A magyar katolikus egyház nehéz helyzetben volt 1956-ban. Az egyházi iskolák nem működhettek szabadon, a szerzetesrendeket föloszlatták, és a papság az állammal kötött 1950-es szerződés keretei között volt kénytelen működni.
A magyar egyház feje, Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek házi őrizetben volt, s a püspöki kar elnöke – Grősz József kalocsai érsek – is csak ebben az évben szabadult a börtönből. Mindkettőjüket koncepciós perben hurcolták meg és ítélték el. Diplomáciai kapcsolat a magyar állam és az Apostoli Szentszék között 1945. április 4. óta nem volt, amikor is a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Kliment J. Vorosilov marsall parancsára kiutasították az országból Angelo Rotta címzetes thébai érseket, az 1930 óta hivatalban lévő budapesti apostoli nunciust. XII. Pius pápa 1956. június 29-én adta ki a Du maerenti animo kezdetű apostoli levelét, amelyben Mindszentyt és a kelet-európai kommunista börtönökben sínylődő püspököket és papokat a szenvedés elviselésére buzdította.
Sztálin lebontott szobrának maradványai a Felvonulási téri talapzaton. „Népek megháborított rendje”
Fotó: Getty Images
A nándorfehérvári diadal ötszázadik évfordulójára kiadott dokumentumban a pápa emlékeztetett arra, hogy a kis kelet- és közép-európai népek összefogása a legnehezebb időkben is meg tudta fékezni az iszlám török támadást. Az egyházfő ezt a fél évezreddel korábbi történelmi eseményt állította követendő mintaként a régióban élő katolikus híveknek a szenvedés türelmes megélésére, a kommunizmus elleni harcra és összefogásra.
Október 28-án – néhány nappal a forradalom kitörése után – Luctuosissimi eventus kezdetű enciklikájában a pápa támogatásáról biztosította a szabadságért harcoló magyar népet, és ügyükért való imára szólította föl a világ katolikusait. A katolikus egyházfő kijelentette, hogy szerinte gyászos események történnek Kelet-Európában, különösen a rettenetes magyarországi mészárlás döbbentette meg. Aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a magyar állampolgárokat korlátozzák emberi méltóságukban, polgári jogaikban, valamint egyéni és nemzeti önrendelkezésükben. A szentatya úgy vélte: a „népek megháborított rendjét” sem fegyveres erőszakkal, sem előre kiagyalt hazugságokkal nem lehet helyrehozni. Szerinte ezekkel az eszközökkel csak a polgári és keresztényi lelkiismeretet s az egyház szabadságát lehet megbéklyózni, ami azonban nem eredményezhet hosszú távon fönntartható struktúrát. Körlevelében nagyrabecsüléséről biztosította a „nemes és hívő keresztény” magyar népet, amelynek vallásosságát az ateista kommunizmus minden eszközzel igyekezett kiirtani.
XII. Pius az enciklikában örömteli emlékként idézte föl 1938. májusi magyarországi látogatását, amikor mint XI. Pius képviselője pápai legátusként részt vett a budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson, és több százezer magyar katolikus előtt mutatott be szentmisét. Levelében minden keresztényt a „nagy fájdalmaktól gyötört” és vérét ontó magyar népért mondott imára szólított föl. Kijelentette, hogy a magyar és a többi szovjet uralom alatt álló kelet-európai nemzet vallási és polgári jogaitól megfosztva volt kénytelen létezni, 1956-ban azonban páratlan lehetőség kínálkozik számukra, hogy igazságosságban, rendben és boldogságban építhessék újjá államukat. A dokumentum utolsó soraiban Róma püspöke apostoli áldását küldte minden kereszténynek, különösen a sanyarú körülmények között élő magyaroknak és azon kelet- és közép-európai főpapoknak, akik börtönben, házi őrizetben vagy száműzetésben vannak.
Október 29-én Virág Ferenc pápai trónálló, pécsi püspök pásztorlevelet intézett papjaihoz és híveihez, amelyben részletezte a Rákosi-diktatúra korlátozó és elnyomó egyházpolitikáját, s megfogalmazta a magyar katolikus egyház követeléseit. A pécsi főpap elsősorban a lelkipásztori, az oktatási és a civil egyesületi életben való szabad egyházi megjelenést tartotta fontosnak, valamint követelte a katolicizmus teljes szabadságát és az állami hatóságoktól – az 1951-ben megszervezett és a felekezeteket minden területen kontroll alatt tartó Állami Egyházügyi Hivataltól – független egyházi kormányzatot. Igényelte, hogy a magyar egyház szabadon érintkezhessen a katolikus egyház fejével, a pápával. Virág püspök azonban expressis verbis nem fogalmazta meg, hogy a Magyar Népköztársaság vegye föl – pontosabban állítsa helyre – a diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal.
Október 31-én a pápa táviratot küldött a felsőpetényi házi őrizetéből egy nappal korábban kiszabadított és Budapestre visszatérő Mindszenty József bíborosnak. XII. Pius rokonszenvéről és együttérzéséről biztosította az „igen kedves magyar nemzetet”, amelynek azt kívánta, hogy „virágozzon és tündököljön” hűsége az egyházhoz és az Apostoli Szentszékhez. Táviratában az egyházfő apostoli áldását adta Mindszentyre, akit biztosított arról, hogy imáival és aggodalmával mindig mögötte állt, valamint könyörgést fogalmazott meg a harcokban elesettek örök lelki nyugalmáért és üdvösségéért.
Az egyetemes katolikus egyház vezetője november 1-jei Laetamur admodum kezdetű körlevelében a magyar és a lengyel nemzet szabadságharcát értékelte, a szuezi válságban az új világháború lehetőségét látta. XII. Pius úgy vélte, hogy Magyarország és Lengyelország népeire „az igazságosságra alapuló béke hajnala” virradt, amely eredményeként helyesebb alapelvek és jobb törvények szerint szerveződő szabad államok jöhetnek létre. Örömmel adta hírül, hogy a magyar és a lengyel katolikus egyház első számú vezetői – Mindszenty József esztergomi érsek és Stefan Wyszyński gnieznói és varsói érsek – szabadlábon vannak, és tevékenyen, teljes egyházi tekintélyükkel vesznek részt országuk közéletében.
Szabadságharcos lány tartja távol a budapesti tömeget a tűzvonaltól 1956 októberében
Fotó: Hulton-Deutsch Collection/Corbis
A szentatya a szovjet intervenció után egy nappal, november 5-én Datis nuperrime kezdetű levelében elítélte a kommunista birodalom katonai beavatkozását, s a világ nagyhatalmait is erre buzdította. Kifejtette, hogy szomorúsággal töltik el a magyarországi hírek, különösen az, hogy a magyar városokban és falvakban olyan polgárok vére ömlik, akik igazi szabadságot követelnek. A pápa elítélte azokat – utalva a Kádár János vezette bábkabinet, az úgynevezett Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjaira, fegyvereseire és híveire –, akik az ország belső rendjét fölforgatják, és idegen fegyvereket segítségül hívva erőszakolják rá a magyar nemzetre a szolgaságot.
XII. Pius elfogadhatatlannak minősítette a vérontást. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a hívő keresztények csak olyan társadalmi berendezkedéssel és államrenddel működhetnek együtt, amely „a békén, az igazságosságon, a szabadságon és a szereteten” alapul. A pápa kijelentette: imádkozik Krisztushoz, hogy minden jogtalanságot és erőszakot fékezzen meg, az ellenséges vagy egymással szemben álló népek pedig békés és szelíd eszközökkel jussanak egyezségre. A katolikus egyházfő történelmi tanulságként fogalmazta meg, hogy Isten az erőszakos politikai vezetőket és nemzeteket – még a végítélet előtt – már életükben megbünteti. Végezetül a pápa apostoli áldását küldte „a magyarok drága nemzetének”.
Többek között a pápai körlevél eredményeként több európai és amerikai országban demonstrációkat szerveztek (katolikusok és nem katolikusok egyaránt) a Szovjetunió és a Kádár-kormány ellen 1956 végén. Így például Giovanni Battista Montini milánói érsek, a későbbi VI. Pál pápa székvárosában éjjeli fáklyás körmeneten jelképesen a vállára vette a szenvedő Magyarország keresztjét – a katolicizmus és az olasz nemzet szolidaritását és együttérzését ezzel fejezve ki. Francis J. Spellman New York-i érsek hívására kétszázezer hívő sereglett össze és könyörgött a magyar szabadságharc áldozataiért. 1956. november 4-én az Egyesült Államok kormánya nevében Dwight D. Eisenhower elnök menedékjogot adott az Edward T. Wailes követ vezette budapesti nagykövetségére menekülő Mindszenty Józsefnek. A Kádár-korszak első éveiben a Vatikán nem ismerte el sem a kormányt, sem a kommunistabarát magyar békepapok mozgalmát, s az első tárgyalások Magyarország és a Szentszék között 1963–64-ben kezdődtek meg.
XII. Pius pápa és az általa vezetett centralizált, nemzetközi szervezettségű katolikus egyház tevékenysége világszerte megismertette – legalábbis a hívő katolikusokkal – az 1956-os magyar forradalom és az azt követő erőszakos szovjet katonai intervenció problémáját. A híresen konzervatív és kommunistaellenes XII. Pius véleménynyilvánítása – kétségtelen morális súlya ellenére – nem vezetett kézzelfogható eredményhez az 1956-os magyar szabadságharc történetében, a nemzetközi nagyhatalmi politika ugyanis nem volt érdekelt a magyar állam szovjet befolyástól való megszabadításában.
