Oszmán Birodalom Zsigmond Király magyar királyság Nikápolyi csata

A nikápolyi csata és előzményei

1396. szeptember 28-án, azaz 625 évvel ezelőtt zajlott a nikápolyi csata, mely az európai népek törökellenes hadjáratának egyik sorsfordító eseménye volt.

Forrás: MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET2021. 09. 28. 7:44

A Nikápolyi csata. Sébastien Mamerot festménye Forrás: Wikimedia Commons

„Ha az égbolt roppant terhe szakadna ránk, lándzsáinkkal, melyeket viselünk, azt is föltartanánk, hogy ne essék bajunk.” (Thuróczy-krónika)

1396. szeptember 28-án, azaz 625 évvel ezelőtt zajlott a nikápolyi csata, mely az európai népek törökellenes hadjáratának egyik sorsfordító eseménye volt. Az összefogás célja az Oszmán Birodalom expanziójának megállítása volt és egyben a török kiűzése a Balkánról. A korabeli vélekedés szerint ugyanis egy nagyobb csapással lehetséges lett volna megroppantani a fiatal birodalmat. Rövid tanulmányunk célja, hogy bemutassa Luxemburgi Zsigmond magyar király korai törökellenes tevékenységét, és annak néhány székely vonatkozását. A Thuróczy-krónika nem nevezi meg pontosan az ütközet időpontját, a szerző erről annyit ír, hogy az esemény „Szent Mihály arkangyal ünnepe táján” történt. Mi magunk azonban nem egy napot, hanem egy hosszabb folyamatot ismertetünk írásunkban. Látni fogjuk, hogy Zsigmond király lépéseit átgondolt, előre megtervezett stratégia jellemzi, amely alapján méltán mondhatjuk őt nagy uralkodónak.

Luxemburgi Zsigmond, Pisanello festménye, 1433 körül. Forrás: Wikimedia Commons

Katonai és diplomáciai előzmények

A rigómezei csata (1389) következményeként a Szerb Királyság (Rácország) elvesztette önállóságát és ezzel az Oszmán Birodalom szomszédjává vált országunk. Luxemburgi Zsigmond már uralkodásának kezdetén helyesen értékelte a délről fenyegető veszélyt. Eleinte az Anjouktól örökölt, vazallusi függésben lévő államokkal való szövetségi rendszer szorosabb biztosításában látta a megfelelő válaszlépéseket. Egyrészről a moldvai, havasalföldi és boszniai kapcsolatok megerősítése volt a célja, másrészt a Szerb Királyság területére vezetett több éven át hadjáratokat. A török, és immár szerb betörések ugyanis rendszeressé váltak Temes és Krassó vármegyékbe, és a Szerémségbe. 1389–1392 között számos támadó török sereget győzött le Perényi Miklós szörényi bán, Zsigmond király pedig sikeres ostrommal elfoglalta az észak-szerbiai Čestin és Borač várakat. A sikeres magyar hadjáratok tényét igazolja az a Paolo Santini da Duccio: De machinis c. művében található, 1470-ből származó, Balkánt ábrázoló térkép, amely még Bizáncot, Vidint és Nikápolyt kereszttel ellátott zászlóval ábrázolja. A három város állapota alapján az ábrázolás a Bizánc elfoglalása előtti (1453), sőt, az 1393 évet megelőző helyzetet mutatja. Rövid olasz nyelvű feliratai Orsovánál és a Kárpátok déli hágóin vonuló királyi seregeket jeleznek, amivel egyértelműen a magyar király hadjáratára utal. Luxemburgi Zsigmond tervszerű hadmozdulatait az általa a déli bánságokban kibocsátott okiratok és egyéb forrásokból ismert hadmozdulatok is megerősítik. Az ifjú uralkodó jó diplomáciai érzékkel és kemény kézzel szólította hadba mind a magyar nemességet és a székelyeket, mind a szövetségeseit. Szécsényi Frank erdélyi vajda is részt vett a szerbiai hadjáratokban. Oldalán bizonyosan székelyek is voltak, akiknek katonai kötelezettségeik között szerepelt a hadba szállás, felderítés, a hágók felügyelete, s emellett feladatuk lehetett a szomszéd vajdaságokban való kémkedés. A későbbi nagyszebeni számadáskönyvekből jól tudjuk, hogy a szászok a város falainak védelmét tapasztalt székely íjászokra bízták. A havasokban őrködők egyben a gyors futárszolgálatot biztosították.

Zsigmond 1392-ben sikeres tárgyalásokat folytatott számos uralkodóval, ennek következtében cseh, sziléziai és osztrák segédcsapatokkal megsegítve, sőt angol lovagok támogatásával Ždrelóig nyomult előre. Bajezid szultán kitért a közvetlen összecsapás elől, és 1393-ban inkább a balkáni bolgár államok (Tirnovói Cárság, Vidini Cárság) ellen koncentrálta erejét; amazok elestek vagy teljes oszmán ellenőrzés alá kerültek. Ezután megnyílik a török előtt az út északi irányba. Mircea cel Batrin havasalföldi fejedelem már a rigómezei csatában is a török ellen küzdött a szerbek oldalán, most pedig saját országát kellett megvédenie. 1394. október 10-én a teljes oszmán haderő rázúdult a kis államra, Mircea magyar földre menekült, helyébe Vladot ültette a szultán. Ugyanezen évben István moldvai vajda eltorlaszoltatta a Kárpátok szorosait és hadba szólította híveit a Magyar Királyság ellen. Zsigmond két hadjárattal válaszolt a fejedelemségekben kialakult zavarokra. 1394-ben Kanizsai István vezetésével „a székelyek erős légiói” áttörték a hirtelen emelt gyepű vonalát, majd a beérkező királyi seregrészekkel Szucsaváig nyomultak. A hadjáratban felhívták magukra a figyelmet a kászoni székelyek, akik önálló hadnagyi tisztséget és Kászonszék önállósulását kérték az uralkodótól. Ezt ugyan csak Mátyás király korában érték el teljesen, azonban e jeles tettük adta a kezdő lökést az önálló igazgatás lehetőségéhez és Csíkszékből való kiválásukhoz. A moldvai fejedelem a hadjárat során behódolt Zsigmond előtt, a Kanizsai família pedig újabb adományokkal gazdagodott hűségéért. Nem csoda, hiszen a sikeres katonai akció mellett a kitűnő diplomata, Kanizsai Miklós már a nyugati uralkodók udvarában tárgyalt egy szövetséges keresztes hadjárat részleteiről. 1395-ben indult a Magyar Királyság második ellencsapása, amelyben az erdélyi haderő ismét nagyobb számban vett részt. Ekkor a székelyek, szászok és erdélyi magyarok mellett az időközben szörényi báni tisztséget kapott és Fogaras hercegévé kinevezett Mircea cel Batrin vonult román csapataival Havasalföldre, hogy vajdai méltóságát és trónját visszaszerezze. A hadjárat élén ismét Kanizsai István, a székelyek ispánja vonult, aki a csatározásokban komoly sebesülést szerzett. A Dunáig szorították vissza a törököt és elfoglalták Kis-Nikápolyt (bolgárul Holovnik, románul Turnu Măgurele), amellyel átellenben Nikápoly ősi városa és vára terpeszkedett, erős török helyőrséggel. Zsigmond hadjárata azonban hirtelen megszakadt, hiszen 1395. májusában szerencsétlen lovasbalesetet szenvedett a várandós Mária királyné, aki május 17-én meg is halt, és Váradon helyezték örök nyugalomra.

I. Bajazid szultán. Forrás: Wikimedia Commons

A csata

A Kanizsai Miklós által előkészített tárgyalások eredményeként és Zsigmond tekintélyének köszönhetően 1396-ban egy nagy létszámú (kb. 2500 fős) nyugati sereg gyülekezett Magyarországon, hogy keresztes hadjáratra keljen a török ellen. Francia, burgund, angol, lengyel és német lovagok, illetve kisegítő hadakként íjászok, számszeríjászok érkeztek segítségül. A magyar haddal együtt Orsovánál keltek át a Dunán, majd a folyó jobb partján az útjába eső kisebb várakat szisztematikusan elfoglalva haladtak Nikápoly felé. Az új erdélyi vajda, Stiborici Stibor vezetésével indult egy másik sereg is, amely Havasalföld irányából a visszahelyezett Mircea vajda seregével megerősítve érkezett Nikápoly falai alá. A várost körülzáró seregnek az erdélyi magyar bandériumok mellett a székelyek adták az egyik szárnyát. Bizonyosan a felderítés, és a gyors, ütőképes könnyűlovas harcmodoruk miatt tartotta fontosnak Zsigmond a szárnyakra helyezésüket. Valószínűleg Mircea havasalföldi vajda csapatai mellett foglaltak helyet.

Nikápoly stratégiai szempontból igen fontos helyen, ősi hadiútvonal mellett feküdt, ott, ahol az Erdélyből kanyargó Olt folyó alig 2 km-re ömlik a Dunába. A város jelentőségét növelte az Olton régóta zajló sószállítás, és az, hogy korábban az elbukott bolgár állam (Tirnovói Cárság) központja volt. Visszafoglalása a török balkáni hatalmának megtöréséhez elengedhetetlen lépés lett volna. Bajezid szultán azonban hadi népét összegyűjtve a vár felmentésére indult. Csapatai között először vonult nagyobb létszámú, közel 2500 főnyi janicsár alakulat. A szultáni sereg – a domborzati viszonyokat kihasználva – saját megerődített tábora előtt több lépcsőben foglalt helyet. Első soraiba a jól manőverező könnyűlovasságot állította, mögéjük a gyengébb harcértékű gyalogos aszabokat. A harmadik vonalba a lovasság megállítására is képes, fegyelmezett, kiképzett janicsárok kerültek, akik állásaikat kihegyezett karókkal erősítették meg. A szárnyakra az anatóliai és ruméliai lovasság szpáhijai sorakoztak fel. A szultáni derékhad mellett a komoly tartalékot képező szerb nehézlovasság a dombok között bújt meg.

A csata lefolyásáról nem tudunk biztosat, a későbbi források alapján lehet valamelyest rekonstruálni. Az bizonyos, hogy a magyar király vezette sereg nem volt egységes állásponton a csata kezdeményezésének mikéntjéről, mert a keresztény szövetségesek haditanácsában komoly nézeteltérés alakult ki ezzel kapcsolatban. A francia-burgundi vezérek ugyanis ragaszkodtak saját elképzeléseikhez, és a királyi seregrészek felfejlődése előtt meg is kezdték nehézlovas rohamukat. A székelyek és a havasalföldi lovasság ezáltal nem tudott érvényesülni, pedig harcmodorukból adódóan szerepük az ellenséges csapatnemek vonalainak szétzilálása, íjászokkal történő zaklatása lett volna. A könnyűlovas törökök ugyan nem tudták feltartóztatni a lovagok támadását, vagy szétváltak előttük, így azok egészen a janicsárok által emelt karókig nyomultak előre. Thuróczy krónikája szerint a lendület elvesztése után a lovagok lovaikról leszállva folytatták a küzdelmet. A szpáhik ekkor támadták meg a francia-burgundi sereget. A véres kavargásban a lovak a magyar sereg és tábor irányába futottak, ami nagyobb riadalmat válthatott ki, mert emiatt a hátrébb lévők azt gondolhatták, hogy a támadók első sorai megsemmisültek. A magyar lovasság támadása azonban nem sokat váratott magára, és a szpáhik nehéz helyzetbe kerültek. Ekkor még úgy tűnhetett, hogy a csata a keresztények számára pozitívan zárulhat. I. Bajazid szultán azonban megindította a dombok takarásából a vazallus szerb nehézlovasságot, amely a magyar lovasságot oldalba kapta, s ezzel lényegében eldőlt a csata végkimenetele. A források ezután a keresztények fejvesztett menekülését emelik ki, Luxemburgi Zsigmond is alig tudott a helyszínről elmenekülni. A hagyomány és egyes források szerint Cserey Balázs baróti székely mentette meg a király életét, aki hajóra szállva, Bizáncon keresztül tudott csak kalandos úton hazavergődni Kanizsai István és székely testőrsége társaságában. A vereség következményeként Zsigmond felhagyott a támadó hadjáratokkal és megkezdte a déli határ mentén a végvárrendszer kiépítését; érett uralkodóként hadügyi reformokat vezetett be, így hosszú távon biztosíthatta a Magyar Királyság védelmét.