Zászlóshajó

Léteznek dolgok, tárgyak, amelyek említése mindenkiben megmozdít valamit. Ilyen a balatoni hajóflotta egykori büszkesége, a Beloiannisz, amely ötven évig a flotta zászlóshajója, legnagyobb és leggyorsabb utasszállítója volt. Ünnepélyes szezonnyitók főszereplője, diplomáciai események helyszíne, de legfőképpen magyar (és német) milliók balatoni élményeinek részese.

Kopog a fémen az áprilisi eső a Duna elzárt öblében. A neszmélyi Hajóskanzenben keressük a Belo­ianniszt, miután esőbeállónak használtuk a partra kiemelt Vöcsök I. szárnyashajót. A zuhé csitultával elballagunk a szállodahajóvá alakított oldallapátos gőzös, a Neszmély (korábban Bakony) előtt.

A matuzsálemek sorát egy másik oldallapátos gőzös, a Petőfi folytatja – pontosabban, ami megmaradt belőle a tragikus tűzeset után. Kiégett, rozsdás teste vigasztalan látványt nyújt, de akad, aki még így is hisz benne, hogy menthető. Fénykorában hasonló lehetett, mint az 1869-ben épült Zoltán gőzhajó, amely 2009-ben újult meg. A Petőfi szellemhajó és a pompás Zoltán által közrefogva pihen a Beloiannisz, kopottas orrán az 1991 óta viselt Balaton névvel.

A rendszerváltáskor kínosnak érezték, hogy a flotta zászlóshajója egy vitatott múltú görög kommunista nevét viselje, de aztán mégis visszanevezték. A hajósok úgy tartják: rossz ómen, ha egy hajó új nevet kap.

Messziről látszik, hogy felépítményének legfelső, harmadik szintjétől a magassági korlátozások miatt megszabadították, amikor 2014-ben – tizenegy év hiábavaló rostokolás után – a Sió csatornán átvontatták a Dunára. Először az újpesti hajógyárba vitték, ahol kihúzták a partra, és megállapították, hogy alulnézetből sincs jó állapotban, viszont öreg motorjába ennyi év állás után is sikerült életet lehelni, ami biztató jel. A hajó azóta hol itt, hol ott várta, hogy sorsa jobbra forduljon.

Fotó: Teknős Miklós

Befut egy autó Policsányi Istvánnal és Vizy Mártonnal, akik éppen a komáromi hajógyárban voltak tárgyalni a Beloiannisz restaurálásáról. Ők azok, akik idén saját zsebből megvásárolták, és hihetetlen energiával fogtak hozzá a félmilliárd forintra taksált munkához.

A part mellett álló Petőfi fedélzetére felkapaszkodni kisebbfajta mutatvány, de más módja nincs a Beloianniszra való eljutásnak. A volt zászlóshajó még a régi hajóépítő iskola szellemében körbefutó sétafedélzettel épült. Ezen a szinten található az egykori étterem, ahol még megvan a tükör nyoma a terem közepén lévő kémény kárpitozott burkolatán. Hetvenakárhányban (lám, így marad fenn egy gyermekkori emlék) valamelyik hosszú hajú énekesnő fésülködött itt fellépés előtt, miközben a tányérban rántott szelet volt rizzsel. A presszó a hajó elülső részében található, itt a bútorzat még ma is megvan. A lehúzható ablakok előtt a hetvenes évek ízlésének megfelelő függönyök lógnak, a lámpák, a kilincsek, a burkolatok formavilága visszarepít minket az időben.

A helyreállításban nagy jelentősége van annak, hogy Policsányi István történetesen ipari formatervező. Ugyan koránál fogva a szocializmusból csak hat év tapasztalata van, viszont Siófokon gyerekeskedett, és a kikötőből követte végig a hajó utolsó aktív éveit, majd hosszú agóniáját. A hajók iránti vonzalom olyan erős benne, hogy formatervezői diplomamunkaként is egy nyolcvanszemélyes turistahajót tervezett, amellyel mindjárt el is nyerte a világ egyik legrangosabb dizájnelismerésének számító Red Dot díjat, amelyet Szingapúrban vehetett át. De tervezett már kabinos vitorlás hajót is, jelenleg pedig egy norvég halászati hajófejlesztési programban vesz részt. A Beloiannisz-projektben társa barátja, Vizy Márton, aki zeneszerző, producer, egy évtizeden át Szőcs Géza kormánybiztos tanácsadója volt. Mint meséli, a magyar kultúra ikonikus alakjának is szívügye volt a Beloiannisz megmentése, ezért személyes felelősségének is érzi, hogy célba érjenek.

– E hajó a balatoni turizmus szimbóluma, de sorsán keresztül a rendszerváltozásé is – bocsátja előre Vizy Márton, aki szerint majd a történész feladata lesz bemutatni hanyatlásának körülményeit. Mindenesetre sokat elmond a kétezres évek történéseiről az a tény, hogy valamilyen rejtélyes módon valakik elérték a hatóságnál, hogy levegyék róla a technikatörténeti védettséget. Ezek után kevés híja volt annak, hogy a Szőke Tisza sorsára jusson.

Fotó: Teknős Miklós

– Hajózási értékeink 99 százaléka veszendőbe megy – veszi át a szót Policsányi István, aki szerint mindez összefügg a magyar hajógyárak rendszerváltás kori elherdálásával. Valami akkor nagyon félrecsúszott. Hollandiában egy 120 éves hajóhoz is ugyanolyan alázattal és szeretettel nyúlnak, mint a műemlékekhez. Nálunk ez nem így van. Odáig mi is eljutottunk, hogy értő módon nyúlunk az épített örökséghez, hogy igényesen restaurálunk autókat, de valahogy az öreg hajókkal nem tudunk mit kezdeni.

– A Beloiannisz megmentése nem csak erről az egy hajóról szól – folytatja a gondolatot Vizy Márton, mondván, ez egy mintaadó projekt. – Nincs olyan hajó jelenleg Magyarországon, amelyre jó érzéssel fel lehetne vinni például egy államfőt vagy nemzetközi delegációt. Hajózási kultúránk leragadt a hetvenes-nyolcvanas éveket sok esetben jellemző igénytelenségnél, a műanyag kerti székekkel telerakott turistalehúzó sétahajóknál.

– A hajó nem csak egy tárgy, amelyik úszik a vízen! – folytatja ismét a formatervező, aki szerint vannak definitív elemei, amelyektől a hajózás élmény lesz. Tartoznak hozzá identitásraszterek, kezdve a személyzet öltözetétől és utasokhoz való hozzáállásától a szolgáltatások színvonalán át a hajó esztétikai minőségéig. Ezek együttese az, amelytől a hajó sokkal több egy nevesincs közlekedési eszköznél. A belső terek (fedélközi társalgó, éttermi részek) esztétikai helyreállításánál természetesen nem a szocialista korszak igénytelen megoldásait akarjuk visszahozni, inkább csak a kor ízlését, azt az érzést keltve, mintha működőképes lett volna a szocializmus. Tudniillik akkoriban sem feltétlenül a koncepció hiányzott, hanem az adott körülmények miatt a kivitelezés volt legtöbbször olcsó és gyatra. Nem lesz könnyű a finom egyensúly megtalálása.

Policsányi István és Vizy Márton, a Beloiannisz megmentői saját zsebből vásárolták meg a hajót. Újraéled a kor ízlése
Fotó: Teknős Miklós

Lesétálunk a gépházba, amelyet középen a hatalmas motor ural. Amikor jár, zongorabillentyűk módjára emelkednek és süllyednek a kívül vezetett szelepemelő rudak. Bár a Beloiannisz az 1951–1952-es évek, vagyis a legrémesebb Rákosi-korszak terméke, hét évvel a háború után ­láthatóan még a háború előtti iskola műve, amit a helyenként felbukkanó art deco stíluselemek is jeleznek. Ezen a hajón még lánccal működtetett telegráfon utasítja a kapitány a hídról a gépészt: a rég mozdulatlan mutató furcsamód a „fél sebességgel hátra” jelzésnél áll. Egy elektromos kapcsolótábla és egy üvegfallal elválasztott kis műhely van még itt, de kísérőink figyelmét most inkább az köti le, hogy a felszedett padló alatt a bordákkal elválasztott rekeszekbe visszaszivárgott-e a kiszivattyúzott víz. Itt száraz, de Vizy Márton lenyúl, és a helyzet illusztrálására kiemel a hajófenékről egy tenyérnyi rozsdalevelet. Sokkal rosszabb a helyzet elöl, a személyzeti kabinoknál, ahol majdnem a padlószintig ér már a víz.

Jelenleg zajlik a felújítási tervdokumentáció egyeztetése a hatóságokkal. Az idő egyre sürget. A csapatban számos önkéntes dolgozik. Van köztük egy történész is (Tóth Attila), aki a hajó múltjának részleteit kutatja. Lesz mit összeszednie, mivel e hajó hét évtized alatt nagyon sok mindent látott: főelvtársakat panyókára vetett káderzakóban, „wessi” rokonaikkal sétahajózó „osszikat” és őket lehallgató Stasi-ügynököket, no meg a mit sem sejtő embereket, akik simán csak jól érezték magukat. A pincér kihozta közben a Traubit anyáék feketéje mellé, Cserháti pedig rendületlenül énekelt a hajón: Boldogság, gyere haza! Késő van, gyere haza!