Sajtprés és munkásőr-álcaruha

A budapesti Bakancsos utcai piac fogalom. A zsibvásár aranyásói, vámszedői és egyszerű szemlélői mind egy sajátos kincskeresés részesei. A növekvő jólét és az internetes használtcikk-kereskedelem miatt visszaszorulóban lévő klasszikus bolhapiac titkait igyekeztünk kifürkészni.

2019. 08. 03. 17:12
null
Fotó: Kurucz Árpád
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szombat, hajnali négy harminc, Budapest még alszik, amikor néhány tucat ember – árusok és vevők – a XVI. kerületi Bakancsos utcai piac zárt vaskapuja előtt gyülekeznek. Mire csörögve lekerül a lánc, a felduzzadt kisebb tömeg szó szerint benyomja a kapuszárnyakat, és betódul az arénaszerű, körbeépített, középen nyitott placcra.

A gyalogosok mögött megjelennek az árusok gépesített egységei, többnyire ütött-kopott bontószökevény kocsik vágnak utat a szokásjog által kijelölt elárusítóhelyekig.

– Ez semmi, régebben volt rá példa, ha valamelyik gazdagabb kerületben volt lomtalanítás, akkor a kocsisor már negyed ötkor a főútig ért – jegyzi meg egy tapasztalt piacozó, amint kis kordéját maga után húzva iramodik meg a piac belseje felé.

A vadászat ezzel kezdetét veszi, az alkalmi és profi ócskások, lomizók és használtcikk-kereskedők portékáira azonnal lecsapnak a gyűjtők, nepperek, viszonteladók. A Bakancsosnak ugyanis megvan a saját hierarchiája mind az eladói, mind a vevői oldalon. Néha a határok elmosódnak. Egy szakállas, középkorú férfi kopottas Ford Mondeóból pakolja ki portékáját, döntően a 60-70-es évek akkor luxusnak számító iparcikkeit, köztük az azóta megszűnt, egyébként jobb sorsra érdemes Iparművészeti Vállalat remekeit. Megakad a szemem egy gyönyörű, krómkeretes állványon, narancssárga, kézzel fújt, üvegbúrás űrkorszaki állólámpán, de mire körülnézek, eltűnik a tulajdonosa.

Fotó: Kurucz Árpád

– Mindjárt jön, csak körbenéz, hogy mit hoztak ki a többiek – veti oda tanácstalanságomat látva a szomszéd árus, aki fél szemmel a magára hagyott, ránézésre több tízezer forintot érő kupacra is figyel.

– Nem tartanak attól, hogy elemelnek ezt-azt? – kérdezem.

– Azt próbálják meg, ha valakit rajtakapnak, az tuti, hogy nem teszi be többet ide a lábát, és amúgy is ez itt nem szokás – villantja meg tekintetét csibészesen. És valóban, teljesen megszokott, hogy az elektromos készülékeket az eladó látóterén túl, a központi épület falán lévő nyilvános konnektornál próbálják ki a vevők. Akkor sem kell izgulni, ha az árus egy pillanatra eltűnik egy nagyobb címlettel, hogy felváltsa és tudjon belőle visszaadni. Az egymásrautaltság nagy úr és kiváló szabályzóerő.

– És mi van akkor, ha valaki eleve lopott árut akar eladni? – szegezem neki a kérdést. Alkalmi ismerősöm felelevenít egy néhány évvel korábbi történetet.

– Talán még emlékszik annak a japán világjárónak az esetére, akinek belvárosi szállása udvaráról ellopták különleges, neki készített, több százezer forintos biciklijét. A kerékpár képe megjelent a hírekben is, és másnap valaki észrevette, hogy itt árusítják a Bakancsoson. Egy órán belül itt voltak a rendőrök a japán fiúval, aki boldog volt, hogy visszakapta speciális járgányát – idézi fel a happy enddel végződő esetet. Arról viszont már nem szól, mi lett az orgazdával.

Továbbállok, meglátok egy tetszetős, retró stílusú asztali lámpát olcsón, azonban amikor az ötezrest nyújtom, az árus azonnal hárít, és felhívja a figyelmemet egy nagyon fontos dologra. Aki hajnali bolhapiacozásra adja a fejét, legyen a képzeletbeli pult bármely oldalán, okosan teszi, ha már napokkal korábban elkezdi felváltani a nagyobb értékű bankjegyeit, mivel nem biztos, hogy öt-tíz vagy húszezer forintosból a nyitás után első órákban bárki vissza tud adni. Főleg azok, akiknek a piac a mindennapi betevőt vagy élvezeti cikkek előteremtését szolgálja.

– Minden „cszáz”! – kiáltja egy kortalan, fogatlan cigány asszony egy babakocsiban ücsörögve az olcsó cigaretta füstjén keresztül. Az előtte kiterített rongyon rossz cipők, játékok, könyvek, magnókazetták, ki tudja honnan, az ülőalkalmatossággá züllött, megroggyant babakocsin érkeztek meg a piacra.

Egy összeszokott pároson akad meg a szemem. A két negyvenes férfi műsoros magnókazettákra, CD lemezekre és hanglemezekre vadászik. Mint kiderül, számukra ez egyszerre hobbi és fizetéskiegészítés. Elmondásuk szerint egy néhány száz forintért vett ritka kiadású rockzenei album a megfelelő internetes fórumokon akár több tízszeres áron is eladható. Persze – vetik közbe – ehhez tudni kell, hogy mi mennyit ér, és mi az, ami érdeklődésre tarthat számot a kényes ízlésű gyűjtők körében. A tárgykultúra azon rajongói, akik nem restek felkelni hajnalok hajnalán és turkálni, alkudozni, igazi kincsekre lelhetnek. Ahhoz, hogy a gyűjtemény bővítése sikerrel járjon, célravezető taktikára van szükség. András, aki már több mint egy évtizede rója a főváros nagy bolhapiacait – kezdetben a Verseny utcait, majd a Petőfi Csarnok mellettit, most pedig a Bakancsost –, beavat néhány alapszabályba.

– Az elején gyorsan minél több frissen kirakodó árus felhozatalát kell megnézni, mert ekkor kerülhetnek elő azok a ritkaságok, amelyek néhány perc alatt gazdára találnak. Később, amikor megtelik a piac árusokkal, már lehet ráérősen, aprólékosabban átfésülni a terepet – szögezi le. A második fontos szabály szerinte az, hogy amit kinéztél, azt fogd jó erősen kézbe, hogy elkerülhesd a vitákat a többi vásárlóval. – Az alkudozás kötelező, ha az árus például valamit ötezerre tart, te mondj kétezret, és tartsál ki az ajánlatod mellett, ameddig lehet – hívja fel a figyelmet a talán legfontosabb játékszabályra. Hozzáteszi: az is célra vezethet, ha egy kicsit sértődötten elfordulsz, és úgy teszel, mintha tovább akarnál állni.

– Hidd el, ezek a húzások általában bejönnek, ő el akarja adni a cuccot, nem azért hozta ki, hogy egy fillér nélkül, a több ezer forintos helypénzt kifizetve kelljen hazacipekednie – érvel elmélete mellett. Alkalmi kalauzom sokkal nagyobb kihívásnak tartja a makacs eladóknál a neppereket.

– A nepper mindent visz, csomagban vásárol, megszabadítva az árust portékájától, elhappolva a gyűjtő elől a neki fontos egy-egy darabot. Ez ellen csak a gyorsaság segít – teszi hozzá önigazolásként.

Már a nap is magasan jár, mikor az addigra megtelt parkolóban álló autómhoz megyek, hogy kivegyek egy nagyobb nejlontáskát. Nem messze tőlem egy férfi holland rendszámú, Spuitwater (Ásványvíz) feliratú, ütött-kopott furgonba pakol lámpákat, népi tárgyakat, kisebb bútorokat. Szóba elegyedek a magyarul egész jól értő, de beszélni nem nagyon tudó hollandussal, ­Peterrel, akire ráillik az András által vázolt leírás a nepperről. Peter évek óta havonta közép-európai túrára indul, hogy feltöltse németalföldi galériáját. Elmondása szerint a több ezer kilométeres út road movie-nak is beillik, felkeresi Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Csehország ócskapiacait.

– A volt kommunista országok tárgykultúrája nagyon jól eladható nálunk, Hollandiában. Ami nektek megszokott vagy unalmas, az nekünk izgalmas – zárja rövidre mondandóját, mivel arra már nem akar válaszolni, hogy például egy Magyarországon néhány ezer forintért vett klasszikus „vallatólámpát” hazájában mennyiért tud eladni.

Azonban az okostelefonok világában nincs is szükség arra, hogy bevallja, mekkora árréssel dolgozik. A nagy nyugat-európai aukciós, illetve antik és vintage termékekkel kereskedő honlapokon, galériákban legtöbbször tízszeres áron köszönnek vissza a Bakancsoson beszerezhető néhány ezer forintos kacatok. Peternek tehát a tetemes benzinköltség mellett is valószínűleg jócskán megéri, hogy tovább mélyítse a holland–magyar üzleti kapcsolatokat. A piac területére visszatérve kezdenek megelevenedni az állandó elárusítóhelyek és bódék. Az egyik beszögellésben egy nagydarab férfi a feleségével orvosi eszközöket árul. Az asztalon acélszikék, csipeszek, fűrészek, és számtalan, a korai napfényben csillogó, laikus számára félelmetesnek tűnő, ismeretlen szerszám.

– Ezek mind a Magyar Honvédség leselejtezett készletéből származnak, jelentős részük még mindig bontatlan, eredeti csomagolásában van – mutatja meg portékáját Csaba, aki a félmúlt történéseit felelevenítve elmondja: a 90-es, 2000-es évek haderőreformjai során fillérekért árusították ki a néhai Magyar Néphadsereg több százezer főre méretezett M-zárolt, háborús időkre felhalmozott raktárkészleteit. – Nézze: ez Magyarországon készült, ez meg svájci, amott egy NDK-s darab, a mai napig semmi bajuk, ráadásul orvosi acél, ami fertőtleníthető, szinte örök – bizonygatja, hogy áruja első osztályú.

Arra a kérdésemre, hogy ki veszi meg a portékát, csak annyit válaszol: el se tudom képzelni, hogy hányan vásárolnak nála, művészek, egyetemisták, műszerészek, de igazából őt a bevétel érdekli, és nem a vevő személye. Már sokadik körömet járom – a telefonos alkalmazás szerint a hétezredik lépésem következik, ami körülbelül öt kilométer –, amikor újra összefutok Andrással, aki a bolhapiac Vergiliusaként még legalább háromezer lépés erejéig tovább kalauzol a használtcikk-kereskedelem egyik bugyrából a másikba. Kísérőm arca csalódott, már-már unott.

– Nem az igazi, az utóbbi két-három évben egyre rövidebb időszakokban lehet jó piacnapot kifogni – morogja. Úgy hiszi, azzal, hogy az emberek általános jóléte emelkedik, párhuzamosan csökken a piac színvonala.

– Ha pörög a gazdaság, van munka, az embereknek van mit elkölteniük, akkor eltűnnek a piacról azok, akik a válság idején szorult helyzetükben kénytelenek voltak megválni képletesen és szó szerint is a családi ezüsttől. Azok száma viszont nő, akik fizetőképes keresletet tudnak támasztani, felnyomva a kevés minőségi áru értékét. Tudja, a kevés fóka és a sok eszkimó esete – magyarázza, rögtönzött gazdaság- és társadalompolitikai elemzést adva.

Hozzáteszi: valószínűleg az internetes aukciós, használtcikk-kereskedő oldalak és a retró termékeket szinte az utcáról felvásárló profi kereskedők is tehetnek a klasszikus zsibvásárok hanyatlásáról. Mikor elköszön, azért büszkén mutatja meg kocsijának csomagtartóját és hátsó ülését, amelyen néhány retró és art deco jellegű lámpa, egy antik sajtprés és egy patyolat állapotú, terepszínű munkásőr-álcaruha pihen. – Ma sem keltünk hiába – mosolyog, majd gázt ad és elhajt, hogy azonnal egy jó fogásban reménykedő potenciális vásárló foglalja el a megüresedett parkolóhelyet.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.