Utcai harcosok

Az antifák az elmúlt napok amerikai zavargásaiban és fosztogatásaiban ismételten letették a névjegyüket. Az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump az ő szervezeteiket akarta terroristának nyilváníttatni, amiből nem lett semmi. A szélsőbal egyre erőszakosabb csoportjai mellett nem lehet kézlegyintéssel elmenni.

Rasszizmus ellen tüntető férfi Párizsban június 13-án. Szeretnek rejtve maradni Fotó: NurPhoto Forrás: Getty Images

Ki gondolta volna, hogy a történelmi szálakat követve ilyen messze eljutunk, ha az antifák gyökereit kutatjuk? Majd száz éve, az 1920–30-as évek tájékán alakultak meg az Antifasiszta Akció különböző szervezetei Olaszországban, majd Németországban. Főleg szocialistákból szerveződő csoportjai, brigádjai ugyanazokkal az erőszakos módszerekkel léptek fel a hatalomra törő olasz és német fasiszták ellen, mint a szélsőjobb fegyveres milíciái az ellenség elhallgattatása érdekében. Benito Mussolini és Adolf Hitler kezdeti időszakában a baloldali érzelműek nem hobbiból és nem egy kis bunyó reményében vállalták a nemegyszer életre menő harcot. Akkoriban antifasisztának lenni többet jelentett, mint felsorakozni a hangzatos jelszavak mögé. Ők voltak az elsők azok között, akik egy sötét sikátorban golyóval a fejükben végezték, később pedig koncentrációs táborba zárták őket.

A jelenlegi antifák úgy tartják magukról, hogy ők az antifasiszta eszmék iránti elkötelezettségben határozottan továbbviszik e történelmi hagyományt. De szerintük mi is a mostani antifasizmus? Hallgassuk meg egyiküket, aki egy közösségi oldalon frappánsan összegezte a mozgalom jellemzőit: „Hiszünk olyan világban, és küzdünk is érte, amelyben nem létezik fasizmus, rasszizmus, szexizmus, homo- és transzfóbia, antiszemitizmus, iszlámgyűlölet és semmiféle gyűlölet.” Ezek az antifák vezéreszméi. De miért nem meggyőzéssel tesznek a gyűlölet ellen, miért kell keresni a rendfenntartókkal az összetűzés lehetőségét? Miért kell – az esetleg még jogosan tüntető – tömegben elvegyülni, és válogatás nélküli eszközökkel a rendőrök ellen támadni? A válasz ezekre a felvetésekre: mert a fennálló rendszer szerintük a demokráciával takarózó fasiszta rezsim, az áll a gyűlölet terjesztése mögött, különösen a rendőrök, akik első számú védelmezői a rezsimnek. Így hát élcsapatként az antifák azok, akik rárontanak a rendszer hű kiszolgálóira, a rendfenntartókra, bízva abban, hogy a tömeg velük tart, és kitör a forradalom. Erre azért még várni kell.

Miként különböztethetjük meg őket azoktól, akik valós felháborodásukat kifejezve vonultak utcára? Az egyenruhájuk – más szerint jelmezük – színe a fekete. Ha valahol feltűnnek fekete és piros színű zászlóik, ott rövid időn belül elszabadul a pokol. Ám ezt csak ritkán használják, szeretnek rejtve maradni. A fejüket sisak védi a gumibotütésektől vagy az egyéb külső behatásoktól. Mindegyikük hátizsákjában található gázálarc, hogy könnygázfelhőben is tudják folytatni a támadást a rendőrség ellen. Általában hoznak magukkal vascsövet, sőt még követ is, ha nem felszedhető az útburkolat. Felkészültek a „gerillaharcra”. Ennek megtanulására különböző kurzusokon van lehetőség. Itt nemcsak támadási technikákra oktatják a résztvevőket, de önvédelmi fogásokat is elsajátítanak.

Honnan van pénzük ilyen kiképzésekre és fejtágító táborokra? A hálózatok révén, amelyek ellenőrizhetetlen lehetőséget nyújtanak a támogatóiknak. Soros György amerikai milliárdos természetesen tagadja azt a vádat, hogy ő pénzeli a különböző Antifa szervezeteket. Ő csupán rendszeres anyagi juttatást nyújt a feketék jogaiért, sőt a szexuális identitásukért küzdő csoportoknak. Hogy kinek adják át a támogatás egy részét, az már őrájuk tartozik. Vannak ezzel így mások is, egészen a Demokrata Párt vezetőségéig, akik különös figyelmet szentelnek azoknak a csapatoknak, amelyek rokonságot mutatnak az általuk képviselt nézetekkel. Ám hogy adományokkal látnák el az Antifát, arról szó sincs.

Kikből állnak ezek az osztagok? Javarészt fiatal „forradalmárokból”, többségükben fehér bőrűekből. Az amerikai zavargásokról tudósítók némelyike megjegyezte, hogy most először látott „öreg antifákat”, akik inkább negyven év körül jártak. Az viszont látszik, hogy a fiatalok jómódú családokból származnak.

Az egyetlen személyes „találkozásom” az antifákkal még a 2000-es évek elején történt, egy svédországi G7-es csúcs keretében. Kisebb mellékutcában gyülekeztek, nem lehettek többen kétszáznál, és arra vártak, hogy az előttük elvonuló nagy kapitalistaellenes tüntetésre rácsatlakozzanak. Minden másodiknál az akkoriban még ritkaságszámba menő és drága, tenyérben elférő videókamera volt. Valószínűleg nem az ösztöndíjból spórolták össze az árát. Mire kellett ez? Egyrészt saját hősiességük dokumentálására, másrészt bizonyítéknak, ha ellenük irányuló rendőri túlkapás történne.

Rasszizmus ellen tüntető férfi Párizsban június 13-án. Szeretnek
rejtve maradni
Fotó: Getty Images

Nemcsak alkotmányos akadályai vannak annak, hogy az Antifát terrorszervezetté nyilvánítsák, mint azzal Donald Trump fenyegetőzött, de a szervezeti felépítés sem ad erre lehetőséget. Ez autonóm szervezet, amelynek nincs központosított irányítása. Városi csoportokból áll, amelyeknek egymáshoz esetleg annyi közük van, hogy alkalmanként kapnak egy telefont: „Gyertek már át hozzánk, mert valami készülődik.” És páran buszra szállnak, hogy megerősítsék a helyi csapatot. A mostani zavargásoknál a hatóságok arról adtak számot, hogy az eseményekben részt vevők 85 százaléka helyi lakos. Tehát 15 százalékban – más források szerint sokkal többen – máshonnan jöttek.

Az Antifa tagjai nagy többségben a középiskolás és egyetemista korosztályból kerülnek ki. De vajon lehet-e csodálkozni ezen, amikor ötven-hatvan éve fokról fokra – szinte mindenhol a világon – a felsőoktatás java átcsúszott a liberális, baloldali professzorok, tanárok kezébe? A legfogékonyabb korban lévő diákokra természetesen hatnak az egyén szabadságát, a társadalmi egyenlőséget, a rasszizmusellenességet mantrázó nézetek. Miért van ilyen nagy amerikai táboruk a „szocialista” eszméknek a kapitalizmus fellegvárában, ahol a demokrata párt követői – Bernie Sanders személyében – ostromolták az elnökjelölti címet? Mert mára ennyire áthatotta a baloldali gondolat az amerikai értelmiség jelentős részét. Zavaros nézeteket követnek, nem is tudják, miről beszélnek, hiszen a nyomort, a megaláztatást csak olvasmányélményeikből ismerhetik, de az ő szavuk a médiában elnyomja mindenkiét. És még náluk is radikálisabb megoldást javasolnak az antifák. Azt nem állítjuk, hogy mindannyian egyetértenek a zavargásokkal, de ez az a szellemi közeg, amelyből kinőnek a szélsőségesek.

A napokban Amerika egyetlen nagy egyetemi campussá vált – állapította meg a zavargásokról szóló egyik cikkében a The American Conservative főmunkatársa, Rod Dreher. Az amerikai kultúrharc 1968 óta megállíthatatlanul folyik. George Floyd tragikus halála csak jó ürügy volt arra, hogy az összecsapások magasabb szintre emeljék azt. Az „öreg Amerikának”, ha jobban tetszik, a liberális Amerikának a végóráit éljük – szögezte le a publicista. Megszűnt a hagyományos jobb- és baloldal közti ellentét, persze ne higgyük, hogy ezentúl kéz a kézben andalognának. A baloldal felfogása szerint a politikában mindent felülír a faji hovatartozás és a szexualitás kérdése. Az egyetemi életben és a médiában már hosszú évek óta tapasztalhatjuk ezt – véli az újságíró. A hangos kisebbség rákényszeríti akaratát a többségre, amely, ha vonakodva is, de elfogadja ezt az ideológiát, mint ahogy láttuk a fehéreket letérdelni az általuk el sem követett „bűnökért”. Ez a teljes, gondolkodás nélküli behódolás.

Az LMBTQ – a mindenféle szexuális jogokért harcoló szervezet – még ha parányi is, csakúgy, mint a Black Lives Matter és a hozzá hasonló fekete mozgalmak, a média közbenjárásával manapság annyira elfogadottá váltak, hogy keresztül tudják vinni akaratukat még az egyetemet irányítókon is.

A közelmúltban számtalan ilyen példát láttunk. Ők azok, akik meghatározzák, hogy az egyetemeken ki adhat elő, ki oktathat és ki nem, ki lehet vendégprofesszor. Ez mind attól függ, hogy az illető valaha mondott-e vagy leírt-e olyat, amely nem egyeztethető össze az ő ideológiájukkal. Ha ez mégis megtörténik, akkor olyan patáliát csapnak, hogy az egész liberális média kivonul. Az a bájos a helyzetben, hogy most már baloldali professzorok is felkerülnek a tiltólistákra. Ők cenzúrázzák az egyetemi kiadványokat, minden általuk elutasított szerzőt kirekesztve onnan. Természetesen ezt a demokrácia, a sajtó- és véleményszabadság jegyében teszik. Miközben harcolnak egy eszme – a fasizmus – ellen, nem veszik észre, hogy ők is barnaingessé válnak: minden oda nem illő véleményt el kell tüntetniük. „Az elit tagjai nem látják be, ha ennek szabad teret adnak – jósolta az újságíró –, milyen árat kell majd ezért fizetni: az amerikai civilizáció összeomlását.”

Szobordöntögetés

Szinte példátlan gyorsasággal terjedtek át a tüntetések az európai fővárosokra. Londonban, Párizsban, Brüsszelben talán még nagyobb tömeget vonzott az utcára a George­ Floyd ügyével való szolidaritás, mint egyes amerikai nagyvárosokban.

A példa ragadós: itt is voltak szobordöntések, mégpedig azoknak az emlékműveit távolították el, akik valamiféleképpen kapcsolódtak a rasszizmushoz vagy esetleg a rabszolgatartáshoz. A múlt hétvégén Londonban ellentüntetők is kivonultak az utcákra. A szélsőbal szinte vágyik az ilyen helyzetekre, párhuzamosan rászervezi a másik megmozdulásra a magáét. Garantált az összecsapás, az anarchiakeltésre kiváló alkalom.

A nyolcvanas években a német ultrabaloldali szervezetekből verbuválódott a Black Bloc, azaz Fekete Tömörülés, amely az antifák mellett a jelenlegi európai megmozdulások hangadója. Az antikapitalista eszméket követő fiatalok, ha valami nagy esemény készülődik, erői­ket összeadva – tekintet nélkül az országhatárokra – egymást segítik. Ők vettek részt Seattle-ben a Kereskedelmi Világszervezet kongresszusa elleni 1999-es összecsapásokban, de a „kapitalista világ” más rendezvényeire is lecsaptak. Egy jó buliért hajlandók bárhova elutazni.

A megmozdulásokon rendkívüli szervezettségükkel tűnnek ki, ismerik a rendőrség tömegoszlató technikáit, mozgását. Nagy tömegben, egyszerre támadnak a rendfenntartókra a „sok lúd disznót győz” elv alapján. Franciaországban Öld a disznót! felkiáltással verik az osztaguktól eltávolodott rendőröket. Ahol megjelennek, kiégett épületek, felgyújtott autószalonok, szétvert éttermek és sebesült rendőrök maradnak utánuk. És elégedetten nézik tettük következményeit: „Ma sem éltünk hiába, a kapitalista rendszernek adtunk egy nagy pofont.”

Az antifa európai szervezetei különösen aktívak a földrész nyugati felén, Német- és Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban és a skandináv államokban. Ha jelentősebb politikai esemény készülődik vagy nagy tüntetés szerveződik, szinte biztos, hogy ellátogatnak oda. Nálunk két év múlva lesz a parlamenti választás, fel kell készülnünk a fogadásukra.