Székely mellény

Az utcazenélés Európa legtöbb nagyvárosában elfogadott, szabályozott, üdítő színfolt. Budapesten az utcazenészek általában engedély nélkül vállalják a kockázatot. Vannak, akik szemében ez a műfaj még mindig a koldulás formája. Pillanatfelvételt készítettünk a Széll Kálmán tér három „főállású” előadójáról.

Sztojka elektromos citerájával – „Rám nem váltanak jegyet, mindennap meg kell tudnom győzni az embereket” Fotó: Bach Máté

A Széll Kálmán tér ma már nem csak átszállóhely, lehetőséget kínál az ücsörgésre, alkalmas helyszíne a találkozóknak. Mindig akadnak, akik zenéléssel, énekléssel próbálják feldobni a hangulatot. Az egyik talán legkülönösebb jelenség egy harmincas évei közepén járó, jól öltözött, szép időben magyaros fehér ingben fellépő népdalénekes, Farkas Márton. Főállású utcazenészként mutatkozik be. 2013 májusa óta énekel az utcán, előtte könyvtáros és művelődésszervező volt, de nincs hiányérzete, mert mint fogalmaz, immár az utcán szervezi a művelődést.

– Fél ifjúságomat népdalkörökben töltöttem, ahol mindent hallás után tanultam meg, úgy, mint a régiek. Tájegységi összeállításaim vannak. A repertoárom nagyjából hét és fél órányi anyag, ezért van az, hogy soha nem unom meg. Van köztük saját gyűjtés is, például Badacsonyi Lajostól Zalavégről és Pál Istvántól, az utolsó nógrádi dudástól Tereskéről – mondja.

Odasétál az 59-es villamos megállójához, lassú mozdulattal leteszi maga elé kis fonott kosarát, majd énekelni kezd. Baritonja erősítés nélkül is bezengi környezetét. Néhányan mint valami csodabogárra merednek rá, szemlátomást zavarba jönnek, arrébb is mennek. Mások – főként idősebbek – dobnak a kosarába pénzt, amelyet fejbiccentéssel köszön meg. Egy óvodás korú kislány az anyukáját vonszolja oda, és együtt hallgatják, míg be nem érkezik a villamos. Farkas Márton fél óra múltán pihenőt tart, és elmeséli, hogy eleinte vonósokat, tekerősöket keresett maga mellé az utcazenéléshez. Ekkoriban került barátságba Bartha Ágoston­nal, aki a nagyapja lehetne. Bartha több évtizeden át élt utcazenéből Svájcban. Mostanában már csak fesztiválokra járnak együtt fellépni a Magyar Csárdás Project elnevezésű duójukkal, de tervezik közös lemez kiadását is.

– Sokszor ajánlom muzsikusoknak az utcazenélést, amelyből, ha jó az ember, kijön az átlag négy-ötezres „órabér”. Viszont el kell tudni viselni, hogy a járókelők kilencven százaléka észre sem vesz. A maradék hét-nyolc százalék dob pénzt, vagy legalább intenek, rád mosolyognak. Két-három százalék viszont verbálisan inzultál. Vadidegen emberek az elmúlt hét év alatt több tucatszor mondták szó szerint ugyanazt a mondatot: „Takarodjál haza Romániába!” Ehhez képest negyedrészt jász, palóc, mohácsi sváb, apai ágon pedig szatmári kisnemes felmenőim vannak, én pedig Budapesten születtem, és itt éltem le eddigi életemet – mondja Farkas.

– Ezek után csak azért is felveszem a székely mellényt, hadd pukkadjanak meg! A gyerekek a legfigyelmesebbek, de van például egyetemi tanár is a Corvinusról, aki mindig ugyanazt a népdalt kéri.

A huszonnyolc éves férfi művésznevén Sztojka, Borsodból származik, és elektromos citerán játszik instrumentális kortárs zenéket, saját szerzeményeket, feldolgozásokat, improvizációkat. Legtöbbször a Fény utca felőli széles zebra mellett ül le erősítőjére, ölében hangszerével. Hétévesen a tiszafüredi zeneiskolában kezdett szintetizátoron, de tanára révén beleszeretett a villanyciterába. Zenekarban is játszik, Újszülött Zenei Műhely néven lépnek fel. A villanycitera messziről úgy néz ki, mint a hagyományos, de modernebb köntösben.

– Amikor először kiálltam, és elkezdtem játszani, sokan furcsállták a hangszeremet, illetve kérdezték, hogy miért nem játszok lakodalmast, mulatós zenét. Nem állok be a sorba, nekem a zene több annál! – magyarázza Sztojka, aki öt éve utcazenész Budapesten. Kétgyerekes családapa. Hét-nyolc helyszínt váltogat ügyelve arra, hogy mindenütt csak egy órát zenéljen, nehogy valakinek az idegeire menjen.

– Amikor szomorú arcú embert látok, magamban azt remélem, talán valami pozitívat adhatok neki.

Nem tudom, mit hoz számomra a jövő, de már csak azért is kijövök zenélni, mert a lelki egészségemhez kell. Rám nem váltanak jegyet, ezért mindennap minden helyszínen meg kell tudnom győzni az embereket, hogy jó vagyok.

Minden előadóművész keresi a szemkontaktust közönségével, ezt tanítják is nekik, de Sztojka inkább kerüli. Szerinte a szemezésnek koldulás­szaga volna. Ő nem szeretne senkit sem unszolni, csak az adjon, aki örömmel teszi. Szelíd természete ellenére számos konfliktussal kell szembenéznie. Hivatalos engedélye Farkas Mártonhoz hasonlóan neki sincs.

Sztojka elektromos citerájával – „Rám nem váltanak jegyet, mindennap meg kell tudnom győzni az embereket”
Fotó: Bach Máté

– Szép elmélet, hogy ki lehet váltani engedélyt! Ha életszerű szabályok volnának, én szívesen zenélnék akár katás vállalkozóként is. Húsz-akárhány állandó utcazenész dolgozik Budapesten, ismerjük is egymást, de tudtommal egyiküknek sincs engedélye. Igaz, van rendőr, amelyik azt mondja: az legyen a legnagyobb gondunk, hogy maga itt zenél, majd még dob is egy-két százast. Szerintem ez is személy- és hangulatfüggő.

A Széll Kálmán tér egyik ismert gitárosa egy huszonkét éves fiatalember, Kovács Kristóf, aki jó barátként tekint Sztojkára, sőt együtt is léptek már fel.

Akusztikus gitárjával kíséri az énekét, miközben tekintetével az embereket fürkészi. Világsztárok aktuális dalait adja elő meglehetősen pontosan. Mára éppen végzett a Széll Kálmán térrel, ezért átvillamosozunk a következő fellépőhelyre, a Jászai Mari térre. Kristóf felmálházva, vállán gitár, erősítő, mikrofonállvány. Röviden vázolja történetét. Pozsonyi magyar családba született. Hat évig tanult hegedülni, szlovák iskolába, majd angol gimnáziumba járt, két nővére közül az egyik Pesten él.

– Nekem Passenger volt a példaképem, az az utcazenész, aki öt évig utazott országról országra, és végül világkarriert futott be. Tetszett ez az életforma, eldöntöttem, hogy én is kipróbálom

– meséli.

– Vettem egy gitárt, és elkezdtem számokat tanulni. Nem is érettségiztem le. Anyukám eleinte nem értett meg. Eredetileg Skócia volt a terv, de felléptem Pozsonyban, Bécsben, Brnóban, Prágában, Berlinben, Hamburgban, Amszterdamban, majd Edinburgh-ban is. Végül rájöttem, minden város közül Budapesten a legjobb. Csak egy hétig voltam árufeltöltő egy üzletben, de nem tetszett, az utcazenélés viszont várakozásomon felül bejött.

Megérkezünk a Jászai Mari térre. A peron végén lévő zebra túloldalán egy perc alatt fellépésre kész a szerelés. Gitártok nyitva, erősítő, mikrofon bekapcsolva, és már fel is csendül az első szám. Utóbb megtudom, Kovács Kristófot sokan biztatják, hogy jelentkezzen az X-Faktor tehetségkutató műsorba, de nem akar. Mint mondja, bosszantja minden, ami a profit miatt erőltetetten divatos. Először egy szám Passengertől, aztán egy Máté Péter, majd sorra Coldplay, Imagine Dragons, Bob Marley. A hömpölygő tömegből öt másodpercenként dob valaki pénzt, nemritkán papírt. Egy hajléktalan dülöngélve odamegy hozzá, messziről úgy fest, mintha épp csórna a gitártokból, pedig ellenkezőleg, ő is dob pár forintot. Cserébe kér egy számot. Kristóf bólint, telefonján rákeres a szükséges akkordokra, majd elsőre előadja olyan hibátlanul, mintha századszor játszaná. A hajléktalan áhítattal hallgatja. Újra úriemberhez méltón érezheti magát: rendelt és fizetett.

Kovács Kristóf fellép a budapesti Jászai Mari téri villamosmegállónál is. Zöldre várva
Fotó: Bach Máté

A pesti idillt két fővárosi közterület-felügyelő megjelenése töri szét. Nem igazán tudják, hogy a kerülethatáron lévő járdasziget a XIII. vagy az V. kerület, esetleg a villamosperon miatt a főváros illetékességi területe-e, de mivel Kristófnak semelyiktől nincs hatósági engedélye, ez mindegy is. Udvariasan felszólítják a haladéktalan távozásra. Egy ötvenes hölgy szikrázó szemekkel vonja kérdőre a köztereseket, hogy miért piszkálják a fiút, egy férfi emelt hangon csatlakozik hozzá.

A fiatalabb egyenruhás magyarázkodásba kezd, az idősebb bölcsen hallgat, érzi, itt minden szó olaj lenne a tűzre. Szerencsére Kristóf szélsebesen összepakol, rutinja van a közeggel való szóértésben. Néhány perc múlva már a Nyugatinál énekel, de innen két rendőr meglepően gyorsan továbbhajtja, ezért visszatér a Széll Kálmán térre. Egy darabig minden jól megy, de aztán egy részeg hajléktalan fellépésre jelentkezik…

Azért nehéz kenyér az utcazenélés.

Engedély nélkül

Miért vonakodnak engedélyt kérni az önkormányzatoktól az utcazenészek? Hiszen a taksa a fővárosi területeken mindössze 185 forint/négyzetméter/nap, és tételezzük fel, hogy két cipőtalpnyi terület elfoglalására nem számítanak fel többet egy négyzetméternél. Mégis, 2021-ben ez idáig egyetlen utcazenélési kérelem érkezett, amelyet 2021. március 15. és április 15. közötti időtartamra jóváhagytak az V. kerületi Deák térre. A rendeletek értelmében megfelelő nyomtatvány kitöltésével, helyszínrajz csatolásával kell a kérelmet benyújtani. A jogellenes közterület-használat miatt magánszemély esetében kétszázezer forintig terjedő közigazgatási bírság szabható ki. Az egyes kerületekben ugyanakkor más-más szabályok érvényesek. Míg például a III. kerületben az utcazenélés mindennemű kérelem nélkül is megengedett, addig a XII. kerület területfoglalási engedélyhez és napi ezer forintos díj befizetéséhez köti. Ha valaki a három kerülettel közrefogott, részben fővárosi kezelésű Széll Kálmán téren szeretne legálisan zenélni, akkor tudnia kell, hogy a tér melyik pontja melyik helyhatóság illetékességébe tartozik. Mivel az utcazenész egy helyen nem tölt egy óránál többet, naponta hét-nyolc helyszínen lép fel, ezért szükséges mind a hét-nyolc helyszín illetékes önkormányzatához külön-külön kérvényt benyújtania, figyelembe véve a harmincnapos ügyintézési határidőket. Az ügyfélszolgálati tájékoztatóból az is kiderül, hogy a Fővárosi Önkormányzat gyakorlata szerint nem járul hozzá aluljáróban zenéléshez, továbbá erősítő használata a felszínen sem megengedett.