A magyar dokumentumfilmes alkotók csaknem egy éve vártak már arra, hogy a Nemzeti Filmintézet (NFI) kiírja a televíziós bemutatásra készülő alkotások támogatási pályázatait. Múlt év végére kiderült, az NFI a Magyar Nemzeti Filmalap utódjaként ellátja a moziforgalmazásra szánt filmek támogatása mellett a Médiatanács által kezelt Magyar Média Mecenatúra program korábban vállalt feladatait is. Kollarik Tamás, a Mecenatúra program ötletgazda koordinátora is felkérést kapott a szakmai munkában való részvételre:
– A dokumentumfilmek, az animáció, a kisfilmek és a természetfilmek nagyon fontos és értékes részei a magyar mozgóképkultúrának – mutat rá Kollarik. – Támogatásuk és forgalmazásuk segítése nemzeti ügy, sok részében állami szerepvállalást igényel. A korábbi támogatási program, a Mecenatúra hihetetlen sikereket hozott, több mint négyszáz komoly fesztiváldíj, Oscar-díj, Emmy-jelölés, több mint ezer alkotás – és ami a legfontosabb: sok millió magyar néző látta a filmeket.
Tűrt selejt
A dokumentumfilmekre jellemző leginkább, hogy hosszabb ideig, akár évekig készülnek, sokszor komoly kutatómunka előzi meg a forgatást, a támogatók viszont rövidebb periódusokban gondolkodnak. További bizonytalanságra adhat okot, hogy az egész országra jellemző szétszakítottság rávetül-e a majd az új rendszerre. Ugyanakkor kesergünk, hogy alig vetítenek a mozikban magyar filmet, pláne dokumentumfilmet! És még a televíziók is mostohán kezelik ezt a műfajt. Az NFI pályázati rendszere minden bizonnyal hatással lesz képi világunkra a következő években, rajta is múlik, hogy minőségi vagy középszerű, ízlésformáló vagy trendkövető filmek kerülnek-e nagyobb számban a közönség elé. Aki mégis inkább amerikai mozira vágyik, annak sem kell aggódnia: megtalálja a plázákban…
A producer személye kulcskérdés a gyártásnál, jórészt rajta áll, hogy a megelőlegezett összeg, a befektetett pénz és a ráfordított idő jól hasznosul-e a filmben. Ehhez nem árt némi ügyesség és persze forgótőke. A magyar filmgyártás erőssége sokáig a műhelyekben rejlett, stúdiók és művészeti tanácsok segítették az alkotások megszületését. 1989-ig a filmek minisztériumi keretből készültek, s ennek egyetlen útja volt: stúdióhoz kellett tartozni. A támogatás így elsősorban a stúdióvezetőn múlott, akinek lehetősége volt arra is, hogy tűrt selejtként leírja, ha valami mégsem készült el (dokumentumfilmezésnél előfordul, hogy nem a tervek szerint működnek a dolgok, a film alanya esetleg visszakozik). A stúdiók, műhelyek megszűnésével lassacskán az alkotók is szétszóródtak.
A filmkészítés azonban nem magányos művészet: messzemenően csapatmunka. A szakmának szüksége van arra, hogy artikulálja magát, megőrizze önbecsülését, ennek elsősegítésére a napokban megalakult a hazai dokumentumfilmeseket összefogó szervezet, a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete (Madoke). Zurbó Dorottya rendező, elnökségi tag hangsúlyozza: a szakmai egyesület lehetőséget ad arra, hogy a dokumentumfilmesek különböző nemzedékei a fesztiválokon túl is találkozhassanak, és megismerhessék egymás munkáit. Céljuk a műfaj népszerűsítése is, ezért az érdeklődők február 9-ig öt többszörösen díjnyertes, egész estés dokumentumfilmet, valamint egy rövidfilmet ingyenesen tekinthetnek meg az egyesület honlapján.
Mosonyi Szabolcs rendező-operatőr a feleségével, Bagladi Erika producer-forgatókönyvíróval dolgozik – kettesben. A természetfilmes magyarázatképpen hozzáteszi: ez nem csoportos műfaj, nagy stáb szóba sem jöhet, a filmes egyedül járja az erdőt, vagy társával ücsörög egy lessátorban, mert a természetben csöndnek kell lenni. A Lépten-nyomon geológia című sorozatnál kicsit nagyobb a stáb, de alapvetően csak néhány emberrel dolgoznak.
Mások inkább kompromisszumként élik meg, ha párban alkotnak, a költségek miatt több operatőr szóba sem jöhet, maguknak napidíjat nem számolnak. Persze nevezhetjük ezt diszkrét stábjelenlétnek, súlyos téma esetében akár az alkotók érzékenységéről is árulkodhat, ha a riporter szinte láthatatlan. Külső segítséget kérni nem olcsó mulatság: operatőrök, riporterek, vágók napi költsége legalább 40-50 ezer forint, kamerát bérelni 25-30 ezerért lehet, és a legolcsóbb technikus kolléga sem jön el 25 ezer alatt. Mintha a pályázatok nem mindig vennék figyelembe ezeket a költségeket. Vagy az archív felvételek árait. A Filmarchívum bizonyára olcsóbb lenne, ha nagyobb forrásból finanszírozhatná a filmek karbantartását, kutatását. Jelenleg 1500 forint plusz áfát kér egy másodpercért. A MTVA Archívum díja a többszöröse ennek: 9000 forint másodpercenként.
– Az a kicsi archív rész, amelyet be akartam rakni a filmembe, a teljes költségvetésnek a duplájába került volna – mondja Buglya Sándor rendező, a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának vezetője. Mosonyi Szabolcs is megemlíti: geológiai sorozatuk második részéhez holland filmarchívumtól vásárolnak felvételeket a Krakatau vulkán 1927-es kitöréséről; átszámolta: 600 forintért adták másodpercét tíz évre. Az érintettek úgy vélik, a magyar archív felvételek lehetnének jóval olcsóbbak, nem beszélve arról, hogy a dokumentumfilmeknek alapvetően közszolgálati és közművelődési szerepük is van.
A legtöbb dokumentumfilmes más területen dolgozik a megélhetésért, és szinte megszállottan, későbbi anyagi támogatás reményében, saját erőből forgat. Igyekszik saját technikát is beszerezni, és filmet a lehető legkisebb vissza nem térülő befektetésből készíteni.
– A rendszerváltozás utáni időszak nálunk botcsinálta producereket szült – meséli Buglya Sándor filmrendező, aki az elmúlt évtizedekben maga is szerzett produceri jártasságot.
– Ügyes vagy ügyeskedő szakmabeliek, ha kellett, a kamerát is kezelték, és megpróbáltak innen-onnan további pénzeket szerezni. A lehető legkisebb önköltséggel kellett dolgozni. A forgótőke hiánya miatt nem egy művész konstatálta: majdhogynem ő fizet azért, hogy filmet készíthessen. Minisztériumokba jártunk, sokszor négy-öt helyről sikerült összeszedni a pénzt. A televíziós forgalmazást szorgalmazták a döntéshozók, egyébként logikus módon, mert a mozik egyre ritkábban vetítettek dokumentumfilmeket.
– Csakhogy közben a kereskedelmi csatornák megjelenésével szigorodott a televíziós műsorrács. A gombamód szaporodó, gazdasági alapon működő televíziókkal megindult a piaci verseny a legnézettebb idősávokért. Még az értékközpontú Duna Tv is erős nyomás alatt állt, folyamatosan figyeltük a nézettségi mutatókat. Minden perc számított. Emlékszem, egyszer azon problémáztunk, hogy öt perccel előbb kellene adni a Híradót, mert akkor bennünket választanának a nézők. Bevezettünk egy dokumentumfilmsávot, remek időpontban, és az eredmény nem maradt el, mert a hétfő este nyolcórás programunk nézettebb lett az olasz szappanoperánál. Meggyőző tapasztalat volt, hogy egy jó időben műsorra kerülő dokumentumfilm milyen komoly hatást képes kiváltani a nézőkből, pláne, ha kellő hírverés előzi meg, és az alkotókkal folytatott beszélgetés követi a vetítést.
Buglya Sándor producer-rendező Zsákfalu, avagy amíg a temető eléri a postát című alkotásának idős szereplőjével
Fotó: Czabán György
Ha csonkítani kell
A 2004. április 1-jétől életbe lépett filmtörvény lehetővé tette újabb támogatók színre lépését, még külföldi cégeket is csábított az országba, mivel a támogatásért cserébe adókedvezményben részesülnek. Az értékközpontú szemlélet azonban alulmaradt a piacon. A mai napig is inkább rámondják egy kis költségvetésű portréfilmre, hogy nem nézőbarát – ezzel le is írják –, ahelyett, hogy nagyobb támogatással helyzetbe hoznák.
– A televíziós műsorrács megszabja az alkotás hosszát is: hatvan percre könnyű rácsot szerkeszteni, és ahogy figyelem – mondja Buglya Sándor –, kezdetben kettő, négy, hat, most már nyolc és tíz perc között van a reklámok időtartama. Nekem általában szükségem van 74-76 percre ahhoz, hogy rendesen körüljárjak egy témát. A rács kényszerít, hogy rövidítsek. Nekikezdek, de egyre inkább úgy érzem, hogy már tartalmában sérül a film, sérti az alanyokat, akikről szól. Abbahagyom tehát a film csonkítását, és nem ragaszkodom ahhoz, hogy bemutassák a televízióban. Már nincs is nagyon hol: a Hír Tv Vetítő című adásán kívül legfeljebb elvétve találkozhatunk dokumentumfilmekkel a közszolgálati csatornák műsorában. Olykor filmklubokban vetítünk. A Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnése után ugyanis az amerikai típusú filmeknek jött el az idejük. Mert az közönségbarát. Valóban, a dokumentumfilm nem piacképes, hanem egyfajta magatartást, értéket közvetít – nem szégyellem kimondani –, feladata, hogy neveljen. Ne oktasson, hanem neveljen!
Az internet, a mobiltelefonozás vagy a televíziós szörfölés ellenben átneveli a közönséget, amely egyfelől megtapasztalja ugyan, milyen sok lehetősége van, de válogatni nem feltétlenül tud az értékek között, a szörfölés kitölti az idejét, és megtanítja felületesen szemlélődni, egy pillanat alatt megítélni a tárgyát. Nem marad ott, nem mélyül el, nem nézi végig az alkotást. A játékfilmek felszabdalása reklámokkal szintén abszolút művészetellenes. Ha a néző a reklám idejére értelmes tartalmat keresne, továbbkapcsol, de a másik csatornán sem talál mást, mint reklámot. Kapcsolgatni kezd ide-oda, és jó időbe telik, mire visszatalál az eredeti filmhez. Az alkotók úgy vélik, a hazai kulturális döntéshozók vállalhatnák egy közszolgálati dokumentumfilmes csatorna megvalósítását, akár napi 24 órában. Ahogy nálunk is sikerrel működnek külföldi tematikus csatornák vagy az Arte német–francia kulturális televízió, bizonyára a hazai nézők szívesen fogadnának hasonlót, megszoknák, oda is kapcsolnának, amikor nyugodt, szemlélődő típusú filmre vágynak, amely által megtudhatnak valamit az életünkről.
A szakma képviselői alapvetően egyetértenek abban, hogy a Magyar Média Mecenatúra program háromfordulós pályázati eljárása jól működött, Káel Csaba kormánybiztos kérdésünkre pedig megerősíti, hogy a továbbiakban is építeni fognak az alapokra.
– Fontos lépés a Nemzeti Filmintézet életében, hogy elindult a televíziós műfajok pályáztatása. Komoly és elismert szakembereket kértem fel a döntőbizottságba, tisztelem és elismerem a Mecenatúra program működését, eredményeit. Törekszünk mind a pénzügyi támogatást, mind pedig a szakmai háttérmunkát is erősíteni. Támaszai leszünk a szakmának – ígéri a kormánybiztos.
A Nemzeti Filmintézet online pályázati felületén 2020. február 17-től lehetséges a pályázatok benyújtása. Az elsőként meghirdetett három pályázati kategóriában két fordulóban összesen 700 millió forint támogatási keret áll rendelkezésre.
A későbbiekben tévéfilmeket, kisjátékfilmeket, történelmi dokumentumfilmeket, animációs sorozatokat és online tartalmakat is támogatnak majd.
Erkölcsi döntések
– A Mecenatúra időszakában másfél évünk volt a film elkészítésére, de mi rendszeresen kértünk hosszabbítást az 50-52 perces természetfilmeknél – avat be a részletekbe Mosonyi Szabolcs.
– A Vad-filmek (Vad Balaton, Vad Kunság) forgatása közben mindig felmerült valami probléma: a természet a saját kénye-kedve szerint működik, nem pedig úgy, ahogyan mi szeretnénk. Két és fél év alatt viszont már minőségi filmeket tudunk készíteni. Utána megpróbálunk minél hosszabb utóéletet adni az alkotásnak. Moziban, külföldön is forgalmazni – ez a Vad-sorozatnál jól működik. Fontosnak tartjuk a közönséggel való találkozókat, beszélgetéseket: legutóbb egy dabasi középiskolában jártunk, ahol a gyerekek nagy érdeklődéssel fogadták a filmeket. Meglepődtünk, de persze örültünk, amikor kiderült, hogy a tanárok a mi filmjeinket is használják az oktatásban.
– A filmek megméretésének természetes helye az évenként megrendezett Magyar Filmszemle lehetne, ahol szakmai előzsűri, zsűri véleménye alapján, normatív alapon dőlne el az is, ki érdemel támogatást a következőkben. Dokumentumfilmet készíteni nemcsak pénzkérdés, hanem etikai kérdés is – állítja Buglya Sándor.
– Hibásnak tartom a paparazzo-magatartást, amely egy kis szenzációért bármire hajlandó. Tanárként a hallgatóknak is elmondom: mindent föl lehet venni, de hogy mi kerül bele a filmbe, azt az alkotó értékítélete határozza meg. Etikai kérdés, mennyire nyúlok bele a valóságba, és az is, hogyan bánok a film alanyaival. Kihasználom, forgatok róluk egy jó filmet, és aztán otthagyom őket? Pedig azzal a bizalommal fordultak hozzám, hogy talán segíthetek a helyzetükön. A Dunatáj Alapítvány például évek óta forgat Lyukóbányán, az ország egyik legszegényebb vidékén. Minden alkalommal megtapasztalom, mennyire összetett kérdés ez: a film szereplőjét sokszor lelkileg is segíteni kell, hogy kilábaljon a bajából, de nem lesz módunk dokumentumfilmesként megoldani a problémáját. Legalább ne hagyjuk cserben a rászorulókat! Ezt szerintem a fiatalok még nem érzik eléggé.
A technikában viszont elöl járnak. Mosonyi Szabolcs harmincéves volt, amikor bejött a digitális technika, előtte reménytelennek tűnt, hogy filmezzen, olyan költségei voltak már az előhívásnak is. Húsz- és harmincéves kora között ezért inkább fotózott.
– A nyilvános videómegosztó csatornákon sokféle amatőr természetfilmet lehet látni – mondja. – Ahogy elnézem a mai fiatalokat, sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint az én nemzedékem volt: rendkívül jó minőségű technikákhoz jutnak hozzá viszonylag olcsón. Szinte tévéminőséget tudnak vele produkálni. Jól bánnak a technikával, a vizuális kultúra túlsúlya miatt eleve másként is látnak – ők már ebbe születtek bele –, elképesztően gyönyörű felvételeik vannak. A témaválasztás viszont talán nehézkesebb számukra. De ma már magától értetődő kamerát venni a kézbe.
Sláger az internet, valóban nagyszerű lehetőség, hogy fel lehet tenni, meg lehet osztani filmeket. De nem fogható Buglya Sándor ötven évvel ezelőtti élményeihez, amikor amatőr filmjeit hátizsákba rakta, fogott egy vetítőt, úgy járta az országot. Autóstoppal. Volt olyan év, amikor 136 alkalommal vetített az ország legkülönbözőbb helyein filmklubokban, művelődési házakban. Közben tartalmas kapcsolata alakult ki a közönséggel. Sok helyen elmondta már: a dokumentumfilm a társadalom önismerete. Jövője akkor biztosított, ha a néző találkozik a filmekkel, lehetőség szerint a film alkotóival is. Fesztiválokon is a vetítés utáni beszélgetés a legemlékezetesebb. Mit kap ehhez képest egy lájkvadász?
