„Az epedve várt csata”: Kápolna, 1849. február 26–27.

1849 februárjában Windisch-Grätz 17 ezer katonájával elindult Gödöllőről Miskolc felé, méghozzá arra, amerről a magyar csapatok is közeledtek.

1848 decemberében, a császári-királyi hadsereg Magyarország elleni koncentrikus támadásának kezdetén a császári fővezér, Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy úgy kalkulált, ha beveszi Pest-Budát, megtöri a magyar ellenállást.

Csapatai azonban hiába masíroztak be 1849. január 5-én a kiürített magyar fővárosba, a hőn áhított diadal elmaradt. Az Országos Honvédelmi Bizottmány Debrecenbe menekült, magával szállítva minden olyan eszközt és felszerelést, amellyel az önvédelmi harc sikerrel volt folytatható, a Pesten 1849. január 3-án tartott haditanács pedig elhatározta a Tisza mögötti összpontosítást. A honvédsereg azáltal nyert értékes időt, hogy Görgei Artúr vezérőrnagy zseniális felső-magyarországi visszavonulásával elérte, az ellenség főerejével ne lépje át a Tisza vonalát.

1849 februárjának közepén Windisch-Grätz nagy nehezen elhatározta magát és 17 ezer katonájával elindult Gödöllőről a pest–miskolci országúton, méghozzá arra, amerről a magyar csapatok is közeledtek. A főváros védelmére jelentős császári erők maradtak vissza, közben báró Josip Jelačić altábornagy a Duna–Tisza közét biztosította, és kísérletet tett a cibakházi Tisza-híd elbontására, ám ebben mesterházi Mesterházy István és gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagyok megakadályozták. Február 18-án Kompoltnál cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid ezredes huszárjai szétverték az 5. Auersperger-vértesezred egy osztályát, aztán február 24-én Pétervásárán márkus- és batizfalvi Máriássy János alezredes ütött rajta gróf Franz Schlik von Bassano und Weisskirchen altábornagy hadtestén.

Addigra a császáriak utánpótlási vonalai jelentősen megnyúltak, mivel egyre távolodtak ellátási bázisaiktól, a téli hadjárat során megedződött és összekovácsolódott honvédek pedig mind közelebb kerültek sajátjaikhoz. Így került sor február 26–27-én a Kápolna melletti találkozóharcra, amelyre egyik fél sem számított. Gróf Henryk Dembiński altábornagy csapatai még felvonulóban voltak, és a rendkívül bizalmatlan, frissiben „importált” fővezér elkövette azt a hibát, hogy hadseregét hadosztályokra bontva alkalmazta (Tette ezt azon megfontolásból, hogy hadtestparancsnokai ne bírálják intézkedéseit). A magyar fősereg 40 ezer főt és 141 löveget számlált, ám a három hadtest (I., II., VII.) kilenc hadosztályából csak négy – 19 ezer fő, 63 löveg – állt a mocsaras Tarna vonalán, a többi pedig jóval hátrébb, fél-egynapi menettávolságra.

A mit sem sejtő Dembiński Görgei társaságában Egerben, Lévay Sándor nagyprépostnál ebédelt, és épp a „világhírű” egri bort kóstolták meg, amikor eldördültek az első ágyúlövések. Ezt meghallva azonmód Görgei szekerére pattantak, hogy Kápolna felé siessenek. Idézzük a továbbiakban Görgeit: „(…) gyorsan haladtunk Verpelét felé. De minél közelebb értünk a csatatérhez, és minél hangosabb lett az ágyúszó, annál kevésbé hasonlítottak Dembiński szavai és taglejtései az értelmes ember magaviseletéhez. Egyik képtelen kijelentés a másikat követte az ajkán, ő pedig hol kézzel-lábbal evezett, mintha a kocsi haladását akarná siettetni, hol megint felszökellt az ülésről, hol a harctér felé rázta öklét, és lelkiállapotának egész szánandó nyomorúságát feltárta szemünk előtt. Ez az állapot erkölcsi haldoklása volt egy olyan kérkedő embernek, aki pompás úszónak adta ki magát, és most a vízbefúlás félelmével vergődik, mert a víz, amelybe belé talált menni, véletlenül a torkáig ér. Amennyire a sok badar beszédből, amellyel Dembiński bennünket útközben jóltartott, ki lehetett venni, ő ezen a napon még távolról sem gondolt rá, hogy az ellenséggel összetűzzön. Legalábbis erről árulkodott az az ismételt felkiáltása: – Ezt még nem akartam! Ez még korai! Ha pedig ez csakugyan így van, bizony nem volt szép dolog az osztrák tábornok uraktól, csak úgy se szó, se beszéd megtámadni minket, meg sem kérdezve előbb Dembińskitől, mikor jön neki kapóra az ütközet!”

Kálnál, a magyar balszárnyon Szekulits István alezredes hadosztálya és a centrumban lévő Máriássy-hadosztály tartotta állásait, azonban tőlük északra Poeltenberg Ernő alezredes kénytelen volt kiüríteni Al- és Feldebrőt, hogy Kerecsend felé vonuljon vissza hadosztályával. A Dessewffy-hadosztály képezte a jobbszárnyat, ám a jobbszárnyat vezető Klapka György ezredes elmulasztotta a siroki szorost erős katonasággal lezárni, aminek nem várt következményei lettek. Schlik ugyanis arra vonult, hogy csatlakozzon Windisch-Grätzhez, így könnyűszerrel birtokba vette a szorost. Ezen a napon Dembiński is súlyos mulasztást követett el azzal, hogy a hátrébb lévő seregtestek számára csak este adott parancsot a felzárkózásra. Ebből adódóan a császári sereg fölénybe került, Schlik katonáival 30 ezer főre és 165 lövegre emelkedett ereje.

A második csatanapon a balszárny addigi parancsnoka, Görgei vette át a jobbszárny vezetését, Dembiński pedig hajnalban Poeltenberg csapatait Verpelétre küldte, ahonnan a háromszoros túlerőben lévő Schlik kivetette Dessewffy csapatait és a jobbszárnyat átkarolással fenyegette. Dessewffy és Poeltenberg megpróbálta visszafoglalni a falut, de nem jártak eredménnyel. Tizenegy órakor Görgei kénytelen volt a Kerecsend előtti magaslatokra visszavonni e seregtesteket, ahol Schlik állandósuló támadásait tüzérségük hatásos tevékenysége állította meg.

A hátrébb lévő hadosztályok közül csupán Aulich Lajos vezérőrnagyé érkezett meg Kálba, amelyet Szekulits addig tudott tartani, míg Aulich nem kapott újabb parancsot, hogy a zöm segítségére legyen.

Kápolnánál ekkor vált súlyossá a helyzet, mivel a császári II. hadtest részei átkeltek a Tarna eltorlaszolt hídján és a falu nyugati felét elfoglalták. Több sikertelen ellenlökés után Dembiński maga vezette rohamra a Velence környéki olaszokból álló 16. Zanini-sorezred II. zászlóalját a 29/I. Schönhals-sorgyalogzászlóalj ellen. A lelkesedés a VII. hadtest római katolikus tábori lelkészét, báró mednei és aranyos-medgyesi Mednyánszky Cézárt is magával ragadta. „Vörös talárban, és kereszttel kezemben lovagoltam csapataink közt. Lelkesítettem a honvédeket – olvashatjuk életleírásában –, bátorítottam az újoncokat. Körutamban megláttam a mellénk állott olasz Zanini-ezredet. Már kétszer meghátrált és most újabb parancsot kapott a császáriak által megszállt község elleni rohamra. (...) Dembinszky szárnysegéde felém sietett a paranccsal, hogy a zászlóaljat én is vezessem. Leszálltam lovamról, a katonákhoz néhány szót szóltam, majd előretörtünk. Kartácstűz fogadott, de az olaszok bátrabbak voltak, mint gondoltam. Behatoltak a községbe és kitűzték a zászlónkat. De amint a császáriak ellenünk jöttek, megijedtek és szétfutottak. (...) egy császári katona felém rohant és megragadta a balkaromat. Tudtam, hogy mint osztrák fogoly nem találok irgalmat. Masszív ezüstkeresztemmel fejbe vágtam és elszabadultam. (...) Golyók fütyültek körülöttem, de ép egészségben elértem csapatainkat. Csak talárom szakadt szét és kissé meggörbült keresztem.”

A küzdelem során Máriássy hadosztálya feladta Kápolnát és attól keletre foglalt új állást, miközben tüzérsége feltartóztatta a császáriakat. Ettől északra, Tófalunál újabb császári csapatok váltottak partot a Tarnán és Máriássyt a bekerítés veszélye fenyegette. A helyzetet felismerve, délután egy órakor Dembiński megkezdte a centrum és a balszárny visszavonását. Közben Aulich visszafordult Kál és a kompolti erdő felé, ahol Szekulits csapatai kerültek nehéz helyzetbe. Kált végül nem sikerült visszafoglalni, mert megérkezett a visszavonulási parancs. Schlik nagy nyomást helyezett a jobbszárnyra, amely délután két-három óra tájt megkezdte a hátrálást.

A döntőnek szánt csata döntetlen eredménnyel végződött, a császáriak nem tudták megverni a magyar fősereget és morálját sem törték meg. A mérleg nyelve csupán annyiban billent feléjük, hogy a csatatér a birtokukba került. Windisch-Grätz számára ez elegendő volt, és túlzott optimizmusról árulkodó győzelmi jelentését rögvest kiadta: „A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam; de szétszórtam őket, s a legnagyobbrészt megsemmisítettem. A maradék a Tiszán keresztül menekült. Remélem, hogy néhány nap múlva Debrecenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.”

Úgy tűnt, mintha Dembiński a császári jelentésben foglaltakhoz asszisztálna, mert újabb csatát nem akart vállalni és seregét másnap Mezőkövesd felé vonta vissza. Ekkor gróf Franz Deym und Stritež vezérőrnagy előreküldött lovassága beérte Kmety György alezredes hadosztályát, mire az megállt és parancs nélkül szétkergette az ellenséget. Kmety sikere teljesen felvillanyozta a fősereget, amely retirálás helyett ismét előrenyomult, de azt a túlontúl óvatos Dembiński leállíttatta és a Tisza mögé, Tiszafüredre parancsolta honvédeit.

Kossuth kozmetikázott jelentésében arról lelkendezett, hogy „az ütközet nagyszerű volt. (...) Február 27-e szívemelő dicsőség napja volt a magyar szabadság védseregeinek. A személyes vitézség nagyszerű jelenetei, melyekben e nap tábornokainktól kezdve le a közvitézek bátor tömegéig oly gazdag volt (...)” Görgei azonban kendőzetlen őszinteséggel, vitriolba mártott tollal írta le véleményét a kétnapos csatát lezáró hátrálásukról és a két sereg fővezéréről: „Így végződött Dembiński támadó hadművelete, melyet a fővárosok visszafoglalására indított az osztrák főhadsereg ellen. (…) Az a győztes, aki a győzelem után, üldözésre biztató körülmények ellenére sem üldöz, akaratlanul is csaknem a legyőzöttekkel azonos színvonalra fokozza le magát. Az ilyen győztes pedig a győzelem után semmivel sem félelmetesebb, mint annak előtte. Herceg Windisch-Grätz tábornagy a kápolnai csata után ilyen győztes volt; s én éppen ezért tartottam – csapataink meglepően jó magatartását figyelembe véve – Dembińskinek nyakra-főre hátrálást előíró utasításait a csata után nemcsak indokolatlanoknak, hanem kereken kimondva, rosszaknak is.” A honvéd fősereg helytállásáról az alábbi látleletet adta: „Csapataink magatartása általánosságban meglepően jó volt. Rendetlenség csak kivételesen (...) mutatkozott a hadsereg szélső jobbszárnyán, pontosabban a kerecsendi dombokon; de ezt is részben magyarázta és mentette az, hogy a parancsnok és a csapat nem ismerte egymást, részben az, hogy némelyik alakulat, például az alig két hete nyers újoncokkal feltöltött Ernő-gyalogezredbeli zászlóalj, valamint a gránátosok és a két szakasz vegyes huszár aznap voltak először tűzben; részben pedig az, hogy rendkívül nehéz feladatot tűztem elébük. S ez a rendetlenség is csak átmeneti volt, és a megrendült csapatokat többnyire még az ellenséges golyók horderején belül könnyen lehetett rendezni. A schwechati, parndorfi, bábolnai, hodrusi napok, úgy látszott, nem térnek vissza többé! Az ellenség magatartása a csata után semmit sem árult el abból a diadalérzésből, melyet utóbb herceg Windisch-Grätz tábornagy híres hadijelentésében oly magasröptű költőiséggel fogalmazott meg.”

Klapka – a rá jellemző módon – már jóval diplomatikusabban fogalmazott: „A mindnyájunk által oly epedve várt csata [február] 26-án és 27-én történt meg. Szerencsétlenül végződött fegyvereinkre nézve, s nevét Kápolna helységtől kapta, hol kezdődött s másnap el is dőlt. Kényszerítve láttuk magunkat, hogy a csatatért elhagyjuk, s a visszavonulást, jóllehet üldöztetés nélkül s legjobb rendben, Eger, Kerecsend és Makláron át megkezdjük. (…) A csapatok jól tartották magukat, s mi bizalommal nézhettünk a legközelebbi jövő elé. De ami a kápolnai csatát függetlenségi harcunk történetében fordulóponttá tette, azok az ahhoz fűződő nagy jelentőségű politikai következmények voltak. Windisch-Grätz túlságos örömében, anélkül, hogy elébb megmérlegelte volna győzelmének következményét és horderejét, nem ismert sürgősebb teendőt, mint Bécsbe olyan tudósítást küldeni, amelyből ott azt a tévhitet merítették, hogy a magyarok fő hadiereje megsemmisíttetett, mindenfelé szétrobbantatott, s rendetlen futásban van, mire a március 4-i császári manifesztum s az ezer év óta fennálló magyar alkotmánynak és jogoknak eltörlése következett. Csak az hiányzott még, hogy ezt az ökölcsapást is odavágják egy nemes, vitéz nemzetnek arcába, hogy azt a legvégső kétségbeesésbe hajtsák s összes erejének teljes megfeszítésére kényszerítsék. A háború ettől fogva életre-halálra ment, amelyben nem volt többé kiegyenlítésre lehetőség. Ennek végét csak akkor érhették el, ha a két fél közül az egyik teljesen letiporva hever. – Szomorú alternatíva, amely a győző számára sem teremhet soha jó gyümölcsöket! ...”

Dembiński fővezérsége kérészéletűnek bizonyult, hiszen a csapatok őt hibáztatták hadseregvezetési stílusa miatt a kudarcért. Ez vezetett a március 3-i tiszafüredi zendüléshez, felsőbb parancsnokai Görgeivel együtt követelték, hogy a hadtestparancsnokokból álló tanáccsal egyetértésben vezesse a sereget, amit szemerei Szemere Bertalan felső-magyarországi kormánybiztos is pártolt. Dembiński ezt elvetette, így parancsnokai felmondták az engedelmességet. Kossuth is csalódott a lengyel generálisban, és az eseményekre úgy reagált, hogy odautazik „Görgeit agyonlövetni”. Füreden Szemere mellett tárgyalt a tisztikarral is, majd jóváhagyta Görgei fővezéri kinevezését. Aztán pár nap múltán újabb vezért kapott a fősereg doggenfeldi Vetter Antal altábornagy személyében, aki szintén nem mutatott kellő erélyt, és mivel nem akart egy újabb válság alanya lenni, március 28-án beteget jelentett. Kossuth ezúttal meghajolt a fősereg akarata előtt és Görgeit nevezte ki ideiglenes fővezérül. Döntése helyesnek bizonyult, hiszen a Görgei vezette honvédsereg áprilisban indított támadó hadműveletével beírta magát az ezeréves magyar vitézség aranykönyvébe.

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás ide kattintva érhető el.

Borítókép: Sosem volt jelenet: Kossuth imája a kápolnai csata után. Színes olajnyomat (Babucs Zoltán gyűjteménye)