandó szovjet jelenlét az 1989-ben megkezdett csapatkivonás lezárultával szűnt meg, de a létszámcsökkenés már 1988-tól kezdve megfigyelhető volt.

Csak engedéllyel!

Június közepén a szellemváros közvetlen szomszédságában található, ám annak területén kívül eső repülőtéren halálos baleset történt. Ezt követően a sajtóban felbukkant az információ: a közelmúltban egy magánszemély birtokába került a „magyar Csernobil”. Először a szentkirályszabadjai, majd a veszprémi önkormányzatnál érdeklődtünk a tulajdonos felől, ám egyik úton sem jutottunk hozzá közelebb. Más csatornán viszont kaptunk egy e-mail-címet, és miután arra elküldtük a kérdéseinket, egy németországi számról hívtak minket. A tulajdonos képviselője volt a vonalban, aki – bár névvel egyelőre nem kíván a nyilvánosság elé lépni – tájékoztatott: nem magánszemély, hanem egy cégcsoport birtokolja az egykori laktanyát és a köréje épített katonavárost. Az adásvétel nem a napokban történt: 2017 második felében vásárolták meg a területet egy követeléskezelő cégtől. Egy izolált, kiszolgálólétesítményekkel ellátott munkásszálló-komplexumot szeretnének itt kialakítani, amely megoldhatja a Veszprémben és környékén dolgozó vendégmunkások elhelyezési nehézségeit. – A szellemváros magánterület, és kizárólag engedéllyel látogatható! – mondta búcsúzóul.