Kedves Bátyám
Eseményekkel terhes nehéz idők teltek el, amióta utoljára írtam. A Sztálin elvtárs halálával kapcsolatos események nagyon sok mindenre megtanítottak minket, nagyon sok új oldalról ismertük meg a szovjet embereket, és nagyok sokkal közelebb kerültünk hozzájuk, a közös fájdalom összekovácsolt bennünket. Csak egy pár szóval akarom leírni, hogyan fogadták itt az emberek ezt a szomorúságot.
Március 3-tól kezdve, amikor a rádió először adott hírt Sztálin elvtárs betegségéről, az egész város, szó szerint, nagyítás nélkül olyanná változott, mint egy család, ahol az igen szeretett apa beteg. Mindenki nyugtalan, aggódó volt, a rádiókat sehol egy percre sem zárták el. Az emberek mind orvossá változtak, lexikonokból és egyéb forrásokból mindenki nézegette, mennyit kell lélegezni egy percben, és általában mit jelent a betegség. Nem volt olyan ember, aki szóról szóra el ne tudta volna mondani a legújabb orvosi jelentést Sztálin elvtárs állapotáról. Azt, hogy Sztálin meghalt, egyszerűen senki nem hitte. 6-án reggel 6 órakor mondta be a rádió a szomorú hírt. Mikor utána végigmentem a folyosón, csak hangos sírást lehetett kihallani minden szobából. Találkoztam egy nagyon öreg takarítónénivel, aki nekem sírta el először a bánatát. „Hát, nincs többé Sztálin, hát lehet ez, mi lesz velünk ezután?” Csak megjegyzem, hogy ugyanez a néni 9-én este idézett nekem Malenkov gyászbeszédéből és mondta, hogy a régi forradalmi gárda tovább viszi Sztálin ügyét, mert Lenin halála után is tovább vitték az ügyét. (A néni 75 éves, Lenin temetésén is ott volt.)
A hír vétele után mindenki azonnal bejött az egyetemre, senki sem tudott otthon maradni egyedül, mindenben kifejeződött a szervezettség felé törekvés, a pártszervezetekbe igyekeztek, ezt a veszteséget egyedül nem lehetett elviselni, csak közösen. Moszkvában ezen a napon egyetlen hangos szót sem lehetett hallani. Általános gyász volt, minden embernek ki volt sírva a szeme, megviselt, sápadt volt az arca; szóval érezni lehetett, hogy nincs olyan ember, aki ne gyászolna. Sokan mondták, hogy inkább odaadnák magukat, csak Sztálin élne tovább. És mindenki szívből, őszintén gyászolt. Tudtam, hogy nagyon szerették Sztálint, de csak most értettem meg, mennyire összefonódott minden egyes ember életével Sztálin alakja. Láttam, hogy mindenki érzi, mintha a testéből szakítottak volna ki egy darabot, és az első nap mindenki azt érezte, hogy nem is lehet tovább élni, mintha az egész világ egy űr lenne az ember előtt.
A második, harmadik nap ez a nehéz hangulat persze megenyhült, de ekkor is mindenki csak Róla beszélt. Nagyon sok szép jellemző történetet hallottam ezekben a napokban Sztálinról, kivált a háború idejéből. Valahogy megnyíltak az emberek, elmondták azt a rengeteg nehézséget, amin Sztálin átvezette őket. Valóban, Sztálin igazi képe csak most kezd kialakulni bennem, persze, közben magukat az embereket is megtanultam sokkal jobban értékelni, mert hiszen a küzdelmes életüket is megismertem, nagyon sok téren sokkal szélesebb látókörű embereknek ismertem meg őket, mint eddig gondoltam.
És ekkor, a Sztálinról való megemlékezések közben erősödött meg mindenkiben az a gondolat, hogy Sztálin lényegében nem halt meg, mert a Szovjetunió minden építményén, emberében tovább él. Ez a meggyőződés, megnyugvás fokozatosan alakult ki. A párt mostani vezetői felé mindenki nagy bizalommal fordul, mert ez a „régi forradalmi gárda”. Különösen megnyugodott, bizakodóvá lett a hangulat a temetés után. A gyászbeszédnek igen erős hatása volt. A hangot, ahogy elmondták, ezt érdemes volt hallani. Március 6-án délután 4 órakor megnyitották a Szovjetek Házában Sztálin ravatalát. Ettől a perctől kezdve egész Moszkva megmozdult, az utcákon milliók igyekeztek a Szovjetek Háza felé, mindenki el akart búcsúzni Sztálin elvtárstól. Persze, mindenki nem mehetett be, mert az lehetetlen lett volna.
Mi egy külföldi küldöttség keretében elmehettünk Sztálin elvtárs ravatalához. A Szovjetek Házának már a környéke is virágokkal volt tele, a Ház meg teljesen meg volt tömve élő- és művirágokkal, mintha az egész világ összes virágát idehozták volna. Sztálin elvtárs olyan volt, mintha élne, az ismert bölcs mosoly simult az arcán. Én azt vártam, hogy egy betegség által megtört aggastyánt fogok látni, de nem, Sztálin arca éppen olyan volt, mint minden róla készült képen, erős, hatalmas és igen szép.
Most már újból rendes mederben folyik az élet, és valahogy érezni lehet, hogy mindenki még jobban akar dolgozni, érzi, hogy Sztálin elvtárs halála után több munka hárul rá, egy rész abból a munkából, amit eddig Ő végzett.
Ölel húgod: Mária
(Lendvai Mária szovjet ösztöndíjas levele bátyjához, Lendvai Ferenchez, a Csokonai Színház rendezőjéhez, Alföld, 1953/1–2 szám. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
