Fél gomb

Az én módszeremnek mégis úgy gondolom, hogy van egy sajátos íze: lehet hasonlót csinálni, de hiszek abban, hogy a kézi munka nem megy ki a divatból – mondta lapunknak Szerényi Gábor.

Fotó: Mirkó István

Fotó: Mirkó István

– Itthon nem virágzik úgy a sajtógrafika műfaja, mint például a franciáknál. Vajon miért alakulhatott ez így?

– Magyarországon gazdag hagyománya van a sajtógrafikának a Borsszem Jankótól a régi Ludas Matyiig. A mai napig izgalmas, érdekes és szórakoztató produkciók születnek, de társadalmilag nincs olyan rangja, mint például a francia lapokban. Nem azért kerül be egy rajz a Le Figaróba vagy a Le Monde-ba, mert rövid volt az anyag, és ki kellett tölteni a helyet. Nálunk nem nagyon fordul elő, hogy a szerkesztő azért húzna az anyagból, hogy férjen mellé egy illusztráció, pedig az olvasónak is jólesik, ha a szövegtengerben egy fotóba vagy rajzba kapaszkodhat.

– Honnan merít ihletet? Amikor elolvas egy cikket, előbb-utóbb beugrik valami?

– Vannak készleteim, olyan rajzok, amelyekből némi változtatással lehet válogatni, de rengeteget kell firkálgatni. Egy nagy csatajelenet lovasrohammal és hegyes sziklákkal nem születik meg azonnal. Lehet, hogy valami jelentéktelen dolgot, egy törött fél gombot kezdek lerajzolni, amiről aztán eszembe jut valami. Hagyni kell a fantáziánkat elkalandozni, mert a legnagyobb marhaság is hoz magával valamit. Annak idején a híres Fabulon-reklám első korai brainstormingján a gazdasági igazgatónő kijelentette, hogy valami frappáns szlogen kellene, de nem olyan butaság, hogy „Fabulon a bőre őre”. Kiderült, hogy véletlenül ki is találta a legjobb reklámot. Ugyanígy van a rajzzal is. Ösztönöz a szöveg, nézegetem a bekezdéseket – tanulok belőle, miközben jót szórakozom.

– Van kedvenc témája?

– Évtizedek óta suttyomban skiccelem le a tömegközlekedés utasait. Jó mulatság, mert amikor előveszem a füzetet és a tollat, megijednek, mert ellenőrnek hisznek. Valóban ellenőrként tekintek rájuk, de nem a jegyeket kérem, hanem megnézem a kabátjuk gyűrődését, a szomorú arcukat, és megpróbálom lerajzolni.

– Előfordult, hogy valaki megsértődött a karikatúrán?

– Alapvető műfaji szabálynak kéne lennie, hogy senkit nem alázunk meg. Sokkal jobb érzés szívből mosolyogni valamin, mint kárörvendően, gúnyosan nevetni.

– A kézi rajzolást háttérbe szorítják a digitális technológiák. A kihalás felé tart a műfaj?

– Azt mondják, a nyomtatott sajtó is kihalófélben van, de én még adnék neki időt. A fejlődést semmiféleképpen nem lehet megállítani, én mégis a legkeservesebb technikát találtam meg: mártogatós tollal dolgozom. Sokáig tart, és nagyon aprólékos. A mai napig kézzel, festékkel és ecsettel színezek, míg a fiatalok egy pillanat alatt kifestik-átfestik egy programmal a rajzaikat. Az én módszeremnek mégis úgy gondolom, hogy van egy sajátos íze: lehet hasonlót csinálni, de hiszek abban, hogy a kézi munka nem megy ki a divatból. Varázsa van, ha jól csinálja az ember.