1848 decemberében, a császári-királyi hadsereg Magyarország elleni koncentrikus támadásának kezdetén a császári fővezér, Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy úgy kalkulált, ha beveszi Pest-Budát, megtöri a magyar ellenállást.
Csapatai azonban hiába masíroztak be 1849. január 5-én a kiürített magyar fővárosba, a hőn áhított diadal elmaradt. Az Országos Honvédelmi Bizottmány Debrecenbe menekült, magával szállítva minden olyan eszközt és felszerelést, amellyel az önvédelmi harc sikerrel volt folytatható, a Pesten 1849. január 3-án tartott haditanács pedig elhatározta a Tisza mögötti összpontosítást. A honvédsereg azáltal nyert értékes időt, hogy Görgei Artúr vezérőrnagy zseniális felső-magyarországi visszavonulásával elérte, az ellenség főerejével ne lépje át a Tisza vonalát.
1849 februárjának közepén Windisch-Grätz nagy nehezen elhatározta magát és 17 ezer katonájával elindult Gödöllőről a pest–miskolci országúton, méghozzá arra, amerről a magyar csapatok is közeledtek. A főváros védelmére jelentős császári erők maradtak vissza, közben báró Josip Jelačić altábornagy a Duna–Tisza közét biztosította, és kísérletet tett a cibakházi Tisza-híd elbontására, ám ebben mesterházi Mesterházy István és gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagyok megakadályozták. Február 18-án Kompoltnál cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid ezredes huszárjai szétverték az 5. Auersperger-vértesezred egy osztályát, aztán február 24-én Pétervásárán márkus- és batizfalvi Máriássy János alezredes ütött rajta gróf Franz Schlik von Bassano und Weisskirchen altábornagy hadtestén.
Addigra a császáriak utánpótlási vonalai jelentősen megnyúltak, mivel egyre távolodtak ellátási bázisaiktól, a téli hadjárat során megedződött és összekovácsolódott honvédek pedig mind közelebb kerültek sajátjaikhoz. Így került sor február 26–27-én a Kápolna melletti találkozóharcra, amelyre egyik fél sem számított. Gróf Henryk Dembiński altábornagy csapatai még felvonulóban voltak, és a rendkívül bizalmatlan, frissiben „importált” fővezér elkövette azt a hibát, hogy hadseregét hadosztályokra bontva alkalmazta (Tette ezt azon megfontolásból, hogy hadtestparancsnokai ne bírálják intézkedéseit). A magyar fősereg 40 ezer főt és 141 löveget számlált, ám a három hadtest (I., II., VII.) kilenc hadosztályából csak négy – 19 ezer fő, 63 löveg – állt a mocsaras Tarna vonalán, a többi pedig jóval hátrébb, fél-egynapi menettávolságra.