– Hamarosan Debrecenben nyílik önálló kiállítása eredeti sajtógrafikáiból. Hogyan kezdődött az érdeklődése a műfaj iránt?
– Pályakezdő koromtól a szívem csücske ez a műfaj. Az első rajzaimat még az Élet és Irodalomhoz vittem be, ahol a költő Nagy László volt a képszerkesztő. Aggódtam, hogy mit fog szólni, senki nincs mögöttem, hiszen akkoriban pártvonalon dőlt el, hogy ki publikálhat, és ki nem. Nagy László viszont nem iskolai vagy támogatói papírokat kért tőlem, hanem a munkáimat. Jó tanácsokat adott, én pedig akkor, a hetvenes évek közepén már tudtam, hogy ez az én életem. A rajznak kicsiben is működnie kell, fontos, hogy legyen levegője, lelke, és nem mellesleg nyomdatechnikailag is hozza azt a minőséget, hogy ne lehessen összekeverni egy artisztikus pacával. Megragadni, megmutatni és átélhetővé tenni valamit. Ezekből a rajzokból válogattam a debreceni kiállításra, a képek gerincét a Lugasban tavaly megjelent munkáim adják, például Borvendég Zsuzsannának a kádári idők titkosszolgálata működéséről írt sorozatához készült grafikák.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– A cikkek alapján próbálok valamit alkotni. A sajtóban minden tegnapra kell, így rengeteg tartalék rajz is készül, hogy legyen miből válogatni. Van olyan, hogy egy rajzra akár éveket kell várni, hogy megjelenjen, de ez a munka örömforrás a számomra, akkor is csinálnám, ha nekem kellene fizetnem érte. Úgy vagyok vele, mint Kosztolányi Dezső, aki befutott költőként is lerohant reggel az újságoshoz, amikor tudta, hogy megjelent a lapban egy verse: nézegette, szagolgatta a nyomdafesték illatát.
– Mitől lesz jó egy sajtógrafika?
– Amikor drámai dolgot kérnek tőlem, akkor mindig valami vicces jut az eszembe. Ha vidám rajz kell, akkor pedig igyekszem elérni, hogy súlya is legyen. Azért könyvelnek el sokan karikaturistaként, mert szatirikus, groteszk szemléletem van. Ha valaki ránéz, szeretném, hogy meghökkenjen. Sok éve rajzoltam egy szkafanderes asztronautát. A rajz jó lett, de éreztem, hogy a puszta ábrázolás önmagában kevés. Nézegettem a figurát, ahogy lebeg a semmiben, és egyszer csak belerajzoltam egy csíkos nyakkendőt a kozmonauta kezébe. Karikaturista kollégák ujjongtak, ami megerősítette, hogy ez az abszurd és voltaképpen teljesen lehetetlen kép egyszerre tud szatirikus és filozofikus is lenni.
Fotó: Mirkó István
– Itthon nem virágzik úgy a sajtógrafika műfaja, mint például a franciáknál. Vajon miért alakulhatott ez így?
– Magyarországon gazdag hagyománya van a sajtógrafikának a Borsszem Jankótól a régi Ludas Matyiig. A mai napig izgalmas, érdekes és szórakoztató produkciók születnek, de társadalmilag nincs olyan rangja, mint például a francia lapokban. Nem azért kerül be egy rajz a Le Figaróba vagy a Le Monde-ba, mert rövid volt az anyag, és ki kellett tölteni a helyet. Nálunk nem nagyon fordul elő, hogy a szerkesztő azért húzna az anyagból, hogy férjen mellé egy illusztráció, pedig az olvasónak is jólesik, ha a szövegtengerben egy fotóba vagy rajzba kapaszkodhat.
– Honnan merít ihletet? Amikor elolvas egy cikket, előbb-utóbb beugrik valami?
– Vannak készleteim, olyan rajzok, amelyekből némi változtatással lehet válogatni, de rengeteget kell firkálgatni. Egy nagy csatajelenet lovasrohammal és hegyes sziklákkal nem születik meg azonnal. Lehet, hogy valami jelentéktelen dolgot, egy törött fél gombot kezdek lerajzolni, amiről aztán eszembe jut valami. Hagyni kell a fantáziánkat elkalandozni, mert a legnagyobb marhaság is hoz magával valamit. Annak idején a híres Fabulon-reklám első korai brainstormingján a gazdasági igazgatónő kijelentette, hogy valami frappáns szlogen kellene, de nem olyan butaság, hogy „Fabulon a bőre őre”. Kiderült, hogy véletlenül ki is találta a legjobb reklámot. Ugyanígy van a rajzzal is. Ösztönöz a szöveg, nézegetem a bekezdéseket – tanulok belőle, miközben jót szórakozom.
– Van kedvenc témája?
– Évtizedek óta suttyomban skiccelem le a tömegközlekedés utasait. Jó mulatság, mert amikor előveszem a füzetet és a tollat, megijednek, mert ellenőrnek hisznek. Valóban ellenőrként tekintek rájuk, de nem a jegyeket kérem, hanem megnézem a kabátjuk gyűrődését, a szomorú arcukat, és megpróbálom lerajzolni.
– Előfordult, hogy valaki megsértődött a karikatúrán?
– Alapvető műfaji szabálynak kéne lennie, hogy senkit nem alázunk meg. Sokkal jobb érzés szívből mosolyogni valamin, mint kárörvendően, gúnyosan nevetni.
– A kézi rajzolást háttérbe szorítják a digitális technológiák. A kihalás felé tart a műfaj?
– Azt mondják, a nyomtatott sajtó is kihalófélben van, de én még adnék neki időt. A fejlődést semmiféleképpen nem lehet megállítani, én mégis a legkeservesebb technikát találtam meg: mártogatós tollal dolgozom. Sokáig tart, és nagyon aprólékos. A mai napig kézzel, festékkel és ecsettel színezek, míg a fiatalok egy pillanat alatt kifestik-átfestik egy programmal a rajzaikat. Az én módszeremnek mégis úgy gondolom, hogy van egy sajátos íze: lehet hasonlót csinálni, de hiszek abban, hogy a kézi munka nem megy ki a divatból. Varázsa van, ha jól csinálja az ember.
