Erdoğan öröksége

A török helyhatósági választások rendben lezajlottak, azonban Isztambul, Izmir és Ankara némi meglepetésre az önmagát régóta kereső és nemigen találó Köztársasági Néppárt ölébe hullott.

A jelenlegi helyzet nem feltétlenül segít a török kormánypárton, hiszen amilyen sikeres volt az ország nagyjából 15 éven át, manapság a török líra kifejezetten gyengélkedik, az infláció a 20 százalékot is eléri, nő a munkanélküliség, az általános gazdasági helyzet pedig rosszabb a stagnálásnál is, ha lehet hinni a számoknak. Persze számos ütőkártyája van az AKP-nek, amelyeket soha nem fél kijátszani. Ezek egyike a 2016. nyári puccskísérlet, amelyet ugyan az ellenzéki erők igyekeznek jelentéktelen epizódként bemutatni, ám valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi áll a bizarr és véres közjáték hátterében. A kormány álláspontja szerint a török hadseregen belül mindig voltak olyan erők, amelyek puccsra készültek, titkos társaságot alkotva a megfelelő pillanatra vártak, amikor megdönthetik a demokratikusan megválasztott kormányt.

A puccsisták érvei között a demokrácia Erdoğan általi lebontása, az ország nemzetközi hitelességének erodálódása, az emberi jogok sárba tiprása voltak. A kísérlet kudarcba fulladt, a kormány pedig fel tudott lépni a hatalomra törő katonák mögött sejtett egykori szövetséges, a Fethullah Gülen vezette szervezet ellen. Ezt a puccskísérletet követően terrorszervezetnek nyilvánították, és engesztelhetetlen harcot vívnak ellene. Minthogy a szervezet nem hivatalos klub, a tagok sejtések szerint csak egymást ismerik, nehéz valakire rábizonyítani érintettségét, ahogy annak ellenkezőjét is. Így a puccskísérlet ügyében is megjelent az az elmélet, hogy valójában maga Erdoğan tervelte ki az egészet, így igazolva a letartóztatásokat és a gülenista mozgalom letörését, amely a sajtót is érintette. A török hadseregen belüli puccsista sejtek létezésével kapcsolatban 2002 óta folynak vizsgálatok, tábornokok egész sora ült a vádlottak padján, de soha nem derült ki hitelt érdemlően bűnösségük, ahogy ártatlanságuk sem.

Az Erdoğan fémjelezte 16 év viszont egyértelműen nyomot hagyott a török politikai életen.

A parlamentbe 2002-ben mindössze két párt, az AKP és a CHP jutott be, azóta két tömb alakult ki Nemzeti Szövetség és Népszövetség néven. Előbbi a szekuláris erőket tömöríti, a CHP mellett az új erő, a Jó Párt (Iyi Parti) otthona, utóbbi közösség az AKP-ből és társából, a nemzeti radikális, a Szürke Farkasok terrorcsoporthoz kötődő Nemzeti Mozgalom Pártból (MHP) áll. Mindkét közösségtől távol áll a mindössze hat éve létező Népi Demokratikus Párt (HDP), amely a kurd ügyek képviselője, így főként az általuk lakott keleti országrészben számíthat a legtöbb szavazóra, valamint az olyan nagyvárosokban, mint a több mint másfél millió kurdnak otthont adó Isztambul. Nem véletlen, hogy a HDP nem áll a többi párt mellé. A gyanú szerint a kurd közösség demokratikus képviselője szoros kapcsolatban áll a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) vezetőivel, márpedig ez a csoport terrorszervezetként van bejegyezve Törökországban, s ahogy az a többi esetben is történt, nem zárható ki, hogy a PKK évtizedek óta folyó gerillaharcának is valamilyen szinten részese az új párt, bár a HDP természetesen tagadja a kapcsolatot. Az viszont beszédes, hogy a HDP képviselte a PKK-t a török kormánnyal folytatott béketárgyalásokon 2013 és 2015 között.

A HDP élesen elítélte a 2016-os puccskísérletet, és nem mondhatni, hogy nem tud együttműködni az AKP-vel, egyes elképzelések szerint az sem zárható ki, hogy később épp a kurdokkal fogják kibővíteni az együttműködést, igaz, erre jelenleg semmi szüksége nincs a kormányzó pártnak. Ez viszont ideológiailag is nagy ugrás volna, hiszen az AKP alapvetően jobboldali és konzervatív török nacionalista, a vallást pozitív szervező erőnek elismerő párt, a HDP pedig szélsőbaloldali gyökerű, a kommunista múltat épphogy elhagyó szervezet, miként a kurd politikai szervezetek szinte teljes egésze.