Kettő az egyben

A Cyrano de Bergerac, Edmond Rostand ötfelvonásosa 1897 óta szerepel a színházak műsorán.

A Cyrano de Bergerac, Edmond Rostand ötfelvonásosa 1897 óta szerepel a színházak műsorán – és a belőle készült filmadaptációk csak növelik a népszerűségét. (E ponton talán elég, ha Jean-Paul Rappeneau 1990-es, részben Budapesten forgatott adaptációjára utalunk, Gérard Depardieu főszereplésével.) Alexis Michalik színész-színműíró eme elnyűhetetlen, örökbecsű darab keletkezésének fiktív történetét meséli el Edmond című 2016-os drámájában, amely az eredeti ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető. Egy igyekvő, ám addig csupán mérsékelt sikereket arató színpadi szerző váratlanul felkérést kap egy újabb darab megírására, ám kezdetben sejtelme sincs arról, miről is szóljon a mű, aztán lassan, fokozatosan helyükre kerülnek a részletek, csakhogy van egy bökkenő: Edmond nem a feleségétől kapja az ihletet, hanem…

És e ponton kezdenek kirajzolódni a Cyranóból ismert fordulatok és figurák, csakhogy a „valóságba” ágyazva, mint Edmond munkájának ötletadói és inspirálói. És épp e posztmodern játék, a műalkotás és a „realitás” színtereinek egymásra vetülése adja az Edmond legfőbb élvezeti értékét. Michalik persze nem volna színházi ember, ha mindezt nem fejelné még meg a szakmája iránt érzett szeretetének kifejezésével is:

„Nekünk, színészeknek nem létezik holnap. Ami van, az a közönség és az előadás. Mi a múló perc művészei vagyunk”

- vall a Cyrano bemutatója előtt az egyik szereplő.

Az Edmond tehát könnyed hangvételű, jópofa darab, csetlő-botló humorral – aligha véletlen, hogy eljutott a vászonig: maga Michalik rendezhetett belőle filmet 2018-ban. (Tisztelt hazai forgalmazók! Esetleg volna rá mód, hogy a magyar közönség a magyar mozikban láthassa ezt a filmet, hogy ne az internet különféle bugyraiban kelljen utána kutakodni?)

És ha az Edmond forgatása közben valaki esetleg nem lett volna képben az eredetit illetően, a kötet második felében a Cyrano de Bergerac is szerepel – új fordításban. A hazai színházkedvelők eddig Ábrányi Emil 1898-as, mára klasszikussá vált átültetésében ismerhették a művet, amely mind a mai napig élvezhető, ám a francia alapokat ismerők állítják, hogy mívesebb, dallamosabb, csengőbb-bongóbb, mint az eredeti.

Ábrányi tehát kissé „túlfordította” a szöveget, de ez nem vált a magyar változat kárára: a Cyrano de Bergerac már megszületésekor, a XIX. század végén sem számított modern műnek, egy korábbi kor stílusirányzatát idéző figurát állított a középpontba: a rímfaragás és kardforgatás mesterét, aki presztízskérdést csinál abból, hogy senki sem tehet megjegyzést túlméretezett orrára, és aki titkon szerelmes saját unokahúgába, Roxane-ba. Ám mert rútnak hiszi magát, és tart a visszautasítástól, egy földhözragadt sármőr – mai kifejezéssel: üresfejű szépfiú –, Christian nevében kezd udvarolni neki.

Ábrányi munkája tökéletesen illik a romantika felfogásához. A 2020-as, új verzió viszont hol prózában beszél – e részek Bognár Róbert munkái –, hol versben szólal meg, hiszen Cyra­no­ maga is költő, s ennek nem egy, nem két jelenetben bizonyságát is adja – e sorokat Várady­ Szabolcs szedte rímbe. Így ki-ki meggyőződhet róla, hogy a már-már szállóigévé vált sorok hogyan hangoztak egykor, s hogyan hangzanak ma.

„Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”

- nyilatkoztatja ki Ábrányinál Cyrano az orrmonológ végén.

„Magamnak tálalom hévvel és színesen – / de hogy más megtegye, nem, azt nem engedem”

- zárja Váradynál.

Jelen kötet után az olvasó alighanem kedvet kap ahhoz, hogy (újra) kézbe vegye az alapművet, és közben eltűnődik a Cyrano-jelenség egykori és mai értelmezésének különbségein. A finálé Ábrányinál ugyanis így hangzik:

„Magammal tisztán, tündöklőn viszem be. / Mert foltja nem volt egy parányi sem. / És ez, gazok […] a becsületem!”

Bognár Róbertnél pedig így:

„Lesz, amit makulátlanul viszek magammal, és az a… az a virtus!”

(Alexis Michalik: Edmond – Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac. Park Könyvkiadó, Budapest, 2020. 349 oldal. Ára: 2900 forint)