Gyomorlövés

Két Lenin-rendjel, A Szovjet­unió Hőse-kitüntetés, továbbá egy iskola, egy hajó és egy utca is róla kapta a nevét.

Igazolt halálos találatainak száma 309, két Lenin-rendjel, A Szovjet­unió Hőse kitüntetés, továbbá egy iskola, egy hajó és egy utca kapta róla a nevét – ez a szovjet Ljudmila Pavlicsenko karrierjének rövid leírása. Mesterlövész volt, aki a rejteket és nem a nyílt terepet kedvelte, ezért nagy dolog, hogy emlékiratával kilépett a fényre. Mivel befejezni már nem tudta azt, menye rakosgatta össze a lapokat. Ez lehetne az első változat.

Van másik is: Ljudmila Pavlicsenko nem mesterlövész, hanem a Szovjetunió propagandaterméke volt. Ez az állítás nem bizonyítható, de vannak momentumok, amelyekből erre lehet következtetni. Itt vannak rögtön a magánéleti bizonytalanságok. Tudjuk, hogy az ukrán Ljudmila Belova tizenöt éves korában férjhez ment a nála jóval idősebb Pavlicsenkóhoz, akitől fiút szült. Egy asszony, egy anya emlékiratáról beszélünk, amelyben alig esik szó a gyermekről. Nem tudjuk, hol és ki nevelte fel, mivel az anyja életét lefoglalta a haza és a nép szolgálata.

A nemrégiben megjelent A halál asszonya, Sztálin mesterlövésze voltam című kötet a 2018-ban az Egyesült Államokban kiadott Lady Death című könyv fordítása. Ennek előszavában az olvasható, hogy Pavlicsenko csak kétszer ment férjhez, a második férjét a fronton ismerte meg, majd vesztette el két hónappal később. Ezzel szemben az asszony életét leíró orosz honlap fotót is közöl róla és harmadik férjéről.

Nem kétséges, hogy Pavlicsenkót a szovjet vezetés használta propagandacélokra is.

A fronton az arcképével Vedd célba az ellenséget, ne hibázz! feliratú röplapokat osztogattak, továbbá a nő egy háromtagú delegációval a fasiszták által megtámadott Szovjetunió követeként négy hónapot töltött az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában. Az volt a küldetésük, hogy meggyőzzék a szövetségeseket a második front megnyitásáról. Pavlicsenkóé­kat fogadták a Fehér Házban és a Downing Streeten, sőt a szovjet asszony állítólag életre szóló barátságot kötött Eleanor Roosevelttel, és kivívta Churchill feleségének rokonszenvét. Pavlicsenko arról ír, milyen remekül el tudott beszélgetni angolul a világ vezető asszonyaival, az orosz források szerint viszont csak néhány szót beszélt ezen a nyelven. Bár Sztálin személyesen ajándékozta meg angol–orosz szótárral, ez aligha tehetett csodát.

A külső és a belső propagandában a szovjetek mindig hatékonyak voltak, tudjuk, hogy a XX. század legbefolyásosabb nyugati értelmiségei is fenntartás nélkül rajongtak Sztálinért és a létező kommunizmusáért. Számukra és mai szellemi örököseik számára a Pavlicsenko-emlékirat bizonyára egzotikum és lelki csemege. Kelet-Közép-Európában azonban még ma sem több elavult, idegesítő kommunista propagandánál. Főleg mert amerikai fordításból készült, figyelmetlen szerkesztői munka, amelyre ráfért volna egy alapos magyar előszó is.

A könyv egyébként messze áll az irodalmi színvonaltól, ezért akár maga Pavlicsenko is írhatta. Vannak benne szakmaibb részek, mint Odessza és Szevasztopol ostroma, továbbá alapos fegyverleírások célzási számítási módszerekkel, technikákkal. Ajánlhatjuk is a könyvet a fegyverek szerelmeseinek. Pavlicsenko szerzőségét talán az alábbi részlet bizonyíthatja a legjobban, mert ilyet azért nehéz kitalálni: „Azt javasoltam Fjodor Szediknek, hogy próbálkozzunk meg másfajta harceljárással: ne az első sorra lőjünk, hanem a másodikra, és a katonák gyomrára célozzunk. A gyomrot érő lövedék ugyanis halálos sebet ejt, de a halál nem azonnal áll be. Több lövés leadása után már láttuk, hogy milyen hatást vált ki.

A nácik összeestek, és fájdalmukban fetrengeni kezdtek a földön. Sikoltoztak, hörögtek, és segítségért könyörögtek. Az első sorban haladó katonák kétségbeesetten tekintgettek körbe, nem tartották a lépést, sőt megálltak. Ugyanakkor a harmadik sorban is zavart okoztak az előttük masírozókat érő találatok.”

Figyelemre méltó továbbá, hogy a mesterlövészek, akár az indián skalpvadászok, levagdossák az elejtett katonák kitüntetéseit, kizsebelik őket, elveszik a személyes tárgyaikat, fegyvereiket. Így lehet ugyanis tovább menetelni a mesterlövész-dicsőséglistán.

Végeredményben furcsa könyv A halál asszonya, ám egy dologra biztos jó. Ismét meggyőzi az olvasót a háború teljes abszurditásáról. Arról, hogy a másik ember gyűlölhető és gondolkodás nélkül likvidálandó csupán abból az okból, hogy szemben áll. Ez benne van az ember természetében, akármit tanítanak a szelíd jogvédők.

(Ljudmila Pavlicsenko: A halál asszonya. Sztálin mesterlövésze voltam. Kossuth Kiadó, Budapest, 2020, 350 oldal. Ára: 3990 forint)