„Forr a világ bús tengere, oh magyar! / Ádáz Erynnis lelke uralkodik, / S a föld lakóit vérbe mártott / Tőre dühös viadalra készti.”

Igen. És? Na és? Kit érdekel? Erynnis nincs, vérbe mártott tőr sincs, van viszont here a színpadon. Minden színpadon minden here.

Ha leszbikus kecskebékának érzed magad, lábad elé fog borulni a világ.

A gólyák pedig rasszisták lesznek és homofóbok.

A mindenhonnan lopakodó háborúk pedig oly távoliak, mint a donyecki lövészárkokban árván pusztuló férfiak.

Látták a Mátrixot? Felejtsék el! Felesleges időtöltés és pénzkidobás volt bemenni a moziba, hiszen a Mátrix ma a való világ. A Való világ. Ahonnan előmásztak a mai hősök. Akik most harcolnak a szabadságért. S hogy mi a szabadság? Rossz vicc. Paródia. Bohóc. Festett arcú rém. Drag queen az óvodában, az a szabadság. Aki harcolt valamikor, akárhogyan az igazi szabadságért, vagy hányingerrel küszködik, vagy visszahúzódik a könyvtárszobába.

Tényleg, belegondoltak már: amikor még volt tétje és valódi jelentése a feketék elnyomásának, akkor Louis Armstrong azt énekelte, hogy milyen csodálatos a világ. Ma, amikor mindennek már semmi jelentősége és semmi tétje nincs, leírhatatlan arcú feketék leírhatatlan kéztartással és másfél kilós fuksszal a nyakukban üvöltik a képünkbe, hogy miképpen fogják megizélni a rohadt fehér anyánkat.

S közben összenyitottuk a világot.

Magunkra engedtük a középkori iszlámot, akik a mi szabadságunkat hadüzenetnek veszik.

„Megdöbbentő hozzáállás körvonalazódik a német jogrendhez abból a riportból, amit az ARD német közszolgálati csatorna készített fiatal muszlim férfiakkal Berlin szívében. – Németország nem érdekel, csak a vallásom – jelentette ki egyikük.”
Tegye fel a kezét, aki csodálkozik.

„Több mint 660 ezer euró állami támogatást kapott az a berlini kávézó és közösségi tér, amely megtiltotta, hogy fehér bőrű emberek lépjenek a területére. Az üzemeltető ráadásul rendszeresen dicsőítette a Hamász terrorszervezetet.”

Van még valakinek kérdése?

És most végre „szabadon” ünnepelhetnek. Együtt. Az összes:

„»Végre szabadon ünnepelhetünk« – baloldali, keresztényellenes megmondóemberekkel bulizott Erdő Péter sajtószóvivője.

Tóta W. Árpád publicista, Hodász András kiugrott pap és a DK-s Lukácsi Katalin egykori liberális katolikus hitoktató, valamint Stumpf András és Bod Péter Ákos mellett Zsuffa Tünde, az Esztergom–budapesti Főegyházmegye sajtószóvivője is, hogy Magyar Péter győzelmére koccintsanak.”

Milyen jó lecke lett volna belehallgatni abba a beszélgetésbe, amit ezen alkalommal Zsuffa Tünde főegyházmegyei sajtószóvivő és Tóta W. Árpád folytatott egymással! Vajon beszéltek például Jézusról, akiről Tóta W. így oktatta a kisgyerekeket, természetesen húsvét alkalmából:

„Kedves gyerekek! Biztosan kíváncsiak vagytok, mit is ünneplünk ma. Nos, sok-sok évvel ezelőtt, az üveghegyen is túl, egyszer ezen a napon Jézus előbújt az odúból. Mindig így tett ilyentájt, amikor meghallotta odakintről a csicsergést meg a kiabálást, hogy Krump-liiit! Aztán, ha meglátta az árnyékát, még visszabújt kicsit szundizni Nyuszihoz, esetleg csipegetni ezt-azt.”

És vajon belekotyogott ebbe a társalgásba Hodász András egykorvolt katolikus pap, ma főhomokos főbarista is?

Teljesen mindegy.

Hiszen összeköti őket a szabadság mámora.

A mai szabadságé.

Még egy muszlim kellett volna oda, meg egy fukszos fekete, akkor teljesedett volna ki igazán a buli.

Mondom akkor, hogy talán mindegy. A hamis realistáknak és a túlfeszült lényeglátóknak se osztanak lapot.

Mert most ők következnek.

És jön Csipke Józsika.

Megérkezik, illedelmesen leveszi a kalapját, köszön, és elmagyarázza, ez így szép és jó, így normális. 

[…] „s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”

Mint mindig.

Kérdezem újra: minek ide akár hamis rea­lizmus, akár túlfeszült lényeglátás?

Minek ide bármi is abból az egykorvolt világból?

A „Boldog Békeidők” nyugdíjba vonult. Kötöget, megsétáltatja a kutyát, ölébe ejtett kézzel nézi este a sötétet.

Hodászék pedig „szabadon” ünnepelnek, az összes többivel.

Tovább olvasom Bibót:

„A történelem ilyen zsákutcás helyzeteiben, az irányadó s irányt mutató jellemek e szélsőségei, a közösségi formák eltorzulása, az értékmérők általános megbizonytalanodása közepette sokkalta nagyobb és fáradságosabb erőfeszítésbe kerül a valóság érzékelésének közvetlenségét, a bajok és veszedelmek lemérésének a félelemmentességét, az erkölcsi mértékek tisztaságát és a helyes cselekvés lendületét megőrizni. A megakadt magyar fejlődés ilyen értelmű továbbmozdítását függetlenségiek, radikálisok, szocialisták, kommunisták, falukutatók, ellenállók próbálták sorra magukra vállalni, sokkalta nehezebb feltételek, sokkal több zavaró körülmény s a sikernek lényegesen rosszabb kilátásai mellett, mint más, egyenesebb fejlődésű országokban.

E nekifutamodásokat is fenyegette hol az egyik, hol a másik kátyúba való leragadás: ha túl hidegre, túl racionálisra, túl dogmatikusra szabták az igazi valóság feltárását és a realista szempontok érvényesítését, akkor az fenyegette őket, hogy doktrinér, dogmatikus csoport maradnak, melynek tételei hatástalanul pattannak vissza a félelmek és fikciók zárt körében élők érzelmi kötöttségeiről, s így azt felbontani nem tudják, sőt felingerlik és megerősítik; ha pedig túlságosan beleélik magukat a többiek félelmeibe, hamis vágyképeibe, túlságosan magukévá teszik mindennek az érzelmi és fogalmi nyelvezetét, akkor támadásuk értelmi átütőereje csökken meg annyira, hogy azáltal válik hatástalanná. A munka, amit végeztek, el nem múló értéke a magyar politikai gondolkodás fejlődésének, de végül a döntő lökést a történelemnek kellett megadnia, mely a magyar ellenforradalmi uralom páratlanul dicstelen összeomlásában s az országgyarapítási illúziók véres szétfoszlásában mutatta be a nemzetnek, hogy urai nem urak, s eszményei nem eszmények.”

Rendben. Akkor hát mostantól itt fogunk élni, ebben fogunk élni. S felrémlik még Spiró, aki így „üdvözölte” a rendszerváltást annak idején:

„Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint, / füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a sz…ból, / csönd van. Senki se pisszen. Alantról / kevéske hűlt költő csontujja int. / Ó, ha gyilkolni szabadna újra, / csámcsogva, hersegve szívnák a vért – / miért is? ki tudja. Tria­nonért? – / mered pár utcanév pici csontujja. / Ez olyan klima: itt folyton beborul, / ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen, / hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél, / és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, / hogy bebizonyitsuk: / nemcsak a szemetek tudnak magyarul.”

Ő most biztosan boldog. A mélymagyarok ideje lejárt. S régi barátom sorai is felrémlenek, aki Hornék győzelme után ezt írta: 

Ismét megtörtént a megtérés. Csak a gazdák újak. A gazdák újak? Ez például kiderítendő. Ezért javaslom: maradjunk túlfeszült lényeglátók.