Trianon századik évfordulója értelemszerűen elsősorban a történelmi emlékezéseké. A történelmi múltba révedő gondolatok sem feledtethetik el velünk azonban azt a problémát, hogy nekünk nemcsak Trianon emlékével kell megküzdenünk, hanem a sok-sok hétköznapi Trianonnal. Nem a múltban, hanem a jelenben. A hétköznapi Trianonok sokasága ugyanis nemcsak a múltban jelenik meg, hanem a lelkekben is.
A mai mindennapjainkban.
Mert ha van hétköznapi fasizmus, ahogy ezt a szókapcsolatot a Lenin életéről két filmet is forgató Mihail Romm alapos kommunista propagandamunkát végző dokumentumfilmjének címe is a közbeszéd részévé tette, úgy van hétköznapi kommunizmus is. Mi több, van hétköznapi Trianon is. Már csak azért is, mert részben az egyik a másikból következik.
Ha elfogadjuk, mert el kell fogadnunk, hogy van hétköznapi Trianon, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy létezésmódjából következően mindennap itt van körülöttünk, minden más gondunkkal, bajunkkal egyszerre él köztünk. Itt él velünk.
Úgy is, mint a magyar identitás része – de úgy is, mint a lelki nemzetvesztés folyamatosan fenyegető lehetősége és rémképe.
Ha tehát abban kell élnünk – ahogy száz éve, úgy még ki tudja, meddig –, hogy a történelmi Trianon dermesztő élményén kívül létezik számunkra a folyamatos szinkronitás állapotában jelentkező hétköznapi Trianon is, akkor ezt a jelenséget legalább két értelmezési tartományban érdemes újra meg újra a gondolkodásunk részévé tennünk.
Egyfelől a maga felemelő és magasztos üzenetét, másfelől a maga fenyegető és vészterhes üzenetét is megértve.
A hétköznapi Trianon fogalma az emlékezetpolitikát a történetfilozófia magasságába emeli, s az emlékezést a tudati szinkronicitással hozza összefüggésbe. Erre a legjobb, de máig érvényes példa egy olyan politikusi gondolat, amely szinte beleégett a nemzetért elkötelezett magyar értelmiség szókészletébe, gondolkodási mintái közé – nem kis részben persze a beszédet fogadó elképesztően heves, ilyen módon pedig persze kiváló reklámot is kínáló liberális tiltakozásnak „köszönhetően”.
A nemzeti jelképekkel szemben immunis liberálisok máig hangosnak felrémlő háborgását persze megint csak Orbán Viktor kormányfő váltotta ki, aki kormányfőként akkor Ópusztaszeren beszélt, Matl Péter turulszobrának – a Nemzeti összetartozás emlékművének – felavatásán. Ez a 2012. szeptember 29-én elmondott beszéd korszakos jelentőségű gondolatokkal szolgálta a magyarságot, s újszerű, mondhatni szinte már posztmodern megközelítésével nem kis részben magát a nemzettudatot is építeni, újjáépíteni volt képes.
Az akkori, máig emlékezetes liberális hőzöngést igazából nem is a történetfilozófiai gondolat revelatív ereje hívta elő, hanem a turulnak, a magyarság ősi jelképének – s az ősi jelképhez hozzátartozóan a vér és a haza földjének – felemlegetése váltotta ki. Ha nem ilyen görcsösen, saját komplexusaik fogságából ki nem szakadva reagáltak volna erre a beszédre az akkori ellenzékiek, akkor persze másra is felfigyelhettek volna. Figyeljünk fel helyettük erre a másra, hozzájuk képest mindig másként gondolkodva inkább mi, konzervatívok újra.
Kitelepített felvidéki magyarok úton Magyarországra, 1947. Vészterhes és magasztos üzenetek
Fotó: Fortepan–Csorba Dániel
Orbán Viktor a Nemzeti összetartozás emlékművét akkor ugyanis azzal a gondolattal avatta fel, hogy felhívta a figyelmet arra: abban a pillanatban, hogy magyarként a világra jövünk, megköti a hét törzsünk a vérszövetséget, Szent István királyunk pedig megalapítja az államot. Majd a nemzeti sors embert és magyart próbáló fordulataira is kitért, jelezve: ugyanezen a pályán elbuknak ugyan a csapataink a mohácsi csatában, „de a Turul a jelenleg élő magyarok, a már meghalt magyarok és a csak ezután világra jövő magyarok nemzeti identitásának a jelképe lesz”.
Az időnek, a magyarok idejének ez az értelmezése most is sokat segíthet nekünk: ez a hihetetlenül szemléletes s világképében szinte már a költői teremtés gesztusaival is határos gondolatsor ugyanis egyszerre két üzenetet is hordoz– oly módon ráadásul, hogy ezekkel az üzenetekkel most, a trianoni békediktátum századik évfordulóján is gazdagabbak és reménykedőbbek lehetünk.
Ennek a gondolatmenetnek az egyik tanulsága ugyanis az, hogy a magyarok idejében az, ami valaha volt, mindig egyszerre van jelen – most is, minden pillanatunkban is.
A másik tanulsága pedig az, hogy ebben a történelmi időkkel megáldott jelenünkben szimbolikusan egyszerre vannak jelen velünk a jelenleg élő magyarok, de a már meghalt magyarok és a csak ezután világra jövő magyarok is. Minden időkben mindazok tehát, akikért felelősek vagyunk akkor, amikor velünk együtt „minden magyar felelős minden magyarért”.
Az első tanulság most, a nemzetvesztés kerek évfordulóján egyértelműen kiterjeszthető: ennek megfelelően abban a pillanatban, hogy magyarként a világra jövünk, nemcsak megköti a hét törzsünk a vérszövetséget, nemcsak megalapítja Szent István királyunk az ezeréves magyar államot, s nemcsak elbuknak a csapataink a mohácsi csatában, hanem elszenvedjük a magyar történelem máig hatóan legnagyobb traumáját, a trianoni országvesztést. Csak hogy ezzel is minden egyes pillanatban bonyodalmasabb legyen számunkra minden egyes nap, amit ma is magyarként, a magyar vér és a magyar haza örökségébe beleszületve élünk meg.
De ez nem baj. Sőt. Ez minden, csak nem baj. Magyar örökség. Egy egész életre szól – s ha együtt rezdülünk a kormányfő Ópusztaszeren elmondott gondolataival, akkor ráadásul még az is igaz, hogy ez minden pillanatban érvényes.
Akkor is, s akkor aztán különösen, amikor 2020. június 4-én, a trianoni döntés gyászos pillanatában megszólalnak a Kárpát-medencében a történelmi egyházak templomaiban a harangok.
Ha történelemfilozófiailag is elfogadjuk a teljes magyar történelem születésünk pillanatában hozzánk megérkező szinkronicitását, s ezzel együtt azt a gondolatot is, hogy Trianon mindig most van, abból viszont következhet egy aktuálpolitikai következtetés is.
Történetesen az, hogy a trianoni nemzetvesztés mindig is fenyeget. Most is. Minden pillanatban.
Minden olyan közpolitikai aktusban, amikor egy baloldali-liberális politikus megint odáig jut a nemzeti összetartozás megtagadásában, hogy a külhoni magyar nemzettársainknak eljuttatandó segítség ellen emel szót.
És sajnos minden olyan hétköznapi pillanatban, amikor egy tudatlan és érzéketlen kiszólás különbséget tesz a határon túl élő magyar és az anyaországi magyar között. Vagy minden olyan utcai vagy kocsmai filozofálgatásban, amikor valaki csak úgy általában a magyarokról szól elítélően és gyalázkodóan. Nem mintha nem lehetnének önkritikus gondolataink saját magunkról nekünk magunknak. Ez a legtermészetesebb. Nemzeti önvizsgálat nélkül nincsen nemzeti önépítés. De ez úgy van rendjén, ha ezt magunkról mondjuk. A magyarságba magunkat is beleértve. Minden olyan kitétel viszont, amelyben valaki magyarként hadovál a magyarok ilyen-olyan tulajdonságairól, az a legsúlyosabb kirekesztés. Aki így beszél, az kirekeszti magát a magyarok iránti megértő szeretet mindent meghaladó érvényességéből, s ezzel kirekeszti magát abból a sorsközösségből, amely minket minden jó és rossz tulajdonságunkban összeköt.
Trianon tehát sajnos a nyelvünkben is, a szóhasználatunkban is most, éppen most él. Így pedig a velünk szemben alkalmazott nyelvi kirekesztéseikben is. Mert a nyelvi kirekesztéseink is magyar nemzetvesztések. Minden pillanatban.
Amikor tehát arra jutunk, hogy Trianon mindig most van, akkor odáig is el kell jutnunk, hogy vigyázzunk a szavainkra. Vigyázzunk a mindennapjainkra. Vigyázzunk egymásra. Őseinkre és utódainkra.
S vigyázzunk minden egyes olyan pillanatra, amelyekben megszületnek bennünk a magyar idők. És megszületik bennünk a magyar nemzet.
Hogy összetartozhassunk újra. Mindig. Most is. Töretlen magyar megmaradásakarattal.
