Szlovák királyok

Már csak az lenne még jobb, ha ezek a hősök, akik nálunk minden bokorban teremtek, erőt adnának nekünk.

Forrás: Pexels

Valamirevaló nemzet nem lehet meg erős nemzeti öntudat nélkül, amihez pedig nem árt, ha akad a nemzet raktárkészletén néhány markáns és vonzó hős. Főképp olyan hősökre lehet szüksége alkalomadtán, szűkös és alantas időkben a nemzetnek, akik a maguk korában példát mutattak, és jeles hőstetteket hajtottak végre. Olyan hőstetteket, amelyek mondjuk megoltalmazták a nemzetet, annak területét, vagy dicsőséget szereztek neki, vagy épp hódítás révén gyarapították a hazát. De lehet olyan hőse is a nemzetnek, aki feláldozta tulajdon életét a honnak oltárán, aki személyes példamutatásával örök irányt szabott jobb sorsra érdemes nemzete minden tagjának. Egyszerű ez, mint az egyszeregy.

Éppen ezért néha megindítóan szomorú azon nemzetek sorsa, amelyeknek a raktárkészletén adott pillanatban erős hiány mutatkozik tőrőlmetszett hősökből. Van ott minden, kerti törpe, guminő, vámpír, tapír, csak épp hős nincsen. Mert azt csak mi, hősökben dúskáló magyarok gondoljuk úgy, hogy minden nemzetnek vannak hősei, csak mi képzeljük, hogy azok úgy teremnek minden bokorban. Könnyű nekünk. Nekünk akad sok. Megérdemeljük-e, vagy sem, én nem tudom eldönteni. Pedig, ha nincs raktáron elég hős, akkor ugyan miből csinálnak látványos történelmi filmeket az érintett nemzetek, amelyek a hősosztáskor a sor végére kerültek?

Itt van példának okáért a tavalyi év, amikor is meg lehetett volna méltó módon örökíteni a száz évvel ezelőtti gyalázatos trianoni békediktátum előzményeit, következményeit a mi magyar szempontjainkból. Mondjuk olyan filmben vagy tv-sorozatban, amely végre ésszel és szívvel is megélhető módon mondta volna el mindazt a rettenetet, amelyet eleink akkor megélni voltak kénytelenek. Igaz, sok hősünk pont akkoriban nem volt, ha lett volna, nincs a trianoni béke. Ez logikus. De akkor annak is logikusnak kellene lennie, hogy hiszen ha a vesztesek nem dúskáltak hősökben, akkor bizonyosan a győztesek! Mégsem biztos. Biztos, hogy nem. Ékes bizonyíték erre két hősköltemény, amelyet két szomszédunk álmodott filmszalagra vagy bitekbe.

Fantáziadús és erősen szelektív történelmi szemlélettel bíró román felebarátaink például arról a Mária királynéról forgattak történelmi filmet, aki a versailles-i béketárgyalásokon segítette ki a román küldöttséget azzal, hogy bájolgott egy sort, sorra látogatta az antanthatalmak politikusait, és komoly lobbitevékenységet fejtett ki annak érdekében, hogy Románia – a film szerint legalábbis – „visszakapja” Erdélyt és mindazon területeket, amelyekről azt álmodta, hogy valaha is a részei voltak. Na most a film szerint az egész világ összeesküdött szegény hős románok ellen, és már-már Clemenceau, Wilson és Lloyd George is a „gonosz magyaroknak” adta volna Erdélyt, de ez a „hős” Mária királyné Párizsban jól lerendezte a dolgot, mert eszes volt és rátermett, meg minden. Túl azon, hogy a film nettó csúsztatások és hazugságok elegye, egy rafinériájával manipuláló nő hazugságok és csúsztatások elegyével kommunikáló módszereit mutatja be, napnál világosabban rávilágít, mennyire nem jó, ha egy hősinek szánt történet főszereplője nagyon nem hős.

Jó, Erdélyért én is kiegyeznék egy nem hőssel is akár, de azért mégis. Hősökkel könnyebb. Aztán itt a másik film, a szerb Péter király. (Érdekes, hogy a kommunista múltat maguk mögött tudó keletiblokk-országok milyen édes-bús nosztalgiával viseltetnek régi uralkodóházaik iránt.) Na most ez a szerb Péter király olyan nem hős, aki a filmben végig sopánkodik, hogy baj lesz ebből a fránya háborúból, és csakugyan, a derék szerb csapatok nagy bajban vannak, amikor már három oldalról veszi körül őket ellenség. Úgyhogy amikor az a remek ötlete támad valakinek, hogy a nem épp közeli Korfu szigetére kell menekíteni a megmaradt szerb hadsereget (rossz ritmusérzékkel a tél kellős közepén), akkor ez a derék szerb Péter király is az ő sokat szenvedett népével tart a sanyarú száműzetésbe. Ugyan, idősebb lévén, szekéren teszi ezt, miközben szivarozgat, és sztoikusan lamentál népe sanyarú sorsa felett. Aztán odaérnek a tengerhez. Már aki odaér. Péter király odaér, és nagyon szomorú.

Szóval nem tudom, láttam már hősiesebb királyokat is. Persze mondhatjuk, a Péter király című filmnek nem is Péter király a főhőse, miképp azt gondolhatnánk a cím alapján, hanem a szerb nép egyszerű fiai, akik éppen csak azt nem tudják eltalálni, melyik világháborúban vannak is tulajdonképpen, royalisták-e momentán, vagy Tito partizánjai. Legalábbis pont ugyanúgy viselkednek. Jó, mondjuk igen jól harcoltak, hogy vinné el őket a fene, pont ellenünk, ez külön pech. De mégiscsak ott a hiány a film végén: most akkor mit kezdjenek a szerbek egy ilyen nem annyira hős királlyal, mikor a nép meglehetősen hősiesen tűri a megpróbáltatásokat?

Jó, jó, ők még mindig jobban jártak, mint szlovák felebarátaink, akik immár a sokadik pályázatot írhatnák ki országosan, hátha talál már végre valaki egy szlovák hőst az utóbbi ezer évben. Nem könnyű meló, én nem szívesen vállalnám, mert rögös ösvényekre vezet. Mondjuk egy olyan országban, ahol a tíz leggyakoribb vezetéknév kivétel nélkül magyar, amúgy sem egyszerű szlovák hőst találni minden bokor alján. Vagy akárhol. Hacsak nem azt a Jánošíkot találják meg, akit néhány évtizede nagy lelkesedéssel fel is mutatott egy szlovák hőskereső bizottság. Végre! Ez a Jánošík gyerek igazán alkalmasnak tűnt az echte szlovák hős szerepére, ugyan nem volt király (mutassatok már egy szlovák királyt!), nem volt lovag vagy feltaláló, csak egyszerű, ágrólszakadt hegyi rablóvezér volt. De kicsire nem adunk, ahogy Bástya elvtárs mondaná, lehet, kicsit savanyú, kicsit sárga, de legalább szlovák. Jaj, de erről a derék rablóvezérről egyes bitang lengyel történészek azt átallották állítani, hogy amúgy meg lengyel volt. Na ez ám a pech! Hogy egy nyomorult rablóvezére se legyen egy büszke nemzetnek! (A címerét és a himnuszát – és ha már itt tartunk, csaknem minden négyzetméterét – is úgy… hm, kölcsönözték egy másik nemzettől, sajnálatos módon tőlünk, miért lenne épp eredeti hősük?)

Ebből is látszik, hogy hősök nélkül milyen sanyarú egy nemzet sorsa. Alakulhat jól a GDP, nyerhet a nemzeti válogatott, de amikor arra terelődik a szó, hogy hajdan hogy is volt, be nagy hőseink is voltak… Ott azért mi, magyarok még igen jók vagyunk, minimum félezer évnyi királlyal, lovaggal, hadvezérrel, szabadságharcossal, kontra az említett példánál maradva egy fél lengyel rablóvezérrel. Most már csak az lenne a még jobb, ha ezek a hősök, akik nálunk csakugyan minden bokorban teremtek (termettek), végre erőt adnának nekünk, és nemcsak jó kis filmeket készítenénk róluk (ha már nekünk vannak hőseink, de még nincsenek filmjeink, ellentétben szomszédainkkal, akiknek vannak filmjeik, de nem folytatom), de esetleg példamutatásuk által erőt vennénk magunkon, jól alakulna a GDP, és a nemzeti válogatott is minimum harcosabban játszana. És akkor már mindig győzne is nyilván.

Erre valók a hősök…