Az 1833-as A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című Berzsenyi-prózát szívesen forgatom. Lelkesítő, olykor keserítő és néhány helyen avítt, de összességében mégsem romlott XIX. századi textus – az életszenvedélyek összegzését mondja, miközben az általuk felvetett, szigorúan átgondolt reformgondolat aktualitásait vizsgálja.
Sértett költőzseni félrelökött műve ez, aki húsz éven át naponta készült az őt ért esztétikai támadás visszacsapására, a híres Kölcsey-recenzió megválaszolására (Antirecensio). S aki csak mellékesen átgondolt elméleti rendszert dolgozott ki abban a tárgyban, hogy ’mennyire függ nemzetünk egész jóléte mezei gazdaságunk virágzásátul’. Vidéki birtokra épülő gazdasági életformát élő szellemi ember „forgácsa” ez a szöveg, aki mögött komoly poétai pálya áll. Ha csak a fejezeteket soroljuk elő, hűen demonstrálhatjuk ember és föld viszonyát, problematikáját és szellemét. Amit némely részletében nyugodtan ajánlhatunk mai továbbgondolásra is.
A munka olyan alkotó és teremtő ember műve, aki érdekes módon vidéki gazdálkodóként sehol nem épül be korának közéleti vagy vármegyei életébe – ifjabb éveiben Vasban, de Somogyban sem. Helyette inkább orfikus életet él: költészet, föld – és a civilizációs hiányok mély átélése. Akadémai tagként valódi akadémiai pályázatra írt dolgozata lényegében a magyar mezőgazdaság fejlődésének akadályait lajstromozza: Néptelenség, Céltalan néposzlat, Céltalan földosztály, Műveletlen nép, Magyar paraszti gyermeknevelés, Népképzeti elvek, Mesterségi és kereskedési hiányok, Hamis gazdasági szellem, Durva bánás a jobbágyokkal, Falusi faépületek és azok sűrűsége, Céltalan szőlőszaporítás, Vásárok és egyéb henyenapok, Hiányos népszerközet – utóbbi „dunai szólás, mint férkőzni, vetkőzni, kendőzni stb., mely szólás minden bizonnyal jobb, mint a monotóniás szerkezni vagy szerkeszni”, mondja Berzsenyi jegyzete.
Ez itten tehát a Magyar Parlag gyorsleltára. Költői élete utolsó ódájában (Majláth-óda) is jelzett valami hasonlót: „Mailáth! poétád éneke leng feléd.” Dicsőítő verszárlata pedig ez: „honnom új virúltán / Vert dalodat porom érzi majdan.” Majláth János az ódabeli címzett – egy szerencsétlen sorsú történetíró és fordító, aki 1855 janurájában leányával „anyagi szükség által nyomatva” belefúlnak a München melletti Starnbergi-tóba, s aki Berzsenyit tartotta a kor legnagyobb magyar költőjének; németre le is fordította pár versét még 1825-ben. De korántsem új felfedezés, hogy a Gróf Mailáth Jánoshoz című ódának valójában mégsem szegény Majláth, hanem a Magyar Parlag nagy alakja, Széchenyi a megszólítottja.
A „Mezei szorgalom” 1833-as keltezésű; túl vagyunk a Hitelen (1830), amely ihletője is lehetett a „Mezei szorgalomnak”, túl a Világon is – a Stádium ezzel párhuzamosan, 1833-ban jelenik meg, de a Magyar Parlag híressé vált szintagmája csupán 1843-as datálású, ahonnét nyílegyenes az irány az Ady-féle ’magyar Ugarig’. Széchenyi az adóreformról írja le először a Jelenkorban, majd 1844-ben Adó és két garas címmel adja ki: „Magyarország mindenben, legyen anyagi, legyen szellemi tekintetben, parlagi színt visel, […] nincs közlekedése, nincs gyára, nincs kiképzésére kellőleg szolgáló intézete, nincs valóságos hitele, nincs kiállító ereje, nincs, nincs, nincs – Okoskodásom megalapított tényezője ennélfogva az, hogy Magyarország mindenben nagy parlag. »Magyarország nagy parlag!« Ez tehát azon horgony, melyre kötöm, elemzésem fonalát.”
Nyilvánvaló, hogy az 1836-ban meghalt Berzsenyi élete alkonyán ugyanúgy megértette, hogy a nemzeti közösség önerőből épül, és hogy ennek a gondolatnak a legmaibb mában is akadhatnak aktualitásai. S a közös szándék is nyilvánvaló
– az Adó és két garas poétikáját Berzsenyi is írhatta volna (ha él): „Se írói, se szónoki pálmát nem követelek; egyedül hű hazafiúi érzés egész kincsem.”
Berzsenyi „gazdászati” csinosodásának iránya, az értelmes vagyonosodás kérdése nemcsak Széchenyihez, de Berzeviczyhez, Nagyváthyhoz, Petéhez, Tessedikhez is köti. És persze a keszthelyi Helikon mellett a Georgikonhoz is – a poézis mellett itt mező- és nemzetgazdasági eszmecserék folynak Keszthelyen, szakférfiak tartanak előadásokat, a gazdatisztek és cselédek fizetésének rendezésének tárgyában, például vagy a „segregatio hasznáról”, az állatbetegségekről, lentermesztésről, gabonafélékről, aztán a gépmintákról vagy a ruszti borról – ó, ruszti aszú! Aki e tárgyban itt Berzsenyiéknek előad, bizonyos Conrad Lajos nevű férfiú, kinek unokája is ruszti bortermelő, sőt polgármester lesz. (De mit tudni már Rusztról?) Mindenesetre innét származik Berzsenyi híressé vált, Kazinczynak megírt félmondata: „az ősz Festetits a szegény Berzsenyinek az útzára kalap nélkül elejbe szalad”.
Berzsenyi kérdései és válaszai mennyire szólhatnak a XXI. századnak? Elég most, ha a 13 tematikából két-három változatot jelzünk – a földhiány és földéhség kérdését például, összevetve a mai ipari mezőgazdálkodás és biodiverzitás aktualitásaival. Hogy a XVIII. század óta tartó, itt-ott megszakadni látszó, de mégiscsak jelenős földkoncentráció hogyan fosztotta meg az embert a természettel együttműködő gazdálkodás lehetőségétől. Különösen az ártéri gazdálkodástól – Andrásfalvy Bertalan előadásában… Vagy a szakemberkérdésről – Berzsenyi büszkén számontartott falujában (is) súlyos hiány van ma a dolgozó emberkézből. És hogy az ő gazdálkodásának legkedvesebbikét, a szőlőművelést említsük: „Mivel a szőlő honunk áldott földének egyik legnemesebb terménye, illik, hogy oly módrul gondolkodjunk – mond Berzsenyi –, mely szerint azt mezei gazdaságunk kára nélkül is termeszthessük.”
Vagyis a szőlőtermelés ne a mezei földek felhasználásával, ne azok kárára történjék. A nyakló nélküli szőlőtermelés ellen beszél tehát, és csak a jó bortermő helyek megtartását javasolja. Magam is, botcsinálta gazdálkodó, ezzel ellentétben állva gondolom, hogy ma épp fordítva áll a helyzet – nemhogy csökkenteni, hanem növelni kellene a szőlőültetések számát! Oly sok szőlő pusztult el és tűnik el ma is. Berzsenyi 142 hold szőlője is a Gombai-hegyen, melyet nagy nehézségek árán sikerült összehoznia egy consignatióban – miként apjának dicsekszik vele, csupán a filoxéravész utáni szőlőterületeknek majd kétharmadát vesztettük el. És jelenleg is gőzerővel folyik az első osztályú szőlőterületek aranyáron való szétparcellázása.
Berzsenyi mondja az életfilozófiát: „Végtelen lenne a nép’ ereje, ha az eggyítve és tzélszerint használtatnék és végtelen annak következménye mind gazdasági mind erkölcsi tekintetben. Az emberek külön válva s magokra hagyatva, majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek; egyesülve pedig urai a földnek. Vadság szaggatta és reggette külön az embereket, s a culturának leg főbb tzélja azokat eggyesíteni.”
Ha ma van mit olvasni „honnunk” virágzásáról, éppen a „Mezei szorgalom” utolsó három mondatának választása az. ’Egyesülés’ vagy magános küzdés – vadság vagy kultúra? Ez itt a rétori kérdés.
