Március 20-án 15.33-kor következik be a tavaszi napéjegyenlőség pillanata. Az évszázadban utoljára 2011-ben esett ez a nap március 21-re, ettől fogva az évszázad végéig egyre korábbi időpontra fog tolódni ez az esemény. Mai világunkban hozzá vagyunk szokva, hogy az efféle adatok könnyen hozzáférhetők,
és mivel a napok hosszának váltakozása az év természetes ritmusaiból szinte az egyetlen, mely még jelentős hatással van a modern városi ember életére, így nem csodálkozunk rajta, hogy e fordulópontokhoz ünnepek kapcsolódnak. Azonban arra, hogy ez lehetséges legyen, több évezredes tudományos fejlődésre volt szükség.
Európa legősibb ismert naptárai rendszereiben nemigen jutott szerep az év kiemelkedő csillagászati fordulópontjainak, úgy mint az év legrövidebb vagy leghosszabb napja, ugyanis ezek a naptárak egészen meghökkentő mértékben voltak pontatlanok. Ennek oka, hogy készítőiknek nem csupán azzal a kihívással kellett megküzdeniük, hogy megállapítsák a csillagászati napév pontos hosszát, hanem azt össze kellett hangolniuk a Hold fázisaihoz igazodó hónapokkal – miközben a kettő nem osztható egymással. 12 valódi holdhónap csupán 354-355 napot tesz ki, és így jelentősen rövidebb a napévnél.
Az ókori Mediterráneum kultúrái egy igen nehézkes és pontatlan megoldást választották a dilemmára: a szökőhónapok használatát.
Így működött a zsidó naptár, így jártak el az ókori görög városok, ez találjuk a római naptár köztársaságkori formájában, és amennyire azt fennmaradt dokumentuma, a Coligny naptár szerint megítélhetjük, az ókori kelták is. A szökőhónap azt jelenti, hogy minden harmadik-negyedik év 13 teljes hónapból állt, a tizenharmadik általában egy másik hónap megkettőzése volt.
Belátható, hogy egy ilyen naptár semmilyen jeles napja nem kötődhet pontosan csillagászati eseményekhez, hiszen éppen, hogy az évszakok változását tudták követni. A görög és római ünnepek inkább a mezőgazdasági munkák fázisait követték. A kelták négy nagy ünnepe (Samhain, Beltane, Imbolc, Lughnasadh) az évszakok változását követte, nem a napfordulókat. Az év legsötétebb napjait különösen északon bizonyosan korai időktől ünnepelték, de ezek hosszabb, több napos periódusok voltak (germán Yule, Rómában a Brumalia napjai)
A folyamatos karbantartásra és kiigazításra szoruló kalendáriumok jelzik, hogy a stabil időszámítási rendszer fontos feltétele a stabil államhatalom léte:
szükség van egy világi vagy szakrális tekintélyre, amely megszabja a szökőhónapok, az intercalarisok rendjét. Róma anarchikusabb periódusaiban látjuk, hogy milyen következményekkel jár ennek a megingása.
A köztársaság végső válsága idején született meg Augustus császár, születésnapja szeptember 23. volt, azonban a bak jegyében született, tehát valójában december végének vagy januárnak kellett volna lennie. Ennek a káosznak vetett véget Iulius Caesar a róla elnevezett naptár bevezetésével. Átvéve és átalakítva az egyiptomi naptárt némi kezdeti hibák után egy sok évszázadig működő rendszert hozott létre.
Ez a pontos és megbízható naptár teszi lehetővé, hogy a görög–római kultúrkörben először a fordulónapokra ünnepek kerüljenek, különösen olyan kultuszokban, mint a Mithrász-kultusz, amelyek teológiájában a csillagos ég mozgásának nagy szerep jutott. A Julianus-naptárnak a csillagászati jelenségekhez való igazítása nem volt azonos a maival. A forrásokból tudjuk, hogy akkor a téli napforduló december 25-re esett, december 21. helyett. Rómában a III. században jelenik meg a Natalis Solis Invicti ünnepe december 25-én: a legyőzhetetlen Nap születésnapja – itt a születésnap nem annyira mitológiai értelemben értendő, hanem az istenség római templomának „születésnapjára”, azaz felavatására utalt.
Ma már megfejthetetlen, hogy az egyház ezt az ünnepet kívánta-e felülírni, amikor Krisztus születésének emléknapját december 25-re helyezte. Az első szerző, aki ezt felveti, kevéssé kompetens személy: egy középkori szír író, Jakob bar Salibi egy kéziratának ismeretlen széljegyzetelője magyarázza ezzel, hogy a nyugatiak miért részesítik előnyben december 25-ét a keletiek vízkereszti ünneplésével szemben. A döntés nagy jelentőségű volt: azzal, hogy a sötétséget legyőző örök világosság születését az év legrövidebb napjára helyezték, olyan komplex szimbólumrendszerbe kapcsolták be az ünnepet, amely a teológiához nem értő, tanulatlanabb hívek számára amúgy megközelíthetetlen lett volna. E választás szükségszerűen magával vonta, hogy Keresztelő Szent János születésnapja pedig a nyári napforduló időpontjára kerüljön, ezzel pedig a keresztény ünnepkör sokkal erősebben csillagászati orientációjúvá vált, mint a megelőző korok kultuszai.
Azonban a Julianus-naptár sem volt tökéletesen pontos: 128 évente egy nappal hosszabbnak bizonyult a csillagászati évnél, és ez gyorsan eltolódásként jelentkezett. Mikor a kereszténység a birodalom elismert vallásává válik Nagy Konstantin idején, szükségszerű volt egyebek mellett az ünnepek, és különösen a mozgó ünnep húsvét időpontjának egységesítése. Húsvét a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtöltét követő első vasárnap. Az akkori Rómában a hagyományoknak megfelelő, március 25-i napéjegyenlőséggel számoltak, Alexandriában viszont március 21-gyel – hiszen a Julianus-naptár hibájából a IV. század elején már ez volt a tényleges dátum. Az utóbbi számítás vált normává végül az egész egyház számára. A rendszer hibáinak felhalmozódása a középkor folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált. A helyzetet XIII. Gergely pápa elégelte meg, aki 1582-ban elvágta a gordiuszi csomót, egyrészt megoldást talált rá, hogy a naptár és a csillagászati év eltérése ne növekedjen tovább (ezért a négyszázzal nem osztható kerek évszázadok nem szökőévek) és emellett 10 nap kihagyásával elérte, hogy a tavaszi napforduló újra március 21-re essen, és így a IV. században kidolgozott húsvétszámítási táblázatok újra működőképesek legyenek.
Ezen naptárkészítési anomáliák különös terméke lett az ezredfordulón Heribert Illig elmélete, aki észlelve, hogy a gregorián reform korrekciója nem lett volna képes a Caesar óta eltelt csúszást javítani, feltételezte, hogy bő háromszáz év egyszerűen nem történt meg az európai történelemből – noha a megoldás sokkal egyszerűbb volt: a pápa soha nem is kívánta a Caesar korabeli állapotokat helyreállítani.
Az új naptár bevezetése nem volt zökkenőmentes. A Magyar Királyságban az 1587. évi országgyűlés 28. törvénycikke döntött a gregorián naptár bevezetéséről. Bél Mátyás így ír erről: „Az egész országgyűlés legdicséretesebb tette volt, hogy Rudolf akaratából nyilvános szavazással a gregorián naptár elfogadásáról határoztak a rendek, amit pedig odáig sokan utáltak. A törvény szavai ekképp szólnak:
A naptárról noha a királysága karai és rendjei inkább azt akarnák, hogy az oly sok év óta követett régi naptár, amelyhez a szegények éppúgy, mint a gazdagok régóta alkalmazták magukat, saját ősi állapotában megmaradjon; mégis jámbor és kegyes Őfelsége intéséhez akarván magukat alkalmazni, nem szegülnek szembe azzal, hogy ezentúl az új és reformált naptár legyen használatban; azt azonban egyértelműen ki akarják nyilvánítani, hogy ennek bevezetéséhez semmi más, mint csak és egyedül Ő Királyi Felsége tekintélye miatt járulnak hozzá.
Azaz, hogy nem a római pápa döntéséből. Erdélyben az elfogadás természetesen még később történik, és Magyarország protestáns nyomdái is még hosszú ideig „ó és új kalendáriom”-ot nyomtatnak, egymás mellett elhelyezve a két naptárat. Európa protestáns államvallású országa csak a XVIII. század folyamán vezetik be a gregorián újítást.
Karácsony és Szentivánéj: ez a két nagy csillagászati fordulónapra helyezett keresztény ünnep mintegy mágnesként viselkedett a középkor folyamán: számos korábbi, a kereszténységet megelőző téli ünnep és szertartás maradványait vonzották magukhoz és integrálták, egyszersmind inspirációt is nyújtottak egy egyre gazdagabb és sokrétűbb szimbolikájú ünneplés kifejlődése számára. Már az ókor végén is járták újév napján éneklő gyerekcsoportok a házakat ajándékokért cserébe ezüstözött almákat kínálgatva. Akkoriban még nemcsak júniusban, hanem májusban is gyűjtöttek örömtüzeket és fürdőztek meg rituálisan, ezek a szokások viszont egyre inkább Szent János napjához kötődtek szerte Európában – így Magyarországon is Szentiván éjszakáján gyújtottak tüzeket és gyakorolták a tűzugrás szokását.
A napfordulókkal ellentétben a napéjegyenlőségek napjai sokkal kisebb szerepet játszanak a népi tradícióban, így a hazai hagyományban is. A napforduló Szent Benedek napjára esik, aki mint tudjuk, zsákban hozza a meleget. A tavaszt köszöntő szokások sokkal inkább a nagyhét és húsvét ünnepeihez kötődnek, illetve Szent György napjához, mely egyszersmind ősi pásztorünnep volt, az állatok tavaszi kihajtásának napja. A napéjegyenlőséghez kapcsolódó ünneplés hiányának egyik oka maga a húsvét, hiszen március 20-21. nagyböjt idejére esik. A balkáni országok többsége ezek mellett március 1-hez is kapcsol tavaszköszöntő szokásokat, így például ekkor ajándékozzák meg egymást az emberek piros és fehér fonálból készült karkötőkkel, fonalbabákkal. Ezek a szokások, melyek eredetüket a Római Birodalom Kalendae Martiae nevű ünnepéből veszik, Magyarországon ismeretlenek maradtak.
Azonban a fordulónap mégsem marad ünnep nélkül, amennyiben elfogadjuk, hogy a csillagászati fordulónapok ünneplése máig azok korábbi időpontjához igazodik: ha karácsony és Szent János napja a napfordulók ünnepei, a karácsonyt kilenc hónappal megelőzve, a tavaszi napéjegyenlőség régi, március 25-i napjára esik Krisztus fogantatásának napja. Ennek ünnepe az Annuntiatio Beatae Mariae Virginis, vagyis az Angyali üdvözlet napja, magyar nevén Gyümölcsoltó Boldogasszony napja. Ez az ősi Mária-ünnep a VII. század óta ismert. Korai jelentőségét emelte az az elképzelés, hogy a világ teremtése, Krisztus fogantatása és kereszthalála is egyaránt erre a napra estek. Dionysius Exiguus a Krisztus megtestesüléséhez képest számított időszámítási rendszerében ezt a napot tette meg az év kezdetének, és sok országban az újkorig ekkor kezdődött az év.
Az ünnep sajátos magyar nevét onnan kapta, hogy ezen a napon volt szokás a gyümölcsfák oltása, szemzése a számtalan helyi szokás célja mind a gyümölcsfák, esetleg a szőlő termékenységének előmozdítása: megrázták a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek, szőlőt metszettek, előírták, vagy éppen megtiltották egy-egy kis gyümölcsfaág levágását. Volt, ahol az ekkor szemzett rózsafára szentolvasót akasztottak. Azonban mulatságról a böjtre tekintettel szó sem lehetett, legfeljebb egy kevés vörösbor fogyasztását írta elő a hagyomány. Jellegzetes ferences-népi tradícióként a kora újkor óta Magyarországon is adatolt, hogy ezer üdvözlégyet imádkoztak el a hívők ezen a napon.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
