Fagyott konfliktusok

Belgrád sosem volt hajlandó elismerni a szerbség bölcsőjének tartott Koszovó különválását.

A KFOR békefenntartó haderő útzárja a koszovói szerb ortodoxok egyik központjánál, a decsáni kolostornál. Egyik fél sem kaphat meg mindent Fotó: Pierre Crom Forrás: Getty Images

Az egykor hat tagköztársaságból álló Jugoszlávia 1974-ben elfogadott alkotmánya szerint két, Szerbiához tartozó autonóm tartományt is létrehoztak: az albán többségű Koszovót és a jelentős magyar és más kisebbségekkel rendelkező Vajdaságot (Bácska, Kelet-Szerémség, Nyugat-Bánság). Olyan előzmények, mint az 1991–95-ös délszláv, az 1998–99-es koszovói háború, az 1999-es NATO-hadművelet, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1999. június 10-én elfogadott határozata (amely többek között nemzetközi békefenntartó erő – KFOR – koszovói állomásoztatásáról rendelkezett) és az eredménytelen koszovói albán–szerb tárgyalások után Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. Belgrád azóta sem hajlandó elismerni a szerbség bölcsőjének tartott Koszovó különválását, s azt saját déli tartományának tekinti.

A koszovói önállóság deklarálásával új helyzet állt elő a Nyugat-Balkánon világpolitikai kihatásokkal. A világ számos országának nem kis fejtörést okozott és okoz a független Koszovó elismerése vagy el nem ismerése. Többen közülük időközben visszavonták a független Koszovó elismerését: míg 2018 novemberében még 115 ország ismerte el Koszovó önállóságát, 2019 februárjában már csak 102 tartotta azt Szerbiától független köztársaságnak.

Belgrádi politikai körökben a visszavonásokat a sikeres szerb diplomáciai tevékenységgel hozták összefüggésbe. Szerbia és Koszovó EU-közvetítéssel 2013-ban párbeszédet kezdett, de a tárgyalásokon számottevő haladás (döntő áttörés) azóta sem történt. Az ellentéteket nem sikerült feloldani, így Koszovó a „befagyott” konfliktusok számát gyarapítja.

A nemzetközi kapcsolatokban csak befagyott konfliktussal jellemzett egykori forró övezetekben a háború véget ért ugyan, de a politikai megoldásig, az igazi békéig még nem jutottak el. Az alábbi kilenc befagyott konfliktusos zóna közös sajátossága, hogy mindegyik konfrontáció hátterében ott áll két állam, amelyek részvétele, hozzájárulása nélkül lehetetlen a tartós rendezés: Észak-Írország (Nagy-Britannia és az Ír Köztársaság), Gibraltár (Nagy-Britannia és Spanyolország), Koszovó (Szerbia és Albánia), Ciprus (Görögország és Törökország), Hegyi-Karabah (Azerbajdzsán és Örményország), Nyugat-Szahara (Marokkó és Algéria), Kasmír (India és Pakisztán), Korea (Egyesült Államok és Kína) és a Kuril-szigetek (Oroszország és Japán). A befagyott konfliktusok nagyrészt „alvó vulkánok”, felszínre törhetnek, aktívvá válhatnak.

A KFOR békefenntartó haderő útzárja a koszovói szerb ortodoxok egyik központjánál, a decsáni kolostornál. Egyik fél sem kaphat meg mindent
Fotó: Getty Images

Nem kizárt, hogy a fenti kilenc befagyott konfliktus közül néhányban a kettős szuverenitás szóba jöhetne megoldásként. Ez két állam, két anyaország (vagy két patrónus) szuverenitásának érvényesülését jelenti ugyanazon terület felett, a konfliktusmegelőzés, konfliktusfelszámolás érdekében.

Érdemes megemlíteni az ilyenfajta kettős szuverenitás három sajátosságát: kompromisszumos, demokratikus és nem feltétlenül egyenlő. Kompromisszumos, mivel kölcsönös engedményekkel járó megegyezés eredménye kell hogy legyen, így nem jelentene egyoldalú lépést valamely állam területi integritásának, szuverenitásának megsértésére. Demokratikus a létrehozását és működését tekintve, mert csak az illető terület lakossága és a két anyaország beleegyezésével alakítható ki és tartható fenn. Nem feltétlenül egyenlő, mivel a hatósági jelenlét, a szuverenitás gyakorlása a két állam részéről – érték és mérték szempontjából – eltérő lehet, nem minden esetben felelne meg az egy az egyhez aránynak, következésképpen nemcsak paritás alapján jöhet létre. Ennek érzékeltetésére íme egy példa. A két anyaország korlátozott katonai és/vagy rendőri erői jelen lennének a „közös területen”, de nem feltétlenül mindkettőjük részéről ugyanolyan létszámban és ugyanolyan fegyverzettel és felszereléssel.

A kettős szuverenitás alatt álló területek lehetnek korlátozott szuverenitású független államok vagy autonóm státuszú területek. Utóbbi esetben külképviseletüket a két anyaország vagy közülük az egyik látná el, állandó lakosaik szabadon választhatnák az egyik vagy másik állampolgárságot, esetleg mindkettőt (kettős állampolgárság). A határellenőrzést, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom gyakorlását, a közigazgatást, rendfenntartást, a beköltözést, a letelepedést, munkavállalást külön szabályoznák.

„A koszovói kérdés egyedüli reális, elfogadható és logikus megoldását az jelenti, ha egyik fél sem kap meg mindent, viszont mindkét fél eleget kap ahhoz, hogy kompromisszumról beszélhessünk” – olvassuk az újvidéki Magyar Szó 2019. szeptember 26-i számában. A kettős szuverenitással mint a fenti idézetben megfogalmazott elvárások teljesítését megcélzó rendezéssel a koszovói függetlenség elismerése és/vagy el nem ismerése körüli „kötélhúzás” tárgytalanná válna. Létrehozását tekintve Koszovó „adna le” szuverenitásából, nagyjából lakosságának az 1998–99-es koszovói háború előtti etnikai megoszlása (kétmillió albán és kétszázezer szerb) arányában, Albániának és Szerbiának. A koszovói albánok albán, a koszovói szerbek pedig szerb állampolgárok lennének, de választhatnák mindkét állampolgárságot is. Előbbiek az albán, utóbbiak a szerb hadseregben szolgálnának.

A kettős szuverenitást bevezető egyezmény garantálná Koszovó különállását, autonómiáját, területi egységét, és meghatározná, hogy ott a két anyaországnak, Albániának, illetve Szerbiának hány katonája állomásozhat (körülbelül nyolcvan százalék albán, húsz százalék szerb). Külön önálló koszovói hadsereg nem lenne. A koszovói albán rendőrség az albán többségű, a koszovói szerb rendőrség a szerb többségű településeken teljesítene szolgálatot. A tiranai és a belgrádi kormány egy-egy főbiztost nevezne ki, a koszovói albán állampolgárok az albán főbiztos alá, a koszovói szerb állampolgárok a szerb főbiztos alá tartoznának. A kettős szuverenitás alatt álló terület elnöke albán, alelnöke szerb lenne. Előbbit a koszovói albánok, utóbbit a koszovói szerbek választanák meg.

A törvényhozó hatalmat az egykamarás koszovói parlament, a száztagú területi gyűlés gyakorolná (nyolcvan képviselőt a koszovói albánok, tíz képviselőt a koszovói szerbek és ugyancsak tíz képviselőt más koszovói nemzetiségek küldenének ebbe a testületbe). A 15 tagú végrehajtó tanács a kormány szerepét töltené be, a tiranai és a belgrádi kormány öt-öt tagot küldene a „közös és egyidejű” vezetésen őrködő koordinációs tanácsba. Ugyanakkor más államok képviselőiből álló 15 tagú felügyelőbizottság, továbbá nemzetközi rendőri egység is alakulna. Az albán és a szerb nyelv hivatalos lenne, a koszovói albánok Albánia nemzeti jelképeit (zászló, címer, himnusz), a koszovói szerbek Szerbia nemzeti jelképeit használnák. Az autonóm Koszovó tartomány külképviseletét Albánia látná el.